Till Attila: Kimondani magadnak, hogy alkoholista vagy, majdnem olyan, mint a megtérés – Interjú
Szinte soha nem beszélünk arról, mit élhet meg egy alkoholbeteg az önmagából való kifordulás pillanata után. Azután, hogy lesújt a keze, tönkreteszi a családot, az embereket maga körül, és saját magát is. Mert kívülállóként hajlamosak lehetünk ítélkezni, érintettként meg lefoglal minket a dilemma, hogy kiszálljunk-e, vagy sem, és ha maradunk, mit kezdjünk a fájdalommal, hogy a szerettünk magával ránt. Az október 31-én mozikban kerülő És mi van Tomival? című film végre azt is megmutatja, mi minden rejlik AZ ALKOHOLISTA mögött. Milyen megélések, fájdalmak vezetnek odáig, hogy valaki függővé válik, és azt is hangsúlyozza, hogy minden szörnyűség ellenére emberekről van szó, akaraterőről, gyógyulási lehetőségekről. Till Attila filmje nem csupán a jó mellett teszi le a voksát, hanem arra is ráirányítja a figyelmet, mennyire bagatellizálja a társadalom a túlzott alkoholfogyasztás negatív hatásait a „csak egyet igyál” erőszakos tukmálásával, az „alkoholista vagyok” kimondásának szégyenével. Till Attila filmrendezőt kérdezte Bereczki Szilvia.
–
Bereczki Szilvia/WMN: Azt már több helyen említette, hogy a film részben saját élményekből ihletődött. Ez azt jelenti, hogy önnek is voltak alkoholproblémái, vagy inkább azt, hogy hozzátartozóként nézte végig egy szerette küzdelmét az itallal?
Till Attila: Én tulajdonképpen alkoholista vagyok. És ezt sokáig nem vallottam be magamnak. Megy a vita arról, hogy ez a típusú énmeghatározás mennyire állja meg a helyét a mai PC világban, amikor az él a köztudatban, hogy valakit alkoholistának nevezni stigma, de a segítő közösségekben mégiscsak ez a szófordulat az elterjedt, és hiszem, hogy nem hiába, mert ezt a legnehezebb beismerni.
A függő embernek először önmagával kell szembenéznie, és ez nagyon gyötrelmes. Ha sikerül, még csak akkor irányul a helyes útra, amit egy életen át tartania kell, azaz folyamatosan dolgoznia kell azon, hogy le ne térjen, megmaradjon. Mégis milyen csodálatos maga az önvarázslat, hogy az ember egyszer csak látni kezdi magát, megnevezi a problémáját, és mintegy öngyógyítás, a szakemberek segítségével végrehajthat egy műveletet a saját énjén.
Ez majdnem olyan, mint a megtérés: elindulhatunk a szabadulás útján.
A gyűlések tele vannak, csak ajánlani tudom őket. Mert minden segítség jó, de az, hogy sorstársak között vagy, az más érzésekkel is kiegészül. Például otthonérzéssel. Azt érezheti az ember, hogy hazatalált, mert hozzá hasonlók közt van, és bármit elmondhat, megértésre talál. És ami a legjobb: hallgatni is van kedvünk a sorstársak között.
B. Sz./WMN: Én édesapám küzdelmein keresztül láttam, hogy mennyi nehézséggel jár az említett út. Azt, hogy a jó irányt milyen sokszor milyen apró történések képesek elfedni az alkoholista minden igyekezete ellenére. És láttam azt is, hogy ha sikerül felvállalni a gyengeséget, az valójában mekkora erő. Családokat megváltoztató, (újra)összekovácsoló erő. Mindent fölülíró. Ő már hat éve tiszta, és ott kezdődött minden, hogy kimondta, alkoholista vagyok.
T. A.: Ennek felvállalása nagyon fontos része a szembenézésnek. Lehet vitatkozni arról, hogy az ember milyen mértékben alkoholista. Van, aki nagyon magas kockázatú, bántalmazza a környezetét, bántja önmagát, rövid időn belül meghal és romokat hagy maga után. Van, aki bejár dolgozni, működik az élete és több évtizednyi ivás után siklik ki, de olyan is van, aki úgy alkoholista, hogy azt sohasem vallja be magának.
Én 15 éves koromtól kezdve szerettem inni. Mindig is lángot kaptam az alkoholtól. Önbizalmat nem, mert önbizalmam mindig volt, de a meglévő az ezerszeresére nőtt, amikor alkoholt fogyasztottam. Azt éreztem, hogy az alkohol a legnagyobb szórakozás, egyfajta varázsszer, és már az első pohár megnyugtat, kisimít. Azt hittem, ez a világ legjobb dolga, pozitív élmény volt számomra az ivás. Egy ideig.
