Fekete profilkép, fájdalmas posztok, kommentcunami – a publikus gyász a mindennapjaink része már

–

Az idők változnak, akárcsak a gyászszokások

A tartós betegségállapotban élők és családjuk gyakran kikerülnek a közösségi körforgásból és izolálódnak. Az elhúzódó betegségeket és a haldoklást tabusítjuk, azok helyszíne pedig gyakran a kórház, a hospice vagy az idősotthon. Hirtelen vagy tragikus haláleseteknél pedig sokszor nehéz megtalálni a megfelelő szavakat – így sokan inkább biztosra mennek, és nem mondanak semmit.

Hasonló a helyzet a temetési ügyintézéssel is. Míg száz éve természetes volt otthon felravatalozni az elhunytat, és az is magától értetődő volt, hogy tőle a rokonok, barátok az otthonában búcsúznak el, manapság ritkán látja a család az elhunyt testét. Gyakori, hogy akár már néhány órával a halál beállta után dönteni kell: koporsós vagy urnás temetés legyen, gránit vagy márvány sírkövet válasszon a család, esetleg a hagyományos vagy görögkoszorús megoldás mellett döntsenek. Nincs idő a gyászra, nincs idő az érzelmi megérkezésre.

„Egy szerettünk halála esetén számtalan kérdéssel kell szembenéznünk. Mit viseljen az elhunyt? Legyen-e tor, kiket hívjunk meg rá? Mivel nincs idő szétesni, belesüllyedni a negatív érzésekbe, azokat el lehet bújtatni a döntések mögé mindaddig, míg vissza tudunk térni a széthasadt érzelmi állapotból a tényleges gyászba” – mondja dr. Kiss Dániel személyközpontú pszichológus. 

„A hirtelen veszteség érzelmi sokkhatás. Mégsem kapkodjuk a levegőt, vagy keressük a gondolatainkat, a társas támaszunkat. Helyette rózsákat és temetési dalokat válogatunk, a gyász első pillanatai pedig áldozatul esnek a praktikumnak.”

Részben ez is lehet az oka annak, hogy a közösségi médiában jóval korábban megmutatkoznak a veszteségre utaló jelek, mint ahogy a gyász megérkezik. Az online megélt gyász jelenségének neve is van: social media mourning (SMM), azaz közösségimédia-gyász vagy publikus gyász.

„A közösségimédia-platformok indulásakor még senkinek sem változott meg a profilképe, ha elhunyt egy családtagja. Ma mindenki tudja, hogy a fekete háttér egyértelmű jele egy közeli hozzátartozó vagy barát távozásának.

Elképzelhető, hogy újabb néhány év után már társadalmilag is konszenzuálisan elfogadott protokollja lesz a social media felületeken kommunikált és megélt gyásznak is

– mutat rá a szakember. – A folyamatok egységesítésének szándéka a platformok tulajdonos-kezelőinek aktivitásában is megmutatkozik: a Facebook például ad közre ajánlásokat és javaslatokat ilyen esetekre.”

Posztolom, tehát megélem?

A publikus, illetve közösségi médiában megélt gyász kapcsán ugyanakkor felmerülnek korábban sosem vizsgált etikai és jogi kérdések is. Mikor és ki posztolhat az eltávozottról? Milyen képeket tehetünk közzé valakiről, aki már nincs közöttünk, hogy jelezze, ha problémásnak ítéli a dolgot? Érezhet-e fájdalmat valaki, aki az elhunytat nem látogatta, ezer éve nem látta? Megemlékezhet-e a korábbi barátnő, a volt férj, az egykori anyós a halottról? Érvényes-e még a „halottról csak jót, vagy semmit” szabály, vagy teret kaphatnak a pikírt, kínos, vicces történetek is a búcsú szavai között?

Kiss Dániel összefoglalója szerint a SMM hátterében többféle motiváció is meghúzódhat. Mint mondja, a social media felületek gyászba való bevonásának oka a legtöbb esetben az információ megosztásának szándéka és a kommunikációs utak egyszerűsítése. Hiszen ami a Facebookra kerül, az visszakereshető, mindenki számára látható és sokak számára megosztható. Vagyis elkerülhető, hogy újra meg újra el kelljen mondani ugyanazt a történetet, ezáltal újra meg újra át kelljen élni ugyanazt az érzelmi sokkhatást.

„Az információmegosztó típusú SMM-ben az egyik lényeges motiváció nem más, mint a halálnarratíva kontrollálása.

Hiszen ha mi osztjuk meg a történetet, elkerülhetjük a pletykákat és a saját döntésünk alapján mondhatjuk el, miben, miért és hogyan halt meg a szerettünk.

Emellett a narratívaalkotás egy átgondolt poszt esetében gyógyít is” – mondja a pszichológus.

