Embernek maradni a legsötétebb időkben is – Megnéztük az Emma és a halálfejes lepke című filmet

–

A szlovák-cseh-magyar koprodukcióban készült alkotás Peter Krištúfek azonos című regénye alapján készült. Az író, forgatókönyvíró maga szerette volna filmvászonra vinni a könyvét, de 2018-ban – mindössze negyvennégy évesen – autóbalesetben elhunyt. Halálát követően a producer, Zuzana Mistríková Iveta Grófovát bízta meg a film rendezésével.

Grófovát az első pillanatban magával ragadta a történet, de mielőtt elhatározta, hogy elvállalja a megbízást, Mistríková mellett Krištúfek özvegyével is egyeztetett: „Sokat beszéltünk arról, hogyan kezeljük Peter vízióját: mennyire maradjunk hűek hozzá – úgy, hogy a film a miénk is legyen” – nyilatkozta.

Grófová megpróbálta megtartani a történet alaprajzát, miközben eltolta annak perspektíváját: Krištúfek filmnovellájának középpontjában egy bujkáló fiú képzelete-álmai és egy felemelő döntés következményei állnak.

A rendező viszont úgy döntött, hogy a történetet a női főszereplő szemszögéből fogja elmesélni az eredeti regénynek megfelelően.

Az 1942-ben játszódó film első jelenetében elénk tárul a második világháború alatti Pozsony, amely az első szlovák köztársaság, egy Németországtól függő bábállam fővárosa volt. Az ország vezetése kiűzte a cseh elitet, hozzájárult a zsidóság deportálásához és a magyar kisebbség ellen is agitált. A fasizmus térnyerése a mindennapokban is tetten érhető:

„Cseh, magyar, zsidó, mindet ütni de jó!”

– üvöltik játék közben gyerekek, a házak falain pedig „Csehek! Mars Prágába!” felirat és akasztófán lógó Dávid-csillag látható.

Pozsony és környéke akkoriban multikulturális közegnek számított: szlovák, cseh, német és magyar szavak keveredtek egymással a nyüzsgő utcákon. Ezt az etnikai sokszínűséget próbálja erőszakos szlovákosítással egységbe kovácsolni az államvezetés. Egy többségében magyarok lakta faluban, Pozsonypüspökiben (akkori szlovák nevén: Biskupice pri Dunaji) például a magyar pap helyére egy szlovákot tesznek – az ebből származó feszültség az éjféli mise közben csúcsosodik ki, amikor a magyarok és a szlovákok az egyik karácsonyi dalt egymást túlüvöltve „éneklik” a saját nyelvükön, és bekiabálásokkal szakítják meg a pap zsidó- és magyarellenességre buzdító kenetteljes beszédét.

Az utcákon masírozó gárdisták az egység megteremtésének jelszava alatt vagyonelkobzást folytatnak, jelentéseket írnak a „nemzet ellenségeiről” és részt vesznek a zsidók deportálásában. A film a fasiszta propaganda mérhetetlen cinizmusát is bemutatja: a lapok azt írják, hogy az elhurcolt zsidók a „földi paradicsomba kerülnek”, úsznak és röplabdáznak a lágerekben. 

„Mit csináljak most, Lajoskám?”

A német és szlovák katonák által megszállt Pozsonypüspökiben él a film főszereplője, a varrónőként dolgozó Marika is, aki elveszítette az állását, mert az üzletet bezárták a zsidó származású tulajdonos elhurcolása miatt. A család gyereke, Šimon pedig bujdosni kényszerül. A kisfiút egy nap Marika pajtájába teszik, mondván, ott biztonságban van. Marika tudja, hogy sorsuk összefonódása azt jelenti: ezentúl már nemcsak a gyerek, hanem ő is halálfélelemben éli az életét, ezért eleinte vívódik, de végül elhatározza, hogy gondját viseli a kisfiúnak. Egyébként is nehéz időket él: fél éve megözvegyült, a férje elesett a fronton, a fényképét az ágya mellett őrzi.

