A tanult tehetetlenség (learned helplessness) elméletét egy amerikai pszichológus, Martin E. P. Seligman alkotta meg az 1960-as években. A kifejezés azt az állapotot írja le, amikor a kontrollvesztettség megtapasztalása passzív, tehetetlen, kiváró állapot állandósulását idézi elő.

Seligman kísérletei során kutyákkal dolgozott. Az állatok egy csoportját egy ketrecben rendszeresen áramütéssel sújtották úgy, hogy azok nem tudtak elmenekülni a fájdalom elől. Egy másik csoportnak megvolt a lehetősége arra, hogy egyetlen ugrással elmozduljon a ketrec másik, biztonságos részére, és természetesen ezt meg is tették. Ez után azoknak a kutyáknak is lehetővé tették az ugrást, akiknek korábban nem. A tapasztalat mégis minden kutyánál az volt, hogy az állatok megtanulták és elfogadták tehetetlenségüket. Szomorúan, nyüszítve tűrték az áramütéseket, pedig bármikor elmozdulhattak és ezáltal megmenekülhettek volna.

Hogyan válik valaki tehetetlenné?

A személy nem azért nem képes változtatni, mert a helyzet megváltoztathatatlan.

Azért nem képes rá, mert nem hiszi el önmagáról, hogy sikerülhet. Jó esetben addig jut el, hogy gondolkodik a dologról, de a változáshoz szükséges lépéseket végül nem teszi meg. Mindezt természetesen a korábbi tapasztalatai befolyásolják: elsősorban a családi támogatás meg az iskolai értékelőrendszer. A dicséretek, bátorítások megléte vagy hiánya, hogy szülei, tanárai hogyan kezelték a sikereit és kudarcait. Dicsérték-e a szorgalmát, a próbálkozásait? Minősítették és végérvényesnek kezelték-e a hibáit?

Egyáltalán figyelembe vették-e, hogy minden tanulási folyamat, aminek szakaszai vannak. Hogy próbálkozni és hibázni muszáj ahhoz, hogy előrelépjünk?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Fiam, te már csak ilyen vagy. Sose leszel jobb!”

Mindez persze nem csak egyéni szinten ivódik belénk. Hankiss Elemér szerint „a magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia minden szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük lévő hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult függőségviszony rányomta bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra”.

Kijelenthetjük, hogy a szocialista időkben kifejezetten a tanult tehetetlenségre kondicionálták a társadalmat.

De nézzünk csak néhány másik ismerős példát a korábbi kétszáz évből: „felszabadulás”, „háborúba sodródás”, „rendszerváltozás”. Mind-mind olyan kifejezések, amelyekből hiányzik a cselekvő szándék. Az 1956-os forradalom az egyetlen kivétel, de annak leverése és megtorlása sajnos szintén csak a tanult tehetetlenséget erősítette a társadalomban. Mintha mi, magyarok, csupán elszenvedői, nem pedig alakítói lennénk saját történelmünknek.

Ez pedig nap mint nap lelki gátakat épít belénk, megakadályozva minket abban, hogy proaktív, cselekvő és befolyásolásra képes emberként tekintsünk magukra, mi több, így éljük az életünket.

Ha belegondolsz, ugye te is megszoktad már, hogy teljesen oké, ha a fizetésed egy része borítékban jön, ha a hivatalban lekezelnek, és ha a tüntetéseknek nincs eredményük. Elfogadjuk, mert megszoktuk. Pedig nem oké.

Csinálj már magaddal valamit, kérlek!

Sok ügyfelemnél áll fenn az a helyzet, hogy a párkapcsolat egyik tagja tele van célokkal, mindennap más dolgon pörög, míg a másik képtelen kilépni megszokott helyzetéből. A változástól való félelme miatt passzív kivárásra játszik. Majd csak lesz valami. Sajnos egy ilyen kapcsolatnak nincsenek jó kilátásai hosszú távon.

Az aktív fél tudtán kívül belekerül egy megmentői szerepbe, hiszen ő mindennél jobban vágyik arra, hogy egy hozzá hasonló motivált, talpraesett ember legyen mellette. Segíteni akar, javaslatokat tesz, majd amikor látja, hogy mindhiába, a javaslatok kritikába csapnak át. „Jó, majd megoldom helyetted!”, a passzív fél ezáltal üldözötté válik, s még mélyebbre csúszik tehetetlenségében, hiszen már a társa sem hiszi el, hogy képes változtatni. S innentől a helyzet csak még nehezebb lesz.

A tanult tehetetlenség leküzdése

Nem egyszerű kilépni a „nekem úgysem sikerül” szerepből. Mind tudjuk, valaminek az elindítása sokszor sokkal nehezebb, mint maga a cselekvés. Jelen esetben ráadásul a saját gondolkodásunkat kell felülírni. Ám ha elindulsz, és eléred a kitűzött célod, legyen az bármennyire kicsi is, azzal megváltozik a látásmódod, az énképed és a saját fejlődésedről alkotott benyomásod. A változó pozíció által a világ is más képet mutat majd neked.

Gondold végig részletesen: mik az erősségeim? Használom, amim van? Olyan céljaim vannak, amiket tudok befolyásolni? Készíts listát, hogy mikor érzed magad tehetetlennek, és miért! Mik azok, amiket emiatt nem tudsz megcsinálni?

Coachként arra helyezem a hangsúlyt, hogy kiiktassam az ügyfeleim gondolkodásából a „megmagyarázom, hogy miért nem” hozzáállást. Helyette csak egy kérdés foglalkoztat: hogyan igen?

Ne azt listázd, miért nem sikerülhet, miért nem vagy motivált. Keress igeneket. Az adott helyzetben mi az, ami nem rossz? Hogyan tudod átkeretezni a helyzeted? Mit tudsz csinálni, ami nem a régi „meg sem próbálom” hozzáállás, de még komfortos neked?

Nem egyszerű folyamat, tényleg. De szép lassan észreveszed majd, hogy végre biciklivel mentél reggel dolgozni, hogy képes voltál nemet mondani a főnöknek, hogy beiratkoztál arra a tánctanfolyamra, amit hónapok óta kinéztél, és már nem mindig oda mentek, ahova a barátnőd szeretne. Aztán jöhetnek a nagyobb változtatások is. Végül a passzív, alárendelt, sodródó szerepből aktív befolyásolóvá válsz, aki amikor csak lehet, maga alakítja az élete történéseit.

„Á, fel is hívom, és megkérdezem, hátha lesz egy-két jó meglátása.”
„Ebből a házasságból nehéz lesz kilépni, de nem zárom be tovább magam a saját falaim közé.”
„Ez a cég biztos, hogy valami nagyágyút keres. Azért dobok egy CV-t, ezen ne múljon!”

Nagy Nikolett
coach, kommunikációs szakértő

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Rafael Barros