A gyász révén való posztolás másik jellemző motivációja a dialógusindítás. Ezekben az esetekben a gyászoló azért osztja meg az eseményeket vagy az érzéseit, hogy azzal kapcsolódni tudjon másokhoz, illetve lehetőséget adjon saját közösségének ahhoz, hogy a gyászában kapcsolódni tudjanak vele. A social media platformok bizonyos értelemben megkönnyítik a folyamatot, hiszen míg a személyes jelenléttel járó érzelemmegosztáshoz mindkét félnek vállalnia kell, meg kell mutatnia az érzéseit, addig egy arctalan, távolságtartást is elősegítő helyzetben szabadon tárhatjuk fel azokat mások előtt. Nem kell aggódni, hogy sírunk, szipogunk, hogy elkenődik a smink, és azon sem kell senkinek vacillálnia, hogyan nyilvánítson részvétet, vagy megölelje-e, megölelheti-e egyáltalán a másikat.

„Aki a tágabb online közösséggel osztja meg az érzéseit, az jellemzően hiteles empátiát vár és kap olyanoktól, akik hasonló megélésekkel küzdenek épp vagy nagyon hasonló halálveszteségen mentek keresztül – mutat rá Kiss Dániel. – Mivel a halál és a magány jellemzően kéz a kézben járnak, felszabadító erejű, hogy a halált övező tabukról – a dühről, a fájdalomról, az elveszettségről, a szenvedésről – beszélni tudunk olyanokkal, akik saját megéléseik megosztásával tükrözik nekünk, hogy az érzéseink nem egyediek, mások is hasonló szenvedéseket élnek át. Ilyenformán tehát

a social media révén a gyászoló saját közössége – vagy akár az azon kívül eső idegen emberek egy csoportja – akár önsegítő csoportként tud működni.”

A szakember arról is beszél, hogy a közösségimédia-platformokon való kommunikációnak létezik egy speciális változata is, az úgynevezett immortality communication, vagyis a halhatatlansági kommunikáció.

Ez azt a speciális, sok tekintetben azonban nagyon is tipikus esetet jelöli, amikor a gyászoló az elhunyttal folytat tulajdonképpen képzeletbeli, egyoldalú párbeszédet – és ez nem szükségszerűen probléma. Igaz ugyan, hogy a külső szemlélők, követők számára furcsa és aggasztó lehet, a gyászolónak azonban azt az illúziót adja, hogy az elhunyt nem szűnt meg lenni egészen, és a vele való kommunikáció továbbra is folytonos, fenntartható.

Kiss Dániel szerint ez napjainkban pszichológiai értelemben is érvényes kijelentés, amely tükrözi a szakmai szemléletváltás tényét. Mint mondja, Freud, majd később a kötődéselmélet atyja, Bowlby is úgy tekintett a gyászra, mint valamire, amin túl kell lenni.

„A gyász Elisabeth Kübler-Ross-féle fázisait (tagadás, harag, alkudozás, depresszió elengedés) némiképp felülírja, hogy a legfrissebb szakmai vélekedések szerint a gyász fázisai nem szükségszerűen ebben a sorrendben követik egymást. Emellett a gyászfolyamatról is lekerült az időlimit: nem kell hogy feltétlenül egy éven belül lezáruljon – számol be a jelenleg érvényben lévő szakmai nézőpontokról Kiss Dániel. –

Az, hogy valaki elhunyt, még nem feltétlenül jelenti, hogy ténylegesen halott, hiszen amíg emlékeznek rá, amíg a személye, emléke része egy kisebb-nagyobb család vagy közösség közös emlékezetének, addig ha ő maga már nem is, de a másokban hagyott benyomásai még élnek.

Ezt a fajta közös emlékőrzést támogatja a social media is, hiszen online együtt, másokkal összefogva tudjuk gyűjteni az emlékfoszlányokat. Ebből következik, hogy egy »cyber cemetery«, vagy más néven online temetkezési hely sokkal személyesebb lehet, mint a hagyományos értelemben vett sírhely.”

Azt persze a pszichológus sem vitatja, hogy a túlzottan elhúzódó gyászidőszak, az online tér által megteremtett illuzórikus folyamatosság – vagyis ha a posztoló ténylegesen úgy érzi, hogy az elhunyt az online felületeken él tovább –, vagy a kényszeres és folytatólagos tartalommegosztás, aggodalomra adhat okot.

„Ha az egyén az online gyászfolyamatban önmagán kívülre helyezi a megéléseit, vagy a gyász különféle megnyilvánulásainak elsődleges céljává a szimpátia és az empátia kiváltása válik, megvan az esélye annak, hogy az egyén beleragad a gyászba – mondja a szakember. – Furcsa helyzetet szülhet az is, ha az egyén gyásza összeszedett, és bizonyos értelemben megszerkesztett narratíva kapcsolódik hozzá. Ilyenkor ugyanis felmerül a közösségben, hogy a gyász csupán érzelmek nélkül megteremtett póz, mely nem igazi, nem valós, ezáltal pedig relativizálható és mások megélésével relációba helyezhető.”

A szakember azt is kiemeli, hogy a gyászfolyamat szempontjából rendkívül fontos az is, hogy az egyénnek mennyi feldolgozatlan traumája, vesztesége van.

