A hajléktalanság kéz a kézben jár a pszichés zavarokkal

–

Divatjamúlt öltönyt viselő, viharvert férfi jelenik a Menhely Alapítvány Kürt utcai ügyfélfogadásán. Ötvenedik életévét tapossa, kezében régi típusú bőr aktatáska, már többször drótozták-foltozták, de ő ragaszkodik hozzá. Talán ez az utolsó státuszszimbólum, ami egykori, szépen ívelő mérnökkarrierjére emlékezteti. Halk szavú, introvertált ember, de összeszedetten vázolja helyzetét. Fiatalkorában skizofréniával diagnosztizálták, és noha hosszú évekig kezelés alatt állt, és el tudta látni feladatait, édesanyja halála óta kicsúszott alóla a talaj. Amióta a mama elment, a betegség felülkerekedett rajta, rövid időn belül elvesztette az állását, és kilakoltatták.

Hajléktalan lett, segítségre van szüksége.

Kívül-belül káosz uralkodik: míg fizikailag az időjárási körülmények, az anyagi nélkülözés, a kötekedők fenyegetik, belülről a pszichés állapota zaklatja. De vajon mi lett volna, ha nem küzd mentális betegséggel, és egészségesen gyászolhat? Vajon mi lett volna, ha van másvalaki is az életében az édesanyján kívül? Mi lett volna, ha a szociális ellátórendszer valamely szereplője utánanyúl, megtartja őt, amikor ilyen kiszolgáltatottá válik? És vajon képes lesz-e valaha újra teljes értékű életet élni, háztartást vezetni, lakhatást fizetni?

A történet nem egyedi, és sajnos nem is ritka – a 2017-es Február Harmadika adatfelvétel alapján 10 magyar hajléktalanból 4 számolt be pszichiátriai betegségről, és minden második esetében közepes vagy magas kockázata van a poszttraumásstressz-szindrómának. Nagyon nagy százalékukat érinti a major depresszió, a skizofrénia, a pszichotikus szintű kényszer, valamint a személyiség- és pánikzavar – és ezek nagy része sokszor nem a hajléktalanság következménye, hanem előzménye. 

Amit az utcán látsz, az csak a jéghegy csúcsa

A tízből négy már elsőre sem hangzik biztatón, pedig, mint a szakemberektől megtudom, a valóság ennél is súlyosabb. Ez a szám ugyanis azokat jelöli, akik már jártak a pszichiáter rendelőjében, kitöltötték a teszteket és diagnózist kaptak – ám idáig sokszor még az átlag állampolgár sem jut el, nemhogy valaki, aki utcán él.

Popovics Judit klinikai szakpszichológus, a Menhely Alapítvány munkatársa szerint a valóságban a hajléktalanok 90 százaléka küzd valamilyen pszichés zavarral, ő személy szerint alig ismer olyat, aki nem.

„Mindenkiben van valamilyen belső összezavarodottság, bizonytalanság, még ha ez nem is éri el a diagnosztizálható szintet” – mondja Popovics Judit, Gurály Zoltán szociológus-pszichológus pedig hozzáteszi: a hajléktalanná válás már önmagában alkalmas arra, hogy poszttraumásstressz-szindrómát okozzon az elszenvedőben. Arról nem is beszélve, hogy az, aki utcára kerül, valószínűleg már eleve terhelt:

„A hajléktalanság mint megoldandó probléma önmagában nem létezik, mivel általában extrém hátrányos szociális helyzet, trauma vagy mentális betegség áll a hátterében, és az egyén a hajléktalanná válás eseményének következményeit is magán viseli.”

Az említett kórképek mellett talán az egyik leginkább szembetűnő – és leginkább stigmatizált – a függőség, ami a magyar hajléktalanok megközelítőleg 60 százalékát érinti, és ahogy Popovics Judit fogalmaz: „Normális reakciónak tekinthető egy abnormális helyzetre.”

Az addikció ugyanis általában csak a jéghegy csúcsa, ami már ráépült egy korábbi súlyos traumára, kezeletlen személyiségzavarra, tanult tehetetlenségre. Mindennek pedig az ország gazdasági helyzete sem kedvez: 2006-hoz képest mára tízszereződtek az árak és háromszorozódtak a jövedelmek, egyedül a kannás bor ára változatlan.

