Jodie Foster: Mindig el tudtam dönteni, mikor érezzek és mikor ne. Egyesek ezt sérült léleknek hívják

–

A színész 1962. november 19-én született Los Angelesben Alicia Christian Foster néven. Édesanyja, Evelyn Foster, akit mindenki csak Brandynek hívott (1928–2019), egy filmproducer sajtósa volt, és a házassága már a kislány születése előtt véget ért. A nő egyedül nevelte négy közös gyereküket, akik közül Jodie volt a legfiatalabb. A színész sokáig nem igazán ismerte az édesapját, a német származású gazdag üzletembert, Lucius Fischer Fostert, és később sem alakítottak ki egymással mélyebb kapcsolatot (Foster ezzel együtt is támogatta idős korában az Alzheimer-kórral küzdő férfit, aki 94 évesen halt meg). 

Foster a Lycée Français de Los Angeles nevű iskolába járt, ahol folyékony francianyelv-tudásra tett szert. Szerepelt is francia filmekben, sőt, a legtöbb angol nyelvű filmjének francia változatában is ő szinkronizálta saját magát, a cannes-i filmfesztiválon pedig az újságírókat is lenyűgözte, amikor 14 évesen, a Taxisofőr sajtótájékoztatóján tolmácsként is remekelt. De ne szaladjunk ennyire előre – mert az a helyzet, hogy kiskamasz korára Fosternek már annyi szereplése volt, ami másnál egy egész életművet kitesz. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jodie Foster Fanpage (@jodiefosterworld) által megosztott bejegyzés

Hat évtized kamerák előtt

Karrierje valójában hároméves korában kezdődött. Édesanyja Foster bátyját, Buddyt kísérte el egy meghallgatásra, és mivel nem volt kire bíznia a kis Jodie-t, őt is magukkal vitték. Az ügynökök a kislányra figyeltek fel, aki ettől kezdve számos reklámban, és több mint 50 tévéműsorban szerepelt, és a következő években ő és Buddy lettek a Foster család kenyérkeresői. Ezután, már gyerekszínészként jöttek a Disney-filmek, például tízévesen a Napóleon és Samantha című mozi (1972), amelyben Foster egy kislányt alakított, aki összebarátkozott egy fiúval és annak házi oroszlánjával. Ám az állat elszabadult a forgatáson, és megragadta Jodie-t, ennek nyomai azóta is látszanak a színész hátán.

Ebből az időszakból érdemes még megemlíteni a Kelekótya péntek (Freaky Friday, 1976) című filmet, egy anya-lánya testcserés történetet (később Lindsay Lohannel és Jamie Lee Curtisszel forgatták újra), amelyről az elmúlt hetekben lehetett ismét olvasni a hírekben. Foster ugyanis a Tonight Show-ban árulta el Jimmy Fallonnak, hogy

azért utasította vissza annak idején Leia hercegnő szerepét, amelyet eredetileg neki ajánlott fel George Lucas, mert már szerződése volt erre az alkotásra, és nem akart belőle kihátrálni.

Így lett Leia hercegnő a Fosternél idősebb, akkor 19 éves Carrie Fisher, aki 2016-ban bekövetkezett haláláig többször alakította ezt a szerepet. „Csodálatos munkát végeztek, nem tudom, én mennyire lettem volna jó” – nyilatkozta Foster, aki azt mondja, sem a Csillagok háborúja rajongói miatt, sem a saját karrierje szempontjából nem bánta meg a döntést. 

És hogy milyen volt ekkora hírnévben felnőni? „Nincs semmi normális abban, ha az ember fiatal korától kezdve közszereplő: rengeteg egyezkedést, gondolkodást igényel, hogy rájöjj, hogyan legyél teljes ember – magyarázta a színész a Guardiannek idén év elején adott nagyinterjújában. – Nagyon találónak tartom, amit egyszer Hugh Grant mondott.