Mivel nem tudtam leállni, túlzásba estem, és folyton baj lett belőle. Bűntudat. Meg kellett értenem, hogy akkor is lehet érdekes a világ, ha nem használok szereket.
Idővel rájöttem, hogy az alkoholt tulajdonképpen kilépésre használtam. Sokan megijednek attól, ha elveszítik a kontrollt, ezért sem használ mindenki drogokat, mert a módosult tudatállapot egy búrához hasonlítható, ami az emberek egy részéből klausztrofóbiás érzéseket vált ki. Én magam sem vagyok drogos alkatú, számomra a pszichoaktív szerek kiegészítők voltak, de sajnos az alkohol ezeknél is többnek bizonyult, illett hozzám, és felszabadított a gondolat, hogy általa bármikor kiléphetek a saját életemből.
Ez volt a pihenésem. A távozásom a mindennapokból, és a távozásom önmagamtól. Nemcsak a bajoktól szabadultam meg alkoholt fogyasztva, hanem mindentől. Totális szabadság volt, egyfajta lebegés.
Sokszor éreztem azt, hogy ez a létezés legjava, a legjobb állapot, ami lehetséges. De kívülről nézve egy szerencsétlennek tűnhettem, aki túl harsányan röhögcsél, az asztalt csapkodja, és ha elesik, akkor is röhög.
Nem azért ittam, mert a színpadhoz bátorításra lett volna szükségem, a szerepléseim előtt sosem fogyasztottam alkoholt, talán ezért is maradt rejtve sokáig ez az énem.
B. Sz./WMN: Míg a filmet néztem, az volt az érzésem, hogy ezt a világot csak az tudja így visszaadni, aki már ismeri. Úgy tűnik, nem tévedtem. Bár elég durva jeleneteknek is szemtanúi lehetünk: családon belüli erőszak, eladósodás, szerencsejáték-függőség... Hol húzódik a határ az ön személyes tapasztalatai és a fikció között?
T. A.: Noha tudom, hogy mit jelent alkoholistának lenni, a filmben bemutatott esetek nem az én személyes történeteim. Egy részük gyűjtemény, másik részük kitaláció. Amikor filmet készítek, belefolyok, beletüremkedek a karaktereimbe, de az én viszonyom a családommal példáéul egy békés, egyetértésen alapuló viszony, nem úgy, mint a szereplőimé. De tény, hogy úgy kezdtem el írni és forgatni, hogy értettem ehhez a világhoz, tudtam, mi játszódik le egy alkoholista fejében.
Ebben Kapitány-Fövény Máté társíróval jól kiegészítettük egymást: ő klinikai szakpszichológus, szakemberként, külső nézőpontból látott rá az alkoholizmusra, én meg alkoholistaként saját tapasztalatokból.
Mert jól ismerem az alkohol éhségét, a túlzás szörnyűségét, a bódulat tébolyát, az erőszakosság és bántalmazás szerencsétlen labirintusát. Azt a fajtát, amiben már rég bántalmazok másokat, már csak a jelenlétemmel, az attitűdömmel anélkül, hogy észrevenném, mennyit ártok például azzal, hogy kétszer olyan hangosan beszélek, mint mások.
És sajnos az alkohollal együtt jár egy csomó minden, az erőszak is, ezért akartam ezt a legsötétebb részét is megmutatni. Mert nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy ez nem része, és csak annyit mutatnék be, hogy vannak emberek, akik isznak. Mert az alkoholfüggőséggel az emberek – az alkoholisták és a hozzátartozóik egyaránt – nagyon gyakran belevesznek a szakadékba. És ezt is ki kell mondanunk.
B. Sz./WMN: Ahhoz, hogy valaki alkoholistává váljon, szinte törvényszerű a traumákkal teli gyerekkor? A filmben elhangzik, hogy „így minden könnyebb”, „csak egyszerűen boldog akarok lenni”, „nem szeretem magam” – és ezek mind olyan kijelentések, amik társadalmi osztálytól, jó vagy rossz gyerekkortól függetlenül bárkiben felmerülhetnek bizonyos körülmények hatására.
T. A.: Nekem például nem volt rossz gyerekkorom, úgy hiszem, az életben szinte bármi elindíthatja a lavinát, bármikor lehetünk függők és szerhasználók.
A függőség egy nagyon személyes érzés kivetülése. Valami, amit nem tudsz elrejteni még akkor sem, ha az élet arról szól, hogy minél többet elrejtsünk magunkból.
Kiválthatja például az, hogy mit gondolunk magunkról, kiválthatja a szorongásunk, de van, aki az útját keresi és alkohollal válaszol a kérdéseire, ugyanakkor ott vannak azok is, akik hozzám hasonlóan a túlzott szabadságvágyra adott válaszként isznak. De lehet a háttérben trauma, elszenvedett abúzus is.
