Mózes Zsófi: Ki mondja meg, hogy hányszor lehet legyőzni a halált?

–

Nem volt ember, aki ne akart volna lebeszélni arról, hogy hazahozzalak. Aki ne mondta volna, hogy miért ne, és a legtöbb érvet, ha akartam sem tudtam volna megcáfolni. Ellened szólt a korod, a nyomott orrod, az allergiád, meg a hajlamod a legkülönfélébb betegségekre.

De makacs voltam akkor is, feszített a düh.

Nem fért a fejembe, hogy válhat meg tőled valaki közel tíz év után, miért nem járt neked több, egy olyan élet, amilyet érdemelsz. Amiben a szeretet nincs feltételhez kötve, törődnek veled, kezelik, ami arra szorul, és amiben senki sem mondja, hogy elég volt, elég voltál.

Amikor hazafelé az autóban mellém feküdtél, elhittem, hogy sínen vagyunk. Rendben lesz minden, érzed te is, hogy végre jó helyen vagy, gondoltam. Hogy nem tudom még, milyen lesz, de tanulom mindennap, hogy jó legyen együtt. Jó lesz együtt, Panni. Aztán arcon csapott a valóság: hiába a megszokott fekhely, tál és táp, hiába közeledem, ülök melléd, simogatlak, te csak állsz a szoba közepén. Nem ülsz le, nem fekszel, szinte nem is mozdulsz.

Nem bízol még. És megmondom őszintén, én sem bíztam magamban. Néhány nappal később viszont már nem volt választásunk.

Hiába a tapasztalat hiánya, láttam, hogy valami nincs rendben. A kórházba érve nem tudtam még, hogy mekkora a baj, és utólag derült csak ki, hogy kurva nagy szerencsénk volt. Agyvérzés, mondták, és gyakorlott mozdulatokkal, szinte pillanatok alatt kötötték rád az infúziót. A szobában csak mi voltunk, két régi vizsgálóasztal meg egy szék fémlábakkal, a mögöttünk lévő ketrecek üresen álltak. Csak ne mondják, hogy hagyjalak itt, gondoltam, és mintha értenéd te is, tétován fészkelted be magad az ölembe. Órákon át ültünk a rideg teremben, annyi időre vettem csak le rólad a szemem, amíg felpillantottam az infúziós tasakra. Csepeg az, csak rohadt lassan, súgtam a füledbe, és hiába zsibbadt már mindenem, nem engedtem az ölelésből. Tartottam a tested, hallgattam a légzésed, éreztem a szívverésed. És nem mozdultam, hogy neked se kelljen.

Először cseleztük ki a halált: te, a szerencse, és én. És ott, a kórház zord falai között megtaláltad a helyed is – mellettem, olyan közel mindig, amennyire a fizika törvényei csak engedik.

Többet nem jártam egyedül vécére, és nem zuhanyoztam anélkül, hogy ne nézted volna legalább a fürdő sarkából végig. Amíg tudtál, bemásztál az ágy alá aludni, pont oda, ahol a párnám volt – később már a fejem mellett töltötted az éjszakákat, negyven centinél sosem távolabb. Bárhol voltam, bármit csináltam, ha olvastam, bútort raktam össze, kiültünk az erkélyre vagy elmentünk otthonról – étterembe, parkba, barátokkal találkozni –, bérelt helyed volt ott, ahol először érezted, hogy megérkeztél: az ölemben. Összeszokott a testünk, a bizonytalan fészkelődést felváltották a mély lélegzetvételek, sokszor órákig tartó alvások. Én megtanultam, hogyan üljek, miként tartsam a lábam, hogy nyugodtan tudj pihenni az ölemben, te pedig ugyanígy tanultál tartani engem.

És megszámolni sem tudom, hányszor tartottál meg, akár a testem, akár a lelkem gyógyult éppen. De tartottalak én is, rendületlenül, egyre többször, ahogy múltak az évek. Öleltelek, ha jöttél, emeltelek, hogy ne lépcsőzz, vittelek az ölemben haza, amikor már nem bírtad a sétát. Mi az a nyolc kiló, ha nem mocorogsz, nem igaz, Pankám? Tettelek kocsiba be, kanapéra, székre, és ahogy fogytál, végül egyre több vizsgálóasztalra fel.

Még egyszer megúsztuk, összekapaszkodva, az ölembe bújva, hogy megcsapott a halál szele. De kijátszottuk minden lapunkat, és amikor legközelebb ültem ott, a fémszéken, az üres ketrecek előtt, a szerencse már nem volt velünk – ketten pedig nem voltunk elegen.

Körbeértünk, vissza a rajtkockára. Ott kellett hogy elengedjelek, ahol először találtunk egymásra, ahol először győztünk az elmúlás felett. És hiába ígértem, hogy többé nem mondja majd senki, most te mondtad mégis, hogy elég volt.

Készültem rá, tudtam, mit vállalok: hogy az én dolgom, hogy lásd, kortól, orrtól, hajlamtól függetlenül neked is jár a jó. Hogy a végén ugyanúgy ölellek, mint amikor először bújtál az ölembe, hogy én leszek az, aki tart majd téged, amíg már csak én maradok. Azt viszont nem tudtam, nem mondta senki, hogy mindaz, ami velem marad, már messze nem nyolc kiló. Az sokkal, de sokkal nehezebb annál, mint amit eddig cipeltem.

De ki mondja meg, hogy hányszor lehet legyőzni a halált? Hogy mennyit nyom a gyász? Van-e mértékegysége annak, amit maga után hagy az élet? És lehet-e elég erős hozzá az ember?

Hiába telik az idő, nem tudom a választ. Azt viszont igen, hogy bármekkora is a súly, az sosem volt kérdés, Pankám, hogy megéri-e vinni.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Mózes Zsófi