A 109 éves Vissy Ilona: Meg kell várnom türelmesen, amíg a jóisten lecsukja a szememet

–

Nemrégiben levelet kaptam egy olvasónktól – kérte, hadd őrizze meg inkognitóját –, aki otthoni segítségnyújtást-házi gondozást végez. Elmesélte, hogy az egyik asszony, akit látogat, mert három éve ágyhoz kötött, hamarosan 109 éves lesz. Kérte, ha lehet, írjunk Ilonáról, mert egészen kivételes teremtés. „Tud keseregni, de tud nevetni is, huncutnak lenni. Az az álmom, hogy megismerjék őt az emberek, ne legyen eldugva a négy fal közé a kincseivel, elfelejtve. Maradjon meg a története, amely abból a korból ered, amikor minden táskához ugyanolyan varratott cipő dukált, de a nagyságos asszony a fát a pincéből maga hozta fel nap mint nap. Amikor ezüsttel terítettek vacsorához, amelyre a plébánost is meghívták, és a jeges hetente jött a házhoz, mert nem volt még hűtőszekrény. Sem porszívó, sem mosógép.”

Hogy is lehetett volna ilyen invitálásnak ellenállni?

Genetika és bicikli

A napfényes gazdagréti lakásba lépve Jobbágy Attila fogad, Ilona kisebbik fia. Sportos, energikus művészlélek, a falon a saját festményei, szobájában a család régi, polgári jólétről árulkodó bútorainak maradéka. Hatvan körülire saccolnám a korát, mondja, hogy 82 éves. 

Az édesapja 101 évet élt, az egyik nagynénje 104-et, az anyukája most tölti a 109-et: a szerencsés genetika tehát adott, de tesz is azért, hogy jól legyen. Rengeteget biciklizik, egészen Pilisszentivánig elteker hegyen-völgyön át: „Van ott egy kis tó, szép étterem, ott megebédelek.”

Bekísér minket az utca felőli, vendégfogadó szobába Ilonához, aki az ablaknál várakozik kerekesszékében, és nagyon megörül nekünk. Ritka kincs már a látogató, kikopott az emberek nagy része az életükből. Aki él is még, öreg, nehezen mozdul. Ilona húga sem tud jönni már, 94 éves, Ilona pedig a pár évvel ezelőtti combnyaktörése óta nem tud járni: rosszul forrt össze a csontja. Nagy bánata ez, fáj neki a mozdulatlanság.

Meséli, hogy a látása és a hallása is gyenge, úgyhogy nem igen tud mihez kezdeni, nem megy az olvasás sem már. „Tudja, aranyom, amikor fiatal voltam, nem gondoltam volna, hogy ilyen magas kort élek meg, mert senki a családban nem élt ilyen soká. Azt sem hittem volna, hogy milyen tehetetlen leszek. Süket. Vak. Nagyon nem jó. Állítólag minden kornak megvan a maga szépsége. Kellér Dezsőnek – tudja-e, hogy az ki volt? – volt egy mondása: csak egyetlen egy dolgot mondjon valaki, ami szép az öregségben! Hát olyan nincs! De ez volna a legkevesebb, egye fene a csúnyaságot, csak hát az ember tehetetlen lesz. És sajnos nagyon sok ember még hülye is. Hála istennek, hülye legalább még nem voltam.”

Ilona nagyot nevet, csak úgy rázkódik a kicsi test a nagy kerekesszékben: energiából, vitalitásból még most, még így sincs hiány. 

Szerelem és lányszöktetés

Az asztalon kiterítve mindenféle régi fotográfia, híres színészek vannak rajtuk, a mosolyok alatt vagy a képek hátoldalán pár kedves sor és aláírás: Jávor Pál, Bárdy György, Kabos László, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Fényes Szabolcs és a felesége, Csikós Rózsi, Várkonyi Zoltán. „A papa kuncsaftjai voltak, aztán barátok lettek” – magyarázza Attila. Megtudom, hogy Seres Rezső meg a szomszédjuk volt, amikor a Dohány utcában laktak, és Ilona mama rejtegette a háború alatt a munkaszolgálatra hurcolt Seres zongoráját. A hírhedten nagy ivó Jávor Pállal pedig „Guszti papának” kellett innia egy vizespohárnyi konyakot, amikor megszületett Péter, az első fia. Mert hogy Jobbágy Ágoston Gusztáv jó nevű úri szabó volt. Imádta a munkáját, nyolcvanéves korában még bejárt a Váci utcai szalonjába dolgozni. Mivel a párt első emberei is nála varrattak, a szocializmus sem vetett véget az üzlet virágzásának, nagyon jól éltek évtizedeken át. Varratni ugyanis minden rezsim varratott. Megfordult a szabóságban Somssich gróftól Biszku Béláig sok politikus. Jobbágyék nem köteleződtek el sehová.