Sanyi (Thuróczy Szabolcs) egy budai értelmiségi közegből jött, az apja nem bántalmazta. A film egy részében el is mondja, hogy talán néha szavakkal bántotta, de konkrét tettekben ez nem mutatkozott meg. De kevesebbnek érezte magát, egy nagy művész árnyékában létezett, ezért nyúlt az alkoholhoz. Mellette megjelenik a gyökértelenségérzés is: a munkáskarakter, Pali (Polgár Tomi) egy bizonytalan ember, aki mindig mást akar, és mivel kemény családi környezetből érkezik, az egy életre elegendő csomag számára. Ezt próbálja az alkohollal oldani.
Ez a két példa is mutatja, hogy a filmben több társadalmi réteghez tartozó karakter képviselteti magát, pont azért, mert az alkohol nem válogat. Ezt azok az alkoholisták is alátámasztották, akik segítettek a filmkészítés folyamatában és még szerepet is vállaltak benne. Ők tudják csak igazán, hogy
egy alkoholista mindig alkoholista marad,
de ha megtanul ellentmondani az alkoholnak, és elkezdi kezelni azokat a helyzeteket, amik visszaesést generálnak, illetve elfogadja önmagát a szer nélkül is, akkor igenis élhet tisztán, alkohol nélkül is boldogan.
B. Sz./WMN: Egészen megdöbbentő, hogy mi, magyarok mennyien cipeljük ugyanazt a csomagot. Hogy lehet az, hogy a társadalmunkat ilyen mértékben meghatározza az alkohol? Azt már szinte betéve tudjuk, hogy az „egymillió alkoholista országa vagyunk”. De mégis miért?
T. A.: Őszinte leszek, én ezt a kijelentést mindig árnyalni szoktam. Inkább azt mondanám, hogy mi, magyarok nagyon szeretjük elemezni magunkat, és ezt általában negatívan tesszük.
A közösségünk nagyon sok rosszat gondol magáról, és ez szinte akkora probléma, mint az alkoholizmus.
Az hatalmas gond, hogy ilyen sok az alkoholista közöttünk. De nem vagyok abban biztos, hogy nálunk sokkal nagyobb lenne a probléma, mint más nemzeteknél. Tudom, hogy az adatok egyebet mutatnak, de az északiak, az angolok és az oroszok is borzalmasan sokat isznak. Mi még náluk is rosszabbak lennénk? Nem hiszem. De az ítélkezésben és saját magunk megítélésében valóban visszük a prímet.
Szerintem a magyaroknak nem is az alkoholizmus a legnagyobb közös gondjuk. A rendszereinkkel van baj, a rendszerszintű gondolkodásunk gyenge. Hajlamosak vagyunk rosszat gondolni egymásról, ez az egész ország egy nagy veszekedés.
Ahelyett, hogy többet beszélnénk a megéléseinkről, mi csak hallgatunk, bagatellizálunk, áldozathibáztatunk, és nem beszélünk. Félve vállaljuk a függőségeinket vagy azt, hogy függő ember hozzátartozói vagyunk. És ez jól példázza a rendszerszintű elakadásainkat.
B. Sz./WMN: Valóban nagy a csend. Az ember ezzel magára marad, és a hozzátartozók szempontjából ott van az a kérdés is, hogy kell-e hagyni, hogy az alkoholbeteg elérje a mélypontot, ahonnan nem biztos, hogy lesz visszaút, vagy a végsőkig, a saját testi-lelki épségünk árán is tartani szükséges a másikat.
T. A.: A családtagok áldozattá válnak. Nem elég, hogy ott van az alkoholbeteg, aki rengeteg fájdalmas élethelyzetet generál, a környezet még a családtagokat vonja kérdőre, hogy „miért hagyják inni?” a szerettüket. Ez áldozathibáztatás. Milyen jogon kérjük számon a feleségtől, a férjtől vagy a gyerektől, hogy mit enged egy felnőttnek? Nincsenek tiszta válaszok arra, hogy kell-e hagyni, lehet-e hagyni vagy tiltani egy embert.
És ezzel máris elérkezünk a legfontosabb kérdéshez, ami filozofikus, komoly kultúrák és vallások épülnek rá: meg lehet-e menteni egy embert, vagy hagyni kell, hogy a végzete beteljesüljön?
Az európai társadalom és a kereszténység foglalkozik a végzettel, ugyanakkor árnyalja is azt a megváltás lehetőségéről beszélve. De hogy magadat váltod-e meg vagy megválthat egy külső erő is, arra a válasz kultúránkként változik.
