A haza, amitől elszakadni egészen nem lehet soha – külföldön élő magyarok vallomásai

–

(Új) országomat egy túrós csuszáért

Még csak 18 éves voltam, amikor életemben először megtapasztaltam a mardosó honvágyat. Furcsa, hogy épp abban a korban, amikor az ember a leghevesebben rúg le magáról mindent, amiben addig élt: szülőket, családi fészket, megszokott rutinokat. Rettentően vágytam el én is, minél messzebbre, önállósodni akartam, majd szétrobbantam a nagy szabadságvágytól.

Angliába mentem, ahol egy darabig au pairként dolgoztam, majd összebútoroztam pár angol fiatallal, és elkezdtem dolgozni egy halsütő büfében. Még mindig tisztán emlékszem rá, hogyan kúszott be a felnőtt életem felett érzett eufóriába szép lassan a honvágy. Ráadásul oly módon, ahogy sose gondoltam volna előtte. A fél karomat odaadtam volna egy tál túrós csuszáért, rögös túróval, bársonyos tejföllel, roppanós szalonnapörccel, piros pöttyös, bonyhádi zománcos lábasban, ahogy dukál.

Rettenetesen hiányzott a Moszkva tér. Nem a felújított Széll Kálmán tér, hiszen a kilencvenes évekről beszélünk, hanem az a rút betonrengeteg, az ikonikus órájával, a könyves pultjával (meg a kelletlen eladójával), és a csalamádés hamburgerével. Ott éltem egy pezsgő világváros, London közepén, ahol minden olyan izgalmas és szép volt, amitől már akkor is évtizedekkel voltunk lemaradva, és majd megpusztultam, hogy a Moszkván állhassak. 

De ami a legjobban hiányzott: az anyanyelvem.

Hiába beszéltem folyékonyan angolul, a humorom nem tudott úgy érvényesülni, nem találtam meg azokat az ízes szavakat, amik magyarul a szívemet töltik ki, amikben annyi örömöm telik, hogy a telefonomban még külön listát is nyitottam a jegyzetek között a nekem valamiért legkedvesebbeknek.

Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg alkalmatlan vagyok arra, hogy hosszabb időn keresztül külföldön éljek. Az identitásomnak hatalmas szelete az anyanyelvem, és nem tudnék elképzelni egy olyan életet, ahol nem érek oda pillanatok alatt bringán a belvárosba, hogy megnézzek egy színdarabot, vagy kiüljek egy teraszra az évtizedek óta meglévő barátaimmal.

Hiányzott a magyar vircsaft

A negyvenes évei közepén járó Tamás két év kintlét után Ausztráliából költözött vissza, azt állítja, részben azért, mert nagyon hiányoztak neki a magyar lányok, akikben szerinte sokkal több a tűz, a spiritusz. Ami az ételeket vagy a magyar szót illeti, ezekből nem volt hiánya. „Ma már nehéz olyan szögletét találni a világnak, ahol nincs magyar kolónia, illetve az ő igényeiket kielégítő boltok. Ausztráliában is megvolt a forrásom, ahonnan például Túró Rudit tudtam venni.”

Ami viszont engem nagyon meglepett Tamás válaszában: neki (a lányokon kívül) leginkább a magyar politika hiányzott. „Amikor itthon éltem, tele volt a tököm az egész vircsafttal, de kintről nézve felcsigázott. Ausztráliában még a közélet is iszonyat lagymatag.”

Kultúrabeli különbségek

Fanni húszéves, három éve él Finnországban, ahová tanulni költözött ki, és nem is tervez a közeljövőben visszajönni Magyarországra, sokkal több lehetőséget lát bárhol máshol Európában, mint itthon. „A családomat és barátaimat hagyom itt fájó szívvel minden egyes alkalommal, amikor visszamegyek, úgyhogy még mindig sokszor van honvágyam. Sokkal komfortosabban érzem magam a magyar emberekkel. Hatalmas kultúrsokk volt, amikor kiköltöztem: az emberek Finnországban nagyon zárkózottak, ridegek. Annak ellenére érzem így, hogy könnyen ismerkedem. A művészeti élet nagyon hiányzik, nagy a különbség ilyen szempontból a két ország között.” Fanni azt meséli, amióta külföldön él, sokkal jobban tudja értékelni az itteni kapcsolatait, az időjárást, illetve a csodaszép magyar tájat.