Ilona itt közbeszúrja: „Nem tudtam én olyat kérni az uramtól, amit ne kaptam volna meg. Születésnapot, névnapot ő el nem felejtett. Jó ember volt, na. Mindenki szerette. Igaz, volt, hogy megcsalt. Ez benne volt a pakliban. De nem lettem végül is megrövidítve, nekem mindenem volt az égvilágon: bundáim voltak, nercem volt, ékszereim voltak, utaztam, szórakoztam, mi kellett más?”

– Szerelem? – vetem föl.

– Szerelem? Volt az is. Eleinte – válaszolja. – Aztán csak plátóiak.

– Azt meséld el, amikor a papa megszöktetett! – szól közbe Attila, és Ilona már meséli is lelkesen a szívének oly kedves történetet.

„Hát ott kezdem, hogy a férjem el akart engem venni. De ez nem tetszett a családnak. Főleg anyámnak. Mert volt egy tiszt, egy nálam jóval idősebb tiszt, azt nézték ki nekem. Ki nem állhattam. Mikor tudtam, hogy jön, igyekeztem eltűnni.

Azt mondta nekem, hogy szép piskótalábaim vannak. Hát jó hogy, nem voltam kétméteres! Hát persze hogy kicsi a lábam. Hülye! Na mindegy.

Amikor anyám elment, megegyeztem az urammal, hogy este értem fog jönni taxival. A szomszéd nővel, akivel jóban voltam, megbeszéltem, áthozom a cuccomat, mert majd jön a lovagom értem. Úgy is volt, anyámék elutaztak. Otthon volt a bátyám, aki két évvel volt idősebb, mint én, az öcsém, és a húgom. Mondtam a bátyámnak este, kimegyek egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. És bementem a szomszédhoz, kihoztam a cuccom, jött a férjem taxival, és elvitt a nagyanyámhoz az Aréna útra. Ott lakott a kisebbik fiával. És én is ott laktam velük vagy két hónapig. Abban az időben nem volt az divat, hogy a fiúhoz megyünk aludni! Meg kellett előbb esküdni. Ahhoz viszont szülői beleegyezés kellett. Húszévesen is.

Mindennap ment a nagybátyám az apámhoz, hogy adja már meg az Ilcsinek a beleegyezést. Ez így ment, heteken keresztül. Aztán úgy látszik, megunta az apám a nagybátyámat, mert azt mondta, jó, adom a beleegyezésemet, mert az Ilcsi úgyis egy év múlva visszajön. De hát az Ilcsi soha többet nem ment vissza. 

Persze nem volt fényes lakodalom. A pap összeadott bennünket a sekrestyében. Volt aztán polgári esküvő is. És a Dohány utcában egy nagyon szép ház, a második emeleten egy négyszobás lakás, oda vitt engem a férjem lakni. 

Szépen éltünk. Látták a szüleim, hogy ezek jól vannak. Lassan összebarátkozott a férjem meg az apám. Az anyám azért még tartotta magát. Kevés volt neki egy szabó, hiába volt szalonja. Nem azt nézte, hogy ezek szeretik egymást. De aztán ő is megbékélt, mert az öcsém, aki 14 évvel volt fiatalabb, mint én, nagyon beteg lett. És nálunk feküdt a Dohány utcában, onnan jártam vele be a kórházba, mindenféle vizsgálatra. Anyám akkor látta, hogy nagyon szép lakásban lakunk. Szépen van berendezve. A lányának mindene van. Ékszerei. Társadalmi élete. Hát lenyugodott.”

A szépasszony köténye

Ilonából nagyságos asszony lett, de cselédet nem tartott. Maga tartotta rendben az otthonukat, főzött, nevelte a gyerekeket. És amikor vendégek jöttek, maga szolgálta fel híresen jó főztjét. „Az uram öreg cserkész volt, jártak együtt a családok kirándulni, meg egymáshoz látogatóba. Aranyom, nem nagyképűségből, nem fölvágásból mondom, de én olyan vacsorát adtam! Már nem emlékszem, mit főztem, de volt sok fogás, előétel, desszert, meg csináltattam a virágüzletben egy hatalmas asztaldíszt középre. Csoda volt, majd elájultak! Hogy én micsoda tortákat tudtam sütni! Meg rétest, az volt anyósom kedvence. Nem is ette, zabálta, amikor csináltam neki! Elsőre sikerült, emlékszem, pedig izgultam, menni fog-e. Volt túrós is, almás is. Nem volt még divat hozatni az ebédet akkoriban. Sokat főztem.” 