Gurály Zoltántól megtudom, ez leginkább az idősebb korosztályt érinti, ugyanis ahogy fiatalodik a hajléktalanpopuláció, egyre nagyobb teret nyernek a dizájnerdrogok is. Ugyanakkor a hajléktalanok egy el nem hanyagolható százaléka absztinens – sokan ugyanis úgy kerülnek az utcára, hogy korábban már megjárták az elvonót és tisztában vannak a függőség veszélyeivel –, de sajnos ők a kisebbség. 

Miért lesz valaki hajléktalan, más meg nem?

Az előbbiek alapján persze jogosan merül fel a kérdés: egy olyan országban, ahol eleve kiugróan magas a depresszióval és alkoholbetegséggel élők aránya, mégis mitől függ, hogy van, aki meg tudja magát menteni, és van, aki nem.

A téma azonban jóval összetettebb annál, hogy csak az egyénre terheljük ennek felelősségét. A szakemberek szerint általában a megtartó szociális háló hiánya rántja ki végleg a talajt az emberek lába alól – ha nincs senki, akire támaszkodni lehetne, könnyen válik magatehetetlenné, elveszetté a személy. Mindennek pedig a társadalmi változások sem kedveznek: a közösségek átalakulnak, az emberek egyre jobban elszigetelődnek, és csak az elmúlt 8 évben 10 százalékkal több nő került utcára, mint korábban.

„Annak, hogy valaki nő, még mindig van egyfajta védőfaktora a hajléktalanná válás szempontjából, de ahogy alakulnak át a társadalmi szerepek, a női önállósodás sajnos egyfajta anyagi védettség elvesztésével is jár. Ma már ők is nagyobb arányban kiszolgáltatottak a lakásvesztésnek.”

Az pedig, hogy miután valaki utcára kerül, miért szánja már rá magát nehezebben a fejlődésre, miért nem képes elfogadni a csekély, de létező segítséget, rengeteg tényezővel magyarázható, de ha szigorúan a lélektani résznél maradunk, ezek egyike a Gurály Zoltán által is vizsgált tanult tehetetlenség jelensége.

„Mivel nehéz segítséghez jutni, könnyen érezheti azt az egyén, hogy senkinek sem számít a sorsa, nem kap támogatást sem a családtól, sem az államtól.

Egy korábbi kutatásunk alapján a hajléktalanok 72 százaléka tanult tehetetlenséget él át, és ez cseppet sem meglepő, ha belegondolunk abba, hogy egy utcán élő ember mennyire kiszolgáltatott a környezeti tényezőknek, és milyen szintű hiányt él meg mindennapjaiban.

A kontrollhiány önmagában óriási stresszfaktor, ami rengeteg mentális betegséghez vezet”

– teszi hozzá, majd elmondja: így nemhogy a hajléktalan létből való kitörés, de sokszor még az öltözködés, a tisztálkodás, az étkezés is óriási feladatnak tűnik, amiben ráadásul támogatást sem kapnak az emberek.

Mi zajlik egy olyan ember fejében, aki egyik napról a másikra él?

De mégis mit él meg az, aki mindennap máshol hajtja nyugovóra a fejét, aki nem tudhatja, másnap hogyan talál élelmet, nem bántják-e majd az utcán. Milyen gondolatok kavarognak annak az embernek a fejében, aki számára a rendszer és a biztonság csak távoli emlék – ha egyáltalán létezett? Amikor erről kérdezem a szakembereket, meglepetésemre elmondják: a lakásvesztés okozta stresszről általában az első időszakban mesélnek, aztán változik a fókuszuk – már ha egyáltalán hajlandók beszélgetni.

„Az utcán élő hajléktalan emberek több mint fele teljesen megközelíthetetlen, nem hajlandó kommunikálni.

Ez nem volt mindig így, mostanra azonban nagyon nehéz velük, beborultak, kommunikációképtelenné váltak” – mondja el Gurály Zoltán, ám Popovics Judit történeteiből megtudom, azért akadnak olyanok is, aki nyitottak, és szeretnék megosztani valakivel társas kapcsolataik nehézségeit, és fejlődni a konfliktus- és impulzuskezelés terén.