Két féltekényi humorérzék

A 47 éves Juli 15 éve él Olaszországban, jelenleg épp Nápoly mellett. De valójában mindig is kétlaki életet szeretett volna élni, Magyarországot nem tudja és nem is akarja elengedni végleg. Annak idején a kiköltözésében a függetlenség, a kalandvágy, és az önismeret iránti vágy dominált, és egyáltalán nem a „jobb élet reménye” vezette, nem gondolta, hogy kint majd jobban fog keresni, vagy látványosabb karriert fut be. „Más-más okokból imádom Magyarországot és Olaszországot.

Honvágyam ma már ritkán van, de amikor meglátom a Balatont képen, vagy akár egy tipikus balatoni hangulatot árasztó fotót – mondjuk, a sajtos-tejfölös lángosét –, akkor mindig előjön.”

Amikor Juli hazalátogat, nehezen birkózik meg az itthoniak ítélkezésével. Bár sokan kíváncsiak arra, mi okból költözött külföldre, mégis az a tapasztalata, hogy a válaszait nem fogadják el. „Előfordul, hogy menekülésnek értékelik, rosszalják a döntésemet, az okokat pedig mindig jobban akarják nálam tudni.”

Olaszországban nehézséget jelentett számára, hogy az olaszoknak teljesen más a humoruk, mint a magyaroknak. „Előfordult, hogy egyedül nevettem egy társaságban, vagy épp fordítva: mindenki nevetett, csak én nem, amiből azonnal azt feltételezték, hogy antiszociális vagyok, és ezért nem lettem szimpatikus. Szóval kicsit szokni kellett a humorukat, de most már át tudom magam állítani, és az agyamban van egy olaszhumor-központ, meg egy magyar.”

Julinak a haza leginkább a szoros, mély barátságokat jelenti. „Olaszországban a család a legfontosabb, de itthon, ha van egy magyar barátod, az életre szól, tűzbe teheted érte a kezedet.” Julinak még azt is jelenti a magyarnak lenni, hogy adott egy szinte kibogozhatatlanul bonyolult történelem, ami tudat alatt mindenkiben ott munkál. „Emiatt persze sokat viszálykodunk, de én szeretem ezt az összetettséget. Magyarnak lenni bonyolult, de izgalmas.”

Leginkább a magyar énem hiányzik

Kégl Ági (aki nálunk is rendszeresen publikál) 11 éve költözött Angliába. Döntésében központi szerepet játszott, hogy az ADHD-s fiának megfelelő oktatási rendszert és társadalmi környezetet tudjon teremteni. „Itthon már az oviból is szerették volna eltanácsolni, érezhető volt, hogy az oktatási rendszerben nem nagyon lesz helye. Kint viszont szuper kezekbe került szinte azonnal, most pedig már egyetemre készül és második anyanyelve az angol.”

Ha a fia kirepül, Ági elképzelhetőnek tartja, hogy hazaköltözik.

„Nekem Magyarország az otthonom, és 11 év után is sokkal inkább otthon érzem magam Budapesten, mint Londonban. Ráadásul nagyon kötődöm a magyar nyelvhez és kultúrához is.”

Legjobban a Balaton és a tökfőzelék hiányzik neki, illetve az a személy, aki idehaza tud lenni.

A kiköltözését nagyon nehéznek élte meg, az első négy évet élete legkeservesebb időszakának írja le. „Olyan volt, mintha ledobtak volna egy idegen bolygón.” Ma már sokkal jobban érzi kint magát, és ebben jelentős szerepet tölt be a Pásztory Dórival (aki szintén Angliában él) való barátsága. Hazajönni azonban egyre inkább fájó érzés Ági számára. „A legnehezebb, amikor visszajövök az az, hogy látom, mennyit romlott az ország helyzete. Nyugatról hazalátogatva egyre plasztikusabban látszik, ahogy leszakad Magyarország, ami nekem iszonyatosan fájó, mert nagyon szeretem a hazámat és rendkívül tehetségesnek tartom a magyar népet. Mindennek ellenére örömmel is jövök haza, mert nagyon sok mindent szeretek itthon: a természettől kezdve a kultúrán át a sok-sok értékes emberig. Nekem Magyarország a hazám, a gyökereim, a gyermekkorom, az identitásom. Mindig jó itthon.”