Attila csillogó szemmel meséli, hogy az anyukája nemcsak konyhatündér volt, de igazi szépasszony is, mindenki szerelmes volt belé. Például, emlékszik, a jeges, meg a strúmáját műtő professzor, aki mindenáron a lakásán akarta fogadni. 

Ilona, aki eddig csendben, mosolyogva hallgatta a fiát, ekkor felsóhajt:

„De akármilyen szépen voltam felöltözve, mindig mások mondták, hogy szép vagyok. Ő sosem mondta nekem. Igaz, nem kérhettem olyat, amit nem kaptam meg. Az nem létezett, hogy én ne kapjak valami ékszert. És nem volt hiányom semmiben. Miért álltam volna oda veszekedni? Akkor is visszafogadtam, amikor egy harminc évvel fiatalabb nővel disszidált.

Volt az uramnak egy rezsitársa az üzletben, jó barátságban voltak. Én is ismertem a családot. Ronda ember volt, agyalta a feleségét is, meg a lányát is. Egy szem lánya volt neki. Nagyon csinos volt, színésznő akart lenni. Rossz volt neki odahaza, Farkasréten, ott volt házuk. És az én férjem keresett a lánynak valami albérletet Pesten. Én ezt csak később tudtam meg. Aztán a lány gondolt egyet, és disszidált. A férjem meg ment utána.

Volt az a fickó. A Kádár. Lefüggönyözött autóval, testőrökkel jött az üzletbe, kereste a szabót. Megadta az útlevelet, amikor másoknak nem, mert nagyon szép ruhákat csinált neki. Azt mondta Kádárnak, meg akarja keresni a fiunkat, Pétert, aki ’56-ban ment ki Bécsbe, aztán elveszett. De az uram igazából a fiatal nőhöz ment. Egyszer hazatelefonált. De nem nekem, mert nekem nem volt telefonom, mert az üzletben volt egy készülék, és egy névre nem lehetett abban az időben két vonalat kapni, hanem a bátyámnak. És azt mondta neki, hogy ilyen szép karácsonya még nem volt, mint a lánnyal. Na, mondom, szépen vagyunk. A feleség itthon a kisebb gyerekkel, a nagyobbik fiúról nem tudunk semmit, a Vöröskereszt sem találja, ő meg Bécsben karácsonyozik. Azért ez nehéz volt. De két hónap múlva hazajött. Visszafogadtam. Kérdezte mindenki, hogy miért. Végül is megértettem, hogy egy ilyen fiatal nővel lenni azért kellemesebb. Nem esett jól, de aztán megbékéltem. Mondom, jó dolgom volt. És ott volt a gyerek. 

A szomorúság rég elmúlt. És én még itt vagyok.”

Attila közbeveti, hogy az anyukája sokszor volt életveszélyben. A bombázások alatt feljárt főzni az óvóhelyről a lakásukba a tilalom ellenére, hiszen kicsi gyerekei voltak. Volt, hogy találat érte a házat, leszakadt a lépcsőház, nem lehetett látni a portól, füsttől. Húztak el mellette repeszek, hullott a fejére a törmelék. De hát ő levest akart főzni a fiainak. A háború után pedig, mert csak bab volt már otthon, mint oly sok pesti asszony, ékszerekkel, ágyneművel ment vidékre élelmet szerezni, a gazdasszonyokkal cserélni.

„Lementem egész a román határig. Aranyom, én annyi élelmet hoztam, hogy még anyámnak, apámnak is jutott! Hazafele jövet a nyílt pályán hagyták a vonatot. Jöttek az oroszok, hallottam, hogy: »Segítség, segítség, segítség!« Aztán lövések.

Lerángatták az embereket a vonatról, elvették a csomagjaikat, a nőket megerőszakolták, és lelőtték. Én a fékezőfülkében kuporogtam, nem vettek észre, megúsztam. Úgy féltem! Nem magamat féltettem. Hanem a csomagot. Mi lesz a gyerekekkel, ha nem viszek haza ennivalót? De a jóisten meghagyott. Azért vagyok itt még ma is. 

Nehéz most már nagyon, de élek. 

Nem kellemes már így lenni. 

De mivel hívő vagyok, meg kell várnom türelmesen a természetes halált. Mást nem tudok csinálni. Megvárom, amíg a jóisten lecsukja a szememet.”

Fotók: Benkő M. Fanni / WMN

Kurucz Adrienn