Fiatalon a hírnév olyan, mintha szteroidokkal lőnének be, és egész életedben nagy izmokkal élnél. Aztán meghozol egy döntést, hogy nincs több szteroid. Utána nem ismersz magadra, és fogalmad sincs, ki vagy. Újra kell építened az egész identitásodat. Ez nehéz, és ezt nekem későn kellett megtanulnom.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jodie Foster Fanpage (@jodiefosterworld) által megosztott bejegyzés

Őrület közepette élni, és egy kicsit belehasadni 

Bár a színész mindig elismerően és szeretettel beszél édesanyjáról, Brandy Fosternek azért voltak etikailag igencsak problémás húzásai. Aggódott, hogy lánya karrierje véget fog érni, amint kinövi a gyerekszerepeket, ezért elkezdte őt „megismertetni” a felnőtt közönséggel. Megszervezett például egy privát fotózást, amelyen ő és a fotós, Emilio Lari felesége is jelen voltak. Az akkor 13-16 éves Fosterről (a pontos dátum vitatott) félakt képek készültek, és bár az intim testrészek takarásban maradtak, a kamasz lány testének megjelenítése így is erősen szexualizált volt. 

A gyerekfilmektől való eltávolodás célját szolgálta az is, hogy Foster 13-14 évesen gyerekprostituáltat alakított Martin Scorsese Taxisofőr című thrillerjében (1976), amelynek címszereplője Robert De Niro volt. Foster a forgatás előtt pszichológiai vizsgálaton vett részt, a helyszínen folyamatosan mellette volt egy szociális munkás, a szexet tartalmazó jelenetekben pedig a nővére, Connie helyettesítette. Foster később élete egyik meghatározó élményeként írta le a Taxisofőrben való szereplést, amelyért Oscar-díjra is jelölték a legjobb női mellékszereplő kategóriában. „Ez volt az első alkalom, hogy valaki arra kért, hogy olyan karaktert alakítsak, aki nem én vagyok. Ekkor jöttem rá, hogy a színészet nem egy hobbi, amit csak úgy csinálok” – emlékezett vissza. 

A thriller hatására a színész még hatalmasabb rajongótáborra tett szert, és volt pár olyan ember is, akik megszállottan és betegesen kezdtek vonzódni hozzá, és évekkel később is zaklatták. (Köztük egy John Hinckley Jr. nevű férfi, aki merényletet követett el Ronald Reagan ellen 1981-ben, és az elnök mellett megsebesített három másik embert is. Amikor elkapták, tettét azzal indokolta, hogy le akarta nyűgözni Jodie-t.)

Foster a rangos Yale Egyetemre járt, de csak úgy tudott bemenni az órákra, hogy mindenhova testőrök kísérték. Afroamerikai irodalmat tanult, magna cum laude diplomázott, és Toni Morrisonból írta a szakdolgozatát.

Jodie Fostert sokáig zárkózott sztárként tartották számon, de a fenti élményeinek, traumáinak tudatában teljesen érthetővé válik, honnan eredt ez a hozzáállás (és az is, miért volt olyan ügyetlen, legalábbis cseppet sem inspiráló a 2013-as „előbújása”, de erről majd később). „Amikor először találkozol emberekkel, már ismernek téged. Tudják, hogy néz ki a könyököd, milyen az arcod, amikor sírsz vagy sikítasz. Ez torzítja az emberekkel kapcsolatos tapasztalataidat. És úgy érzem – talán mások is így vannak ezzel –, hogy túl éntudatos vagyok a tánchoz. Ha senki nem tudná, ki vagyok, vagy nem emlékezne rám, akkor azt hiszem, talán megállás nélkül táncolnék!” – osztotta meg élményeit kollégájával, Greta Lee színésznővel, majd azt is hozzátette: „Bárcsak ne lennék az éntudatosságtól ilyen karót nyelt. Nyilván nem akarod, hogy azok a pillanatok, amikor a legszabadabb vagy, életed legprivátabb dolgai legyenek!”

A téma kapcsán a New York Timesnak adott 2021-es interjújában ennél is tovább ment. „Sokáig nem volt kényelmes az érzelemkifejezés. Óvatos és gyanakvó voltam. Volt egyfajta ártatlanság, amit nem találtam meg magamban, mert így nőttem fel. Ezt le kellett küzdenem, és még mindig dolgozom rajta. A filmeken keresztül át tudom adni az érzelmeimet, de a saját életemben ez nehezebb. […]

Mindig is képes voltam hasítani, különválasztani. El tudtam dönteni, mikor érezzek és mikor ne. Egyesek ezt sérült léleknek hívják.