Nem való mindenkinek

A 35 éves Reni, az Élet Yukonban című blog írója, Kanadában él, Yukon területén immár 13 éve. A (most már) férje miatt költözött ki annak idején, hogy megnézzék, működik-e a kapcsolatuk akkor, ha nem választja el őket 8000 kilométer. Itthonról Reninek leginkább az emberek és a cukrászdák hiányoznak, az utóbbi csak azért jobban, mert az előbbi hiány pótlására azért manapság már nagyon sok modern eszköz elérhető.

Az édességeken kívül leginkább a friss kifli után szokott vágyakozni, teavajjal és füstölt pulykapárizsival, de ma már nincsen benne honvágy. Ami van, az inkább egyfajta nosztalgikus vágyakozás. Ezzel együtt pontosan tudja, milyen nehéz tud lenni a honvágy. „Sok olyan történetet ismerek, hogy emberek inkább hazaköltöztek. Ezen semmi szégyenkeznivaló nincsen. Nem mindenkinek való távol élni a szülőföldjétől. Ahogyan nem mindenki szeret Budapest közepén, vagy egy tanyán élni. Viszont mint mindenen, az idő a honvágyon is segít.”

Neki talán azért volt könnyebb adaptálódnia, mert egy olyan emberhez érkezett, akinek már volt kint bejáratott élete. „Nem kellett elkezdeni az alapoktól.” De hiányzott neki a családja, a barátai, és az, hogy pontosan érti, ki mit beszél. „Középiskolában próbáltak megtanítani angolul, de hősiesen ellenálltam. Így hellyel-közzel értettem, mit mondanak a kanadaiak, de válaszolni csak egy bamba mosollyal tudtam. Eltartott egy darabig, míg ki mertem nyílni és megszólaltam. (Ebben nem kis segítség volt Szotyi, a mudink. Teljesen hülyét csinál belőlem napi 14-szer, és ez feloldott bennem minden gátat.)”

Ha hazalátogat, elszoruló szívvel nézi a lepusztult épületeket, de az is bántja, mennyire mogorvák, türelmetlenek az emberek.

„És a plakátok, amik tényleg ott vannak… elég szürreális azokat látni élőben. Meg azt a rengeteg politikát, ami átitatja az egész magyar valóságot.

Emellett nehéz látni az idő múlását a szeretteinken, hogy a barátok gyerekei, a fiatal családtagok már megint mennyit nőttek. Kimaradunk az életükből. Én lettem a külföldi nagynéni, aki évente egyszer megjelenik egy zsák csokival.

Na és persze a halál… Amikor valaki meghal, míg kint van az ember. A szomorúság és a gyász persze elindul úgy is, de amikor hazalátogatunk, ismét arcon vág, hogy tényleg nincs már itt, és én nem tudok átmenni meglátogatni.”

Illedelmes magyarok

A 35 éves Julcsi Norvégiában él 2011 óta. A szerelem sodorta oda. A norvég férfi, akivel Lisszabonban ismerkedett meg az erasmusos féléve alatt, ma már a férje. Rendszeresen hazalátogat, de visszatérni jelenleg nem szeretne. A kinti ismeretségi körében azonban legalább öt olyan magyar család van, amelyek végül visszaköltöztek Magyarországra. Ő csak akkor döntene így, ha tudna magának rendes munkát találni, a fiának iskolát, illetve egy normális albérletet vagy lakást.

