1927. december 31-én született, Budapesten, Russ Évaként, és igazából mindig is színésznek készült. Az édesanyja elvitte Iván nevű bátyját a Vígszínházba, ahol gyerekszínészeket kerestek. Az akkor kétéves kislány pedig bement a színpadra a bátyja után (életrajzi könyvében azt írja, hogy ment a fény és a sürgés-forgás felé), és elkezdett beszélgetni az emberekkel.

A könyvben így írja le a pillanatot, amikor örökre megpecsételődött a sorsa: 

„Első szerepem ennyi volt: Parancsolj, tündérkirálynőm! 
Ezt nagyon meghatározónak érzem. Gyerek voltam, kétéves voltam és a színpadon azt mondtam: parancsolj, tündérkirálynőm!
És én akkor ott maradtam.”

Jávor Pál színművész Lakner Bácsi Gyermekszínházának szereplőivel. A hátsó sor bal szélén Puskás Tibor, az első sorban balról a második Ruttkai Iván, jobbról az első Ruttkai Éva (Budapest, 1934. Forrás: Fortepan)

Már gyerekszínészként játszott a III. Richárdban, és olyan színészekkel dolgozott együtt, mint Darvas Lili vagy Somlai Artúr. Tizennégy éves korára azonban kinőtte a gyerekszerepeket, és onnantól leginkább az iskolai feladataira koncentrált. Egy ideig…

„Három évig bírtam, aztán ellenállhatatlan erővel kitört belőlem ismét a színpad utáni vágy, s akkor elhatároztam, hogy színésznő leszek. És tizenhét éves koromban az is lettem.”

1945-ben fellépett egy szavalattal a Zeneakadémián, ahol meglátta Jób Dániel, a Vígszínház akkori igazgatója, és egyből leszerződtette. Nem váratott túl sokat magára a siker sem, hiszen alig három nappal később az akkor szintén a Vígben játszó Tolnay Klári beteg lett, és Ruttkai beugrott helyette a Hattyú című darab főszerepébe.

Ettől kezdve megállíthatatlan volt. 

A Magyar Rádió 1-es stúdiójában a Shakespeare Rómeó és Júlia című drámája alapján készült rádiójáték felvételekor, Ruttkai Éva színművésznő – Forrás: Fortepan

Sosem tagadta, hogy a színpad sokkal közelebb áll hozzá, mint a filmezés. Ennek ellenére a filmek is megtalálták sorra. Játszott a Liliomfiban, az Egy magyar nábobban, a Butaságom történetében, a Szindbádban és még számtalan filmes és tévés alkotásban. De a szíve a színpadhoz húzta. Játszott a Hattyúban, eljátszotta Csehov asszonyait, Anna Kareninát, Shakespeare Júliáját.

Így nyilatkozott a szenvedésből táplálkozó alkotásról: 

„Nem szeretek szenvedni. És nem igaz, hogy a szenvedés gazdagítja a színészi ábrázolást. A magánélet szenvedését amúgy sem lehet a színpadra transzponálni. Duseről azt mesélik, hogy valaki meglepte az öltözőben egy órával az előadás előtt, amint a földön térdepel és hangosan zokog. Mi történt?

A fölösleges fájdalmat ki kell adnom magamból, mert azt nem bírja el a színpad – felelte. Nos én valóban szélsőséges vagyok, hol harsányan jókedvű, hol a végletekig letört. De csak akkor vagyok meggyőző a színpadon, ha nem magamat játszom, hanem mássá alakulok át. Hiszen ez a színészet lényege.”

Ahogy meséli a könyvében, ő felvonásokban gondolkodott, és ha valami közbejött, az bizony megzavarta. Nem álmodozott szerepekről, arra vágyott, hogy a színháznak (és az egész világnak ezáltal) szerves és nélkülözhetetlen része legyen.

A színésznők egyik mumusa az öregedés (talán többször emlegetik ezt, mint a díjaikat). Nem volt ez alól kivétel az a kor sem, amelyben Ruttkai élt, ugyan miért is lett volna. Ő így állt ehhez a kérdéshez:

„Sosem titkoltam a koromat. Enyhén szólva ezt a titkolózást csacsiságnak tartom. Az ember végső soron a legnagyobb csatát önmagával vívja, tehát ostobaság önmagamat becsapni. Amúgy is olyan nehéz, olyan nagyon nehéz az életünk minden pillanatában szembenézni önmagunkkal. Önmagunkat továbbvinni, önmagunkat életben tartani. Elszámolni önmagunkkal: ez szünet nélküli gyötrelem.
Azt hiszem, soha nem törődtem a korommal, törődnek vele mások s ez engem tulajdonképpen bosszant. Miért azzal foglalkoznak, hány éves vagyok? Miért nem a jelenséget látják, vagy azt a valamit, amit létrehoztam? Miért próbálják mindezt leszűkíteni az életkoromra?”