„Ha a súlyos traumákat akarnánk átdolgozni, mélyen vissza kellene menni a múltba, hatalmas énerőt kellene mozgósítani a történtek élettörténetükbe való integrálásához, az érzelmi viszonyulás megváltoztatásához, erre pedig nem feltétlenül van lehetőség, pláne olyan emberek esetében, akiknek mindennap meg kell tervezniük, hol alszanak, hogyan mossák ki a ruhájukat, hogyan jutnak el az orvosi időpontra. Megvannak a korlátaink, de azért tehetünk, hogy a mindennapokban a nézeteltéréseket reálisabban és nyugodtabban kezeljék, adaptívabban tudjanak a stresszel megküzdeni.”

Emellett olyan dolgokban kell nekik segítség, amit egy átlagember el sem tud képzelni.

„Számukra problémát okoz, hogyan tudhatják meg, mennyi az idő, hogy kelnek reggel majd fel időben, hogy érnek oda az ételosztásra, különben az első étkezésük az ebéd lesz.

Ezek azok az alapvető és gyakorlati, lelki életet sokszor nem érintő életvezetés-beli kihívások, amikre sajnos a pszichológusok nincsenek felkészülve” – teszi hozzá. 

A megoldás összetett, a forrás kevés

A fenti esetekből jól látszik: a mentális betegség sokszor a hajléktalanság előszobája, így könnyen gondolhatnánk, hogy a pszichés állapot stabilizálása egyben a megoldást is jelenti. Erre azonban vajmi kevés kapacitás marad, ami érthető is, ha a létfenntartás a cél. 

„A traumakezelés pszichoterápiával minimum két év – de akkor olyan kliensről beszélünk, aki motivált, heti rendszerességgel megjelenik, és hozzáfér a traumáihoz. Ám ez sokszor egy átlagos embernek sem egyszerű. Márpedig, ha az alapprobléma nincs kezelve, akkor a társadalomba való reintegráció sem történhet meg – mondja Gurály Zoltán.

– Tegyük fel, hogy egy hajléktalan személynek adunk lakást, munkát, ám a mentális betegsége kezeletlen marad és továbbra is hiányos marad a szociális háló körülötte. Ez esetben teljesen biztos, hogy nem fog tudni élni a lehetőségeivel”

– teszi hozzá, majd miután felteszem a kérdést, hogy akkor mégis mi számít reális célkitűzésnek, Popovics Judit elmondja: a reintegrálódás sikeressége rengeteg tényezőn múlik, beleértve a gazdasági helyzetet, az egyén anyagi helyzetét, a munkavállalási lehetőségeket, a méltóság és a magabiztosság megtalálását, a megtartó szociális kapcsolatok kiépítését.

„Sokan annyira reménytelen állapotban vannak, hogy jobbat akarni sem tudnak már maguknak” – fogalmazza meg Popovics Judit, rátérve a tanult tehetetlenség és a depresszió témájára.

„Aki már eleve hátrányos helyzetben nőtt fel vagy utcán él, nem tervez hosszú távra, mindig csak a következő napot látja maga előtt, hogy túléljen.

Sokuk számára ijesztő lenne, ha hirtelen kapnának egy lakást és egy állást, számlákat kellene fizetniük, háztartást kellene vezetniük. Ehhez nincsen meg a megfelelő tudásuk, gyakorlatuk, készségeik, nem tudnak időpontokat betartani, felelősséget vállalni tetteik következményeiért. Sokaknak nem volt pénz a kezükben évek óta, talán sosem éltek egyedül, mert intézményi gyerekkor után, esetleg korai házasságból vagy börtönből kerültek az utcára.”

Az ideális kiindulási alap az lenne, ha ezek mellett az emberek mellett lenne támasz, aki figyelemmel kíséri az első időszakukat, és ha strukturált keretek között elsajátíthatnának olyan képességeket, amik magabiztosságot és bizalmat adnak nekik az életük újrakezdéséhez. És bár erre vannak már bevált gyakorlatok, sajnos egyelőre nincs olyan modell, ami akár több ezer ember kezét is foghatná ebben a helyzetben. 

***

Az idézett kutatások a Február Harmadika kérdőív eredményeiből, valamint Gurály Zoltán kutatásaiból származnak. 

Fotók: Chripkó Lili / WMN

Takács Dalma