Itthonról leginkább az emberek sokszor kérlelhetetlen őszintesége hiányzik neki, illetve a magas színvonalú színházi kultúra. És az illemszabályok. „A szokások, amiket amíg Magyarországon éltem, magától értetődőnek vettem, például, hogy a férfi segít levenni a kabátot, tartja az ajtót, az emberek köszönnek, késsel-villával esznek, és papír zsebkendőt használnak, ha folyik az orruk.” Amikor időnként hazalátogat (évente többször is, a kinti főnöke nagyon rugalmas a home office-t illetően), mindig sokkolja az ország folyamatos lecsúszása, legatyásodása. „Nyilván tájékozódom a hírekből, és a tudom, hogy mi történik a politikában meg a gazdaságban. Emellett sajnos az ismerőseim személyes történetei is alátámasztják a gondokat. Érzékelem, hogy vannak kis szigetek, buborékok, emberek, akikben van még annyi erő és kitartás, hogy ellenállnak, és próbálnak valamilyen értelmes dolgot összehozni, de

a fásultságot és a beletörődést is látom sokakon. Az általános belenyugvást, hogy minek pattogjon az ember, úgysem a tehetségen vagy a szorgalmon múlnak már a dolgok. 

Az oktatás és az egészségügy szétbarmolása és alulfinanszírozottsága is nagyon aggasztó. Ezek nélkül nincs jövő.”

Julcsi ezzel együtt nagyon szeretné, ha a fia büszke lenne rá, hogy magyar, igyekszik ezt az érzést átadni neki.

Csak itthon tud igazán kiengedni

A kétgyerekes, negyvenes évei közepén lévő Judit négy és fél éve él Németországban. „Évekig hallgattam a férjem könyörgését, hogy próbáljuk meg valahol máshol. Ő elsősorban a politikai klíma miatt szeretett volna elmenni és hogy a gyerekeknek mutatni tudjon egy társadalmi alternatívát.”

Juditnak leginkább a nyelv hiányzik, és szokott erős honvágya lenni. „Bármilyen szuper is kint, folyton zabszem van a fenekemben. Hazajövök, és elmúlik.”

Nem volt könnyű az új élethez való adaptálódás sem, és a bűntudat, hogy a gyerekeiket elrángatták az otthonukból. „Nagyon kellett hinni benne, hogy amit máshol kapnak, az többet ér.” A hazalátogatás Juditot is mindig sokként éri, mennyire feszültek az emberek, milyen lepukkant a város. De ha a gyerekek felnőttek, valószínűleg ők is visszaköltöznek majd a férjével. 

Korlátozott ideig jó csak itthon

Balogh Alexandra zongoraművésszel öt évvel ezelőtt készítettem interjút. Ő 2014 óta él kétlaki életet, először Londonban tanult, majd Ausztriában dolgozott, jelenleg New Yorkba tervez költözni szeptemberben. Szerinte minden fiatalnak nagyon jót tesz, ha a gyökerektől elszakadva, „egyedül próbálhatja meg az életet”. Nem gondolja, hogy valaha végleg hazaköltözne. „Úgy tudom elképzelni, hogy van itt is egy otthonom és külföldön is.”

A honvágya az első években erőteljes volt, neki a barátok, a család és a biztonság érzete hiányzott a legjobban. „A sok utazással az ember megtanul kevésbé félni a mástól. Rájöttem, hogy amennyire különbözünk mi, emberek – a kultúránk miatt is –, épp annyira hasonlítunk is egymáshoz.”

Azt meséli, jó hazajönni, de csak egy időre. „Otthonos érzés, de van egy súly is, ami itthon rám tud nehezedni. Nagyon szép országunk van, nagyon jó lehetőségekkel – ha erre fókuszálok, akkor tudom hosszabban élvezni az itthon létet.” 

Ha érdekel mélyebben, tudományos aspektusból megközelítve a honvágy kérdése, olvasd el Milanovich Domi tavalyi cikkét, amelyben annak járt utána, hogy pontosan mi az evolúciós szerepe ennek a mardosó érzésnek, hogyan tud akadály lenni a túlzott mértékű honvágy, mi triggerelheti, milyen tényezők súlyosbíthatják, és mit okoz, ha túl sokáig ragadunk benne.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Stefano Madrigali

Fiala Borcsa