Aztán történt valami. Valami csoda. Útközben, a legenda születése közben, és talán nem is lenne teljes Ruttkai legendája e nélkül a szerelem nélkül. 

Amikor Latinovitscsal találkozott, akkor már rég Gábor Miklós színész felesége volt, és az édesanyja egyetlen gyermekének, Júliának. 

Ruttkait 1960 nyarán elhívták vendégszerepelni Miskolcra, így emlékezik vissza a nagy találkozásra:

„Odakapom a fejem, ránézek – és akkor itt megállt a próba, mert én egész egyszerűen nem tudtam folytatni. Mert a saját szemem nézett vissza rám. 
Este eljátszottuk az előadást s olyan intenzív volt a játék, hogy az előadás végén, amikor Némethy Feri összeadott minket, én azt tökéletesen elhittem. Utána Latinovits Zoltán írt nekem pár sort, hogy köszönöm, hogy látszhattam maga mellett. Én akkor gyorsan válaszoltam neki, hogy maga nem látszott, maga élt a színpadon, és én erre büszkébb vagyok. 
Másnap olyan hosszú szerelmes levelet kaptam tőle, s ettől igen zavarban voltam, úgy gondoltam, hogy ez nem is nekem szól, hanem Ruttkai Évának, s őszintén szólva nemigen hittem. De az egész olyan varázslatos volt, valami ősállapot, aminek nincs neve.”

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán a Rómeó és Júliában – Fotó: Keleti Éva

Ilyen nagy szerelem talán nem sokszor szövődik. Amikor Éva visszaérkezett Budapestre Miskolcról, a férje, Gábor Miklós várta az állomáson. Azonnal megmondta neki, hogy szerelmes lett valaki másba. 

„Én magamat nem látom tisztán s nem mondhatok véleményt kettőnkről, a kapcsolatunkról. Én éltem ezt a szerelmet és nem méricskéltem. […] Én őbenne és ő énbennem igazi társra talált. Ezért nem tudtunk elszakadni egymástól. Elszakíthatatlan volt a mi szenvedélyes nagy szövetségünk. A létezésünkkel segítettük egymást. Zoli nekem a zászlóm volt és a védelmezőm.”

Éppen ezért talán sosem heverte ki a halálát:

„Amikor ő meghalt, akkor úgy éreztem, hogy nem fogok tudni tovább itt élni… itt, ahol minden rá emlékeztet, hozzá fűz, ami tanúja volt, része volt az életünknek. […] Aztán megtanultam e fájdalmakkal élni, ehhez is hozzá lehet szokni, és biztos, hogy ma már nem is tudnék máshol létezni, ez a ház, ez a kert, fákkal, virágokkal, lépcsőkkel, emlékekkel, gyötrelmekkel, az örök hazatérés érzésével hozzátartozik az életemhez” – mesélte Szegő Andrásnak egy 1986-os interjúban.

Ruttkai és Latinovits – Forrás: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

Ruttkai ugyanebben az interjúban beszél arról, hogy Latinovits nem lehetett öngyilkos, hiszen a színész annyira elegáns volt, hogy egész biztos nem vetette volna soha a negyedik és az ötödik kocsi közé magát, annál sokkal büszkébben intézte volna a halálát. Ha pedig mégis kiderülne, hogy maga vetett véget az életének, akkor azt nem bírná elviselni, mondta.

A színésznőnél 1984-ben diagnosztizáltak mellrákot. 1986 áprilisáig, romló egészsége ellenére is a színpadon volt. Határozottan elutasította, hogy nyugdíjba menjen, nem akart a Vígszínház nyugdíjas művésze lenni, egyszerűen nem látta így magát. Áprilisban, az utolsó előadása után megkérték, hogy mondja magnószalagra a Parancsolj, tündérkirálynőm! című életrajzi könyvhöz az emlékeit, de sajnos túl késő volt már, a könyve végül csak töredékekből készült el. 

Latinovits hagyatékát ő gondozta halála napjáig, élete szerelmének írásaiból szintén született egy könyv, az Emlékszem a röpülés boldogságára, amelyet a Magvető Kiadó adott ki. Ruttkai életének két nagy szerelme a színház volt és Latinovits. Csak a halál választotta el őket. 

Szentesi Éva

Kiemelt kép: 1973-ban, a Magyar Rádió Szabad szombat című műsorában – Forrás: Fortepan

A címben idézett mondatot Szegő Andrásnak mondta egyik utolsó interjújában, 1986 áprilisában. 

Forrás: Parancsolj, tündérkirálynőm! Zeneműkiadó, 1989