Mózes Zsófi: Nem, nem egy kézjelen múlik az áldozatok biztonsága!
Bántalmazásra utaló kézjellel kért segítséget egy nő egy ruhaboltban, az egyik eladó pedig felismerte a jelet, és feltűnés nélkül hívta a rendőrséget – számolt be a police.hu néhány nappal ezelőtt egy kaposvári esetről. A rendőrök alig pár perc alatt a helyszínre érkeztek, elfogták a 23 éves férfit, majd kapcsolati erőszak megalapozott gyanúja miatt kihallgatták, őrizetbe vették, és a megelőző távoltartásról is intézkedtek. Akár hátra is dőlhetnénk, megkönnyebbülve, hogy az igazság győzedelmeskedett, a rossz pedig elnyeri méltó büntetését. Csakhogy ma Magyarországon nem ez a bántalmazott nők valósága. Mózes Zsófi írása.
–
A kézjel
„Néma segélykiáltás: ez az a Signal for Help néven megjelent segítségkérő mozdulatsor, segélykérő jelzés, amelyet a magyar rendőrség szeretne bevezetni a köztudatba annak érdekében, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek akár némán is segítséget kérhessenek” – kezdte az erről szóló sajtótájékoztatóját a rendőrség még 2021 nyarán.
A Signal for Help a Covid idején kezdett terjedni. Az egyszerű, egykezes mozdulatot, amit a segélykérő használhat videóhívásban vagy olyan helyzetekben, amikor másképp nem tud segítséget kérni, egy kanadai nőjogi alapítvány, a Canadian Women’s Foundation a kényszerű otthon maradás hatására megnövekedett családon belüli erőszak csökkentése érdekében hívta életre. Ez után terjedt el más országokban, többek közt Magyarországon – a témával kapcsolatos cikkek alatti kommentek tanúsága szerint azonban a három évvel ezelőtti sajtótájékoztató és a rendőrség azon törekvése, hogy a jelet „bevezesse a magyar köztudatba” messze nem volt elegendő, sokan ugyanis most hallottak először a néma segélykiáltásról.
A kaposvári eset
A rendőrség Facebook-posztja már-már mesébe illő helyzetet vázol, a segélykérés – ami a rendőrség szavaival élve „képes arra, hogy két, akár vadidegen embert egy pillanatra összekössön, életet mentsen, vagy egy elkeseredett sorsot fordítson meg” – működik, segítség pedig van. Örülhetnénk, tényleg.
Csakhogy sok mindent nem tudunk az esetről, és még legalább ennyi tényező közel sem egyértelmű.
Nem tudjuk például, hogy mennyi időre került őrizetbe a férfi. És nem tudjuk, hogy a – legfeljebb 72 órán át tartó – kényszerintézkedés után mit lépnek a hatóságok. De nem tudjuk azt sem, hogy az áldozatnak van-e lehetősége elmenekülni. Hogy ilyen rövid idő alatt megkapja-e a kellő támogatást, vannak-e ehhez szükséges erőforrásai. És nem tudjuk azt sem, hogy fel tudja-e számolni az életét egyik napról a másikra úgy, hogy az őrizetbe vétel után a bántalmazó ne találjon rá.
Nem tudjuk, csak reméljük – ez pedig kevés ahhoz, hogy a rendőrség munkáját ünnepelve azt higgyük, a bántalmazás véget ért.
És a valóság
Azt viszont tudjuk, egészen biztosan, hogy évről évre csökken a rendőrség által elrendelt ideiglenes megelőző távoltartások száma, sok esetben pedig az elrendelt távoltartás sem jelent segítséget – a határozatban foglaltak ellenőrzése ugyanis gyakran elmarad, annak megszegése pedig sokszor nem jár következménnyel az elkövető számára.
Tudjuk azt is, hogy ma Magyarországon több mint kétszázhúszezer (!) nő él olyan kapcsolatban, amelyben fizikailag is bántalmazza a partnere.
Mondom még egyszer: kétszázhúszezer.
Olyan kapcsolatban, amelyben a kiszolgáltatottság mindennapos, az ütések nem múlnak, és amelyből szabadulni a szükséges erőforrások, hosszas előkészületek és megfelelő támogatás nélkül szinte lehetetlen. Sokaknak soha nem is sikerül.
A szám persze nem pontos. A latencia hatalmas, hiszen segítséget kérni nehéz, és segíteni is csak kevesen tudnak – nemcsak azért, mert a bántalmazó kontroll alatt tartja az áldozatot, de gyakran a társadalom és a hatóságok ingerküszöbét sem éri el egy-egy ilyen eset.
Mert magánügy. Nem akarnak beleszólni, semmi közük hozzá.
Mert az áldozat biztos megérdemli az erőszakot, és különben is, ha ki akarna lépni a kapcsolatból, már megtette volna.
És ha a szándék megvan is, sok esetben tudás nincs arról, hogy miként lehet jól jelen lenni, megfelelő segítséget nyújtani az áldozatnak.
Arról viszont van statisztika, hogy a nők átlagosan öt-tizenkét (!) intézményhez, szervezethez, hatósághoz fordulnak az erőszak megállítása érdekében, mielőtt szerencsés esetben valódi segítséghez jutnak, szerencsétlenebb esetben pedig végez velük a partnerük.
Ahogy arról is, hogy csak Magyarországon évente 50-150 nőt öl meg volt vagy jelenlegi partnere. És tudjuk azt is, hogy a legtöbb esetben az erőszak fokozódik, miután az áldozat megpróbál segítséget kérni, és a legtöbb nőt azután öli meg a partnere, hogy az megpróbál kilépni a bántalmazó kapcsolatból.
Mindezek fényében azt hinni, és azt a benyomást kelteni, hogy egy kézjelen múlik a bántalmazottak biztonsága, nemcsak hamis, de a rendőrség részéről felelőtlen és veszélyes is.
Mert – bár szerencsés módon a nők elleni erőszak közbeszéd témájává válik – sokan azt gondolják, hogy ennyi, csupán egy kézjel kell, és az áldozatok maguk mögött hagyhatják a bántalmazójukat. Ez tovább erősíti a társadalom azon tévhitét, miszerint az áldozatok többsége nem akar kiszállni a bántalmazó kapcsolatból, miközben az áldozatok is azt gondolhatják, hogy ennyire kevésen múlik a biztonságuk.
A valóság azonban az, hogy a túlnyomó többségük hiába kér, nem kap segítséget.
Amikor felhívom a rendőrséget, hogy ver a partnerem, azt a választ kapom, hogy adjam át a telefont, majd a diszpécser megbeszéli vele, hogy hagyja abba. Amikor a távoltartás elrendelése ellenére arra ébredek, hogy a bántalmazóm a mellettem lévő szobában fekszik, nem történik semmi. Hiába a bizonyítékok, a kórházi papírok, kapcsolati erőszak helyett a sokkal enyhébb büntetéssel járó zaklatás ügyében indul nyomozás, a vallomástétel után viszont megkérdezi a rendőr, hogy miért nem léptem az első pofon után.
Magyarországon ma kétszázhúszezer nő él olyan kapcsolatban, amelyben fizikailag is bántalmazza a partnere. Olyan kapcsolatban, amelyből a rendszer nem segíti az áldozat kilépését – mutasson bármit is a kezével.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / vasare