Mintha különböző dobozok lennének bennem, el tudom dönteni, mikor adom ki, és mikor tartom vissza magam. De ez hasznos volt, hogy előadásokat tervezzek; hogy a pillanatban és a pillanaton kívül legyek. A rendezéshez is jó képesség” – mutatott rá. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jodie Foster Fanpage (@jodiefosterworld) által megosztott bejegyzés

A két különböző oldal: a színész és a rendező

Ha csak megpróbálnám rövid leírásokkal felsorolni, mi mindenben játszott Jodie Foster, az önmagában kitenne egy long readet a WMN XL-rovatba. Ő az, aki a bűnügyi drámától kezdve a horroron és a sci-fin át a romantikus vígjátékig vagy a westernig, tényleg megannyi műfajban szerepelt már. Az áttörést A vádlottak (1988) hozta meg neki, amelyért Oscar-díjat is kapott. A filmben egy olyan nőt alakít, aki csoportos nemi erőszakot szenved el, és ezt követően az igazáért harcol az áldozathibáztatás ellen (sajnos még mindig aktuális történet). Nem sokkal később jött A bárányok hallgatnak, és vele együtt Clarice Starling FBI-nyomozó ikonikus, szintén Oscart érő szerepe (1991). 

Gyorsan és teljesen önkényesen kiemelem még a Pánikszobát (2002), amelyet eredetileg Nicole Kidmannel készítettek volna el, de a színésznő megsérült egy másik forgatáson, így Foster ugrott be a helyére, akinek mindössze egy hete volt felkészülni szerepre. A vérfagyasztó történetben anya és lánya otthonába betörnek, ők pedig a pánikszobában rejtőznek el. A gyereket az akkor 12 éves Kristen Stewart alakította, aki iránt saját bevallása szerint azóta is anyai érzéseket táplál Foster. 

A színész a Nell, a remetelány (1994) című filmben nyújtott alakításáért kapott még Oscar-jelölést, melynek címadó karaktere egy olyan nő, aki az emberi közösségektől teljesen elszigetelten nőtt fel, saját nyelvet fejlesztett ki, vad, impulzív és rendkívül érzékeny. Az eddigiek alapján már gondolhatjuk, hogy az intellektuális, tudatos, önszabályozásra hajlamos Jodie számára ez nem volt könnyű feladat. „A legnagyobb kihívást jelentő szerep volt, amivel valaha találkoztam. Próbáltam kutatni, de a kutatás nem működött. Minden, amit normális esetben a felkészüléshez szoktam tenni, haszontalan volt. És nagyszerű élmény volt, mert rájöttem, hogy mindent, amit tudnom kellett a szerephez, már tudtam. […] De féltem. Nem azért lettem színész, mert sebezhető ember vagyok, aki állandóan érezni akar” – idézte fel.

Foster összeszedettségéről valójában már korábban legendák keringtek. Tizennégy éves volt, amikor a Bugsy Malone című musical rendezője,

Alan Parker azt mondta róla: „Olyan intelligens érdeklődést mutat a film készítése iránt, hogy ha engem elütne egy busz, valószínűleg ő lenne az egyetlen személy a forgatáson, aki képes lenne átvenni a rendezői feladatokat.”

Foster saját maga így vallott a benne lévő kettősségről: „Két különböző oldalam van, és a rendezői oldal sokkal inkább megfelel annak, aki vagyok. Mindenről van véleményem. Jövőben gondolkodó, a nagy képet szem előtt tartó ember vagyok. Szeretek tervezni. Listákat készíteni. Kissé hiperfókuszált vagyok, kényszeres. És mindezek a dolgok nem igazán jók a színészethez.”

Sőt, az Elle-nek adott nyilatkozatában ennél még egy picivel erősebben fogalmaz: „Nem lett volna szabad színésznek mennem. [Az introverzióm] minden alkalommal szakadékot jelent. Meg kellett tanulnom átfordítani ezt magamban, hogy a víz felett tartsam a fejem” – mondja, és ebből is látszik, mennyire csodálatos előadóművész, hogy lényegében a személyiségvonásai ellenében oldja meg ezeket a feladatokat. Azt talán kevesebben tudják róla, hogy producercége is van, illetve rendezőként is több filmet, sorozatot is jegyez, köztük az Orange is the New Black, a Kártyavár vagy a Black Mirror egyes epizódjait. 