„Mit csináljak most, Lajoskám?” – kérdezi kétségbeesve az egyik este. 

A férjétől nem született gyereke – már nem is születhet –, de Šimon mellett anyává kell válnia. Óvó szeretettel gondoskodik a kisfiúról: eteti, itatja, a hideg éjszakák előtt betakarja pokróccal és meleg ruhával. De Šimon nemcsak ételre, italra, melegre, hanem szeretetre is vágyik: hiányolja a szüleit, nem érti, mi történik vele, miért kell a pajtában rejtőzködnie, amíg a többi gyerek a pajta falánál játszik. Viszont a folyamatos fenyegetettség miatt Marika csak néhány pillanatra tudja megölelni az érintés után sóvárgó kisfiút: tudja, ha egy szempillantásnyi időre nincs résen, az életükkel kell fizetniük.

A Marikát alakító Borbély Alexandra játéka alátámasztja, hogy miért tartják sokan az egyik legtehetségesebb magyar színésznőnek: az érzelmek teljes skáláját vonultatja fel úgy, hogy egy pillanatra sem esik bele a modorosság csapdájába. És meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy látszódjék, mennyire eggyé vált a szereppel: az arca sokszor többet mond minden szónál. Csak ritkán mosolyodik el, például akkor, amikor úszni tanítja a fiút – ebben a jelenetben a film zenéje is hangulatot vált, a néző néhány percre kiszabadul a nyomasztó atmoszféra szorításából.

Borbély négy nyelven szólal meg a filmben: a magyaron kívül csehül, németül és szlovákul is. Ráadásul a Pozsony környéki dialektust is el kellett sajátítania – ott, ahol a film játszódik, nem olyan tájszólásban beszélnek a magyar ajkúak, mint Nyitra mellett, ahol a gyerekkorát töltötte.

Marikán és Šimonon kívül még két fontos szereplője van a filmnek. Dušan, az egyik gárdista szerelmes lesz az özvegyasszonyba és kitartóan ostromolja. A nő számára sokszor terhes, túlzottan magabiztos és uralkodó természete mellett azonban az emberségéről is tanúbizonyságot tesz, ezzel árnyalva a film szlovák szereplőinek jellemrajzát.

A Lepke úrnak és Halálfej tábornoknak is nevezett katona is fontos karakter: az SS-tiszt azzal bízza meg Marikát, hogy varrjon a feleségének egy ruhát egy bálra. Az is kiderül róla, örömét leli abban, hogy fájdalmat okoz a kiszolgáltatott, szembeszegülni nem képes nőnek.

Marika, Dušan és Lepke úr kapcsolata meghatározó az alkotásban. „A film drámai konfliktusának középpontjában azok az intenzív dilemmák állnak, amelyekkel a három főszereplő, Šimon, Marika és a Hlinka-gárda parancsnok, Dušan szembesül. Igen, ez egy háromszög-történet, de nem a klasszikus szerelmi háromszög-történet [...] Az emberi érzelmek széles skálája tükröződik a Šimon-Marika-Dušan háromszögben, beleértve a romantikus szerelmet, az anyaság utáni vágyat, az egzisztenciális félelmet és a gyűlöletet” – magyarázza Grófová. 

Az Emma és a halálfejes lepke egyszerre megrázó és felemelő alkotás. A rendező többször hangsúlyozta, filmjével az is célja volt, hogy rávilágítson, hova vezethet a faji, etnikai vagy vallási közösségek elleni uszítás és a kisebbségekkel szembeni kirekesztettség. Fájdalom, hogy a mondanivaló még ma, a vészkorszak után nyolcvan évvel is aktuális. Viszont a film azt is megmutatja, hogy a leghangosabb gyűlöletpropaganda sem képes elnyomni a belső hangot, amely azt sugallja: maradjunk emberek – a legsötétebb időkben is.

Nádudvari Péter