Abban az esetben ugyanis, ha egyes korábbi nehézségeinket nem dolgoztuk fel, az azonos érzelmi kategóriába tartozó események úgy rakódnak egymásra, ahogy a matrjoska babák. Vagyis ha az egyénnek az az alapélménye, hogy mindazok, akik szeretik őt, magára hagyják, akkor valahányszor hasonló helyzetbe kerül, hasonló érzést él meg. Vagyis nemcsak az adott helyzet triggereli őt, hanem az összes korábban megélt, de máig feldolgozatlan trauma fájdalma is. Ez pedig indulatokat, kilengéseket, szélsőségeket is előidézhet.

„Ha a gyászoló online megemlékezései ciklikusságot mutatnak, vagyis posztol az elhunyt szülinapján vagy karácsonykor, máskor azonban normál módon éli az életét offline és online is, akkor többnyire nincs miért aggódni. Ha azonban azt látjuk, hogy egy barátunk, szerettünk a haláleset utáni időszakban extrém sokat, rumináló, rágódó, depresszív hangvétellel posztol, vagy hosszú időn át nem tud távolodni az elhunyt emlékétől, érdemes lehet megkérdezni, tehetünk-e érte valami, van-e szüksége offline is jelenlétre, támogatásra” — mondja Kiss Dániel. 

Az online tér kereteit a gyászoló szabja meg

Kiss Dániel hangsúlyozza ugyanakkor, hogy bár a digitális emléktárak és okossírkövek világában a halál egészen újfajta értelmezésekre és keretezésekre is lehetőséget ad, a közösségimédia-használat nem szükségszerű része a gyásznak.

„A social media felületek megadják az egyénnek a választás jogát. Vagyis például az elején, amikor egy rendkívül érzékeny periódusban van, kommunikálhat azon az érzelmi szinten, amin éppen tud.

Úgy, ahogy és ahol tart akkor a gyászban. Ki lehet írni, fel lehet vállalni, hogy ez van, ezt érzem, itt tartok most és el akartam mondani, hogy ne kelljen találgatnotok, de még nem akarok róla beszélni, és nem vagyok kész rá, hogy megosszam veletek, ami történt, kérlek, ne is faggassatok. És az emberek nagy része képes tolerálni, megérteni ezt. A szabályozásban pedig maga a platform is segít, hiszen valamennyire beállíthatjuk, hogy a posztot kik láthatják és kik nem, hogy lehet-e megosztani, kommentelni, vagy hogy kik nem szólhatnak hozzá egy-egy megosztáshoz. Ezzel elkerülhető a »hogy vagy, hogy bírod« és a »jaj, én biztos nem bírnám«, valamint a folyamatos kérdezgetés is. Az online kommunikációval az egyén időt nyerhet, amit aztán az offline térben kamatoztathat.”

Kiss Dániel pszichológus ajánlása mindazoknak, akik a közelmúltban vesztették el szerettüket, barátjukat, hogy időről időre tartsanak önvizsgálatot.

„Ha nem tudsz aludni vagy enni, vagy épp fordítva, étkezéssel próbálsz pillanatnyi boldogsághoz jutni, ha zavarodottság vagy depresszió tüneteit tapasztalod magadon, ha elhunyt szeretted halálát követően hosszú időn át úgy érzed, hogy nem bírod el az érzelmi terheidet, vagy hogy bárcsak te is újra vele lehetnél… Ha nem szűnik a düh vagy az elkeseredettség, ha úgy érzed, senki nem ért meg, kérj segítséget! Egy gyászkísérő vagy gyászterapeuta, nehezebb helyzetben pszichológus vagy pszichiáter támogatása jelentősen megkönnyítheti a mindennapokat rövid és hosszú távon egyaránt. A fájdalom nem múlik el soha. De viselhetővé, elbírhatóvá válik.”

A szakember szerint a gyász ugyanolyan, mint egy csonttörés: nem gyógyul spontán, nem oldja meg magát, és ha rosszul konzerválódik, a probléma még nagyobbá válhat.

Mégis számtalan oka lehet annak, hogy valaki nem tud vagy akar segítséget kérni. Ebben az esetben is vannak azonban olyan módszerek, amelyek otthoni körülmények között is jól alkalmazhatók. 

„Ha elveszítünk valakit, meg kell vizsgálnunk, mit veszítettünk a halálával – és minél részletesebben ki kell fejtenünk a választ. Ha elment a nagyi, nemcsak a személyétől kell búcsúzni, hanem a porcukorfelhős karácsonyoktól, a dohányszagú konyhafüggönytől, az induláskor zsebbe csúsztatott ötszázastól és a cinkos mosolyoktól is – mondja Kiss Dániel. –

Utána azt kell megvizsgálnunk, mi okozza a gyászt. Az élet igazságtalansága? A düh? A magányosság érzése?

Ezután már csak az a kérdés, hogy az egyén milyen szerepben van a gyászban. Passzív félként elszenvedi? Elkövetőnek érzi magát? Áldozati szerepben van? Ez kiindulópontnak otthon is megteszi – és gyakran az egyén számára is világossá válik, hogy a feldolgozáshoz valóban szakember segítségére van-e szükség.”

Z. Kocsis Blanka