A legláthatóbb leszbikus magánélethez való joga

Jodie Foster 2013-as „coming out beszéde”, amelyet a Golden Globe-ünnepségen, a Cecil B. DeMille-életműdíj átvételekor tartott, meglehetősen ellentmondásosra sikerült.

Egyrészt próbálta elviccelni a dolgot – bejelentette, „hangosan és büszkén”, hogy szingli –, másrészt nem értette, miért kéne neki erről beszélnie a nyilvánosságban (az ismerőseinek már régóta out volt), és úgy bújt elő, hogy végül is nem bújt elő, legalábbis nem mondta ki a „leszbikus” vagy „meleg” szavakat.

Hosszan lehetne újraelemezni a teljes beszédet, ami az LMBTQ-közösség szempontjából nem volt különösebben erőt adó, és én is úgy éreztem, Jodie Foster nem vált azzá a leszbikus példaképpé – azon a ponton –, akire annyira vágytunk. 

Az viszont egy kifejezetten szép részlet a beszédből, amikor azt mondja: „Kizárt dolog, hogy valaha is itt állhatnék anélkül, hogy megemlíteném életem egyik legmélyebb szerelmét, hősies társszülőmet, volt partneremet, igazi lelki társamat, gyóntatómat, sípartneremet, tanácsadómat, 20 éve a legjobb barátomat, Cydney Bernardot. Köszönöm, Cyd. Olyan büszke vagyok a modern családunkra.” Különösen annak fényében válik meghatóvá a gesztus, hogy addigra Bernarddal már 5 éve nem voltak egy pár, viszont együtt nevelték két fiukat, akik ma már huszonéves felnőttek. 

Kis korukban Foster titkolta előlük, hogy színész, nemrég mesélte el, hogy az idősebbik gyerek, Charlie, egy ideig azt hitte, anyukája építőmunkás. Történt ugyanis, hogy Foster elvitte őt egy forgatásra, vett neki egy játék szerszámos övet, és megmutogatta a díszletet, mire a kisfiú ezt a konklúziót vonta le. A színész érthető módon különös gonddal óvta a gyerekek magánéletét, akiknek a nevelésébe Alexandra Hedison fotóművész-színész, a kultikus L Word sorozat egyik sztárja, Foster felesége is bekapcsolódott. 

Elveszett volt ötvenes nőként

Egy színész életében, különösen, ha nő, az életkori átmenetek veszélyes időszakot jelentenek, amikor könnyű kirostálódni. Ahogy Jodie Foster megküzdött a gyerekszínészetből a felnőtt szerepekbe történő váltással, úgy az ötvenes évei is nehéz tapasztalatokat hoztak. „Anyukám folyton azt mondogatta nekem, hogy most kell dolgoznom, amennyit csak bírok, mert mire 40 leszek, vége lesz. Most meg elmúltam 60, és sosem voltam ennyire elfoglalt.

Az ötvenes évek kínosak, különösen egy színésznő számára. Az emberek nem tudják, mit kezdjenek veled, és te sem tudod, mit kezdj magaddal. Össze vagy zavarodva, hogy mi a jelentőséged a világban. Csak próbálsz versenyezni a múltaddal, és azzal, aki valaha voltál.

Aztán történik valami tökéletes: hatvanévesen hirtelen rájössz, hogy már nem érdekelnek azok a dolgok, amik az ötvenes éveidben még érdekeltek” – nyilatkozta a W magazinnak. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jodie Foster Fanpage (@jodiefosterworld) által megosztott bejegyzés

Az Icelandair nevű portálnak pedig így folytatta: „Boldogabb vagyok a színészettel, mint valaha. Mert felismertem, hogy ez már nem az én időm. Ez másoknak az ideje, és ott lenni, hogy támogassam őket, és elhozni nekik azt a tudást és bölcsességet, amit az évek során szereztem, és együtt alkalmazni azt, segíteni egy csapatot, sokkal szórakoztatóbb. Sokkal szórakoztatóbb egy csapat tagjának lenni, mint egyedül.” 