Az anonim alkoholisták számára létező fogalom a külső erő, van, amikor szükség van arra, hogy valaki lenyúljon és felemeljen. Máskor meg épp az segít, ha az ember hátat fordít és elsétál. A film megpróbálta azt ábrázolni, hogy az út nem feltétlenül egy irányba halad, és kimondani:
a végzet megváltoztatható, a sors alakítható akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem az.
Ha már elhagyott a családod, ha már minden összeomlott körülötted, akkor is jöhet egy olyan ember az életedbe, aki mindezek ellenére is szeret. És egy alkoholbetegnek hatalmas dolog, ha talál valakit, aki ismét bizalmat szavaz neki. Egy függő számára nincs nagyobb dolog a világon, mint amikor visszakapja a családtagjai bizalmát. Ez hatalmas erőt ad, mert egyedül minden nagyon nehéz.
A film Sanyija egy új szerelemtől (Sodró Eliza alakításában) kapja vissza a reményt, és annyira eltökélt lesz, hogy amit tőle elvett az élet, azt szinte kényszeresen próbálja visszaadni. Azért keresi Tomit (Patkós Márton alakításában), mert segíteni akar. A szereplők egyébként nemcsak alakítják, hanem hordozzák is magukban ezeket a karaktereket, tapasztalatokat. Ők is sok szállal tudtak kapcsolódni a témához, nem kellett magyarázni nekik, hogy milyen egy részeg ember...
B. Sz./WMN: Apropó megváltoztatható sors! Mennyire népszerű az anonim alkoholisták gyűlésében gyógyulni ma, Magyarországon?
T. A.: Amikor én AA-gyűléseken részt vettem, úgy láttam, ezeken az alkalmakon sok érintett összegyűl. Budapesten legalábbis. Az ilyesfajta gyógyulás egy kicsit könnyebb, mert az ember nincs egyedül a megéléseivel, vannak körülötte sokan, akik ugyanazokkal a démonokkal küzdenek, és ez hatalmas erő. De egy segítőcsoportban például nem elvárás egymáson segíteni, a szó szoros értelmében legalábbis. Ha valaki visszaesik, nem terem ott mellette két másik csoporttag, hogy visszarántsa, mert úgy hiszik, az mindenkinek a saját dolga, hogy alkoholhoz nyúl-e, vagy sem, és nincs értelme addig kísérni az alkoholfüggőt, amíg iszik. A film Sanyija mégis azt teszi, mert adni akar, mert számára az az éltető erő. Úgy tudja megszépíteni mindazt, amit elvettek tőle, hogy ad.
B. Sz./WMN: Akkor tulajdonképpen ez az ön módszere, hitvallása is? Hiszen ad azáltal, hogy kimondja, az alkoholista is ember, aki – csússzon bármilyen mélyre is –, megérdemli az esélyt, a szeretetet. Számomra ezek felszabadító gondolatok a gyerekkorom után.
T. A.: Amikor az anyagot gyűjtöttem ehhez a filmhez, és arra kértem a függőket és alkoholistákat, hogy mondják meg, mi a legfontosabb, mi az a középpont, a sűrített szövete ennek az egésznek, ami miatt érdemes felhagyni az ivással, egybecsengő választ kaptam: a család. Hogy újra szóba állnak velük a gyerekeik. Hogy találkoznak velük karácsonykor. Hogy hajlandóak elmajszolni velük egy süteményt.
Hát így tudnak az élet apró dolgai a legnagyobbakká válni.
A film is arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, ennek is megvan a lehetősége, vissza lehet szerezni a bizalmat, de nagyon sok munka árán. Sok év nemivás szükséges hozzá, és sok furcsa helyzetben kell bizonyítani, hogy még mindig nem. Hogy meghaltak a szülők, de még mindig nem iszik. Elvesztette a munkáját, de még mindig nem iszik. Férjhez ment a lánya, de még mindig nem iszik. Sem örömében, sem bánatában, és lassacskán visszaépül a bizalom. Persze sosem lesz olyan, mint minden előtt, mert kiegészül a folyamatos készenléti állapottal, de akkor is képes újra összetartani.
Lehet ez akár a hitvallásom is, mert valóban eltartom magamtól a világ rossz arcát. Tudom, hogy létezik, de nem dolgozom belőle. Engem sokkal inkább érdekel a jó. Nem vagyok önmarcangoló, nem ijedek meg magamtól, és talán ez táplálja a hitem abban, hogy ha az ember szereti magát, akkor képes megbocsátani magának. Magának és másoknak egyaránt. Nagyon fontosnak tartom a bűnök felvállalását és a bocsánatot, nem akarok úgy írni történeteket, hogy az emberek bukásán keresztül mutassak irányt. Ezért elengedem, felszabadítom a karaktereimet. A szabaduláson keresztül mesélek.
Fotók: Csiszér Goti/ WMN