És hogy mi az a bölcsesség, amit Foster az elmúlt évtizedek alatt megtanult? Persze elsősorban rengeteg szaktudást és mesterségbeli fortélyt, de emellett azt is – ez talán saját magának (és ha már itt tartunk, nekem) is örök figyelmeztetésül szolgálhat –, hogy „[színészként] nem kell annyira aggódni és keményen próbálkozni. Minden a lazításról szól. A teljesítmény egy részét csak az teszi ki, hogy nem állsz önmagad útjába” – fogalmazta meg a Time magazinnak. A Guardiannek pedig azt mondta:

„[rendezőként] hiszek abban, hogy az ember jól castingol, és aztán csak hagyja, hogy történjen valami a képernyőn, és ha elég gyorsan végzi a munkáját, a színészek nem gondolják túl magukat”.

2020-as évek: a nagy színészi visszatérés

Tényleg ez lenne a dolog nyitja, elhisszük ezt Fosternek? A munkamorálját látva aligha. Mindenesetre úgy tűnik, 60-on túl felszabadultabb, mint valaha. Még nem perdült táncra, de elég bátran nyilatkozgat. Hol azt mondja el, hogy igen, szerinte munkatársként a Z generációsok kicsit idegesítők tudnak lenni, hol azt, hogy reméli, az embereknek most már elegük lesz a szuperhősös filmekből. Máskor kifakad, hogy dehogy megy fel a közösségi médiára, mit érdekli őt, hogy mit gondol egy pizsamás fickó arról, mit kéne kezdenie neki, mármint Jodie Fosternek az életével. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jodie Foster Fanpage (@jodiefosterworld) által megosztott bejegyzés

És azt is látjuk, hogy újabban tényleg csapatban játszik. Felkereste például a The Last of Us sztárját, Bella Ramsey-t, akinek nagy tisztelője, bár kollégája nonbinaritását valószínűleg egyelőre nem érti, legalábbis a Guardianben így beszélt Ramsey-ről: „Másképp is lehet nőnek lenni, és nagyon fontos, hogy az emberek ezt lássák.” De ott van a Nyad című film is, amelyben az Annette Bening által megformált hosszútávúszó, Diana Nyad edzőjét, Bonnie Stollt játssza, amely alakításért 30 év után ismét Oscar-díjra jelölték! Arról, hogy Foster varázsa hogyan jut el hozzánk egy mellékszerepből, az általa viselt fura oldalzsebes rövidgatyákon és rémes napszemüvegeken keresztül, ITT írtam. (Azt se felejtsük: Foster már 2021-ben is kapott Golden Globe-ot A mauritániai című filmért.)

Újabban pedig itt van a True Detective negyedik évada, a Night Country (Éjszakai vidék), amely a sorozat ikonikus első évada után 10 évvel jött ki, és amely az aranyszínű sivatagi hőséget és a fehér macsóságot örök éjszakára, halálos hidegre, kék színre, női nyomozókra és az őslakosok perspektívájára cserélte. Már két epizód után elkezdődtek a találgatások, milyen motívumegyezések vannak és lesznek a két évad között (a furcsa jel, Travis Cohle személye vagy a Tuttle család, a részleteket a 444 foglalta össze), és a nyomozás is egyre izgalmasabban alakul a sarkvidéki kutatóállomásról rejtélyesen eltűnt 8 tudós ügyében.

A fiktív alaszkai kisváros, a készítők által megteremtett világ nagyon misztikus, spirituális és nyomasztó is egyben, ahogy az egyik szereplő, Rose megfogalmazza: „Azt hiszem, a világ öregszik, és Ennis az a hely, ahol a dolgok szövete kezd szétesni a varratoknál.” 

Vészjóslón hangzik, és ami a sorozatot még különlegessé teszi, az a Navarro ügynököt alakító Kali Reis szerepeltetése, aki maga is őslakos, és profi világbajnok bokszolóként vált ismertté. Foster rendkívüli színésznek tartja kollégáját, és úgy véli, Navarro utazása központi jelentőségű a történetben. „Az én feladatom annyi volt, hogy támogassam ezt az utazást, és hagyjam, hogy az őslakos hang alakítsa a sorozatot” – kommentálta szimpatikusan Jodie Foster, aki egy új filmes pozícióban, mások erősítésében, támogatásában találta meg újra önmagát. És nem is akárhogy!

Milanovich Domi