Kégl Ági: Ettől a Való Világtól én elhatárolódom

–

Hétköznapi emberektől az extrém karakterekig

2002. szeptember 11.: 22 éve (úristen!), ezen a napon, napra pontosan egy évvel a New York-i terrortámadás után szavaztak be a Való Világba. Azelőtt fogalmam sem volt, hogy mi ez a műfaj, külföldi változatát sem nagyon ismertem, csak a Music Televisionön futó The Real World derengett előttem. Úgyhogy valóban naivan, jókedvűen, mint valamiféle szórakoztató osztálykirándulásra készülve vágtam neki ennek a kalandnak, amit elém sodort az élet. Amit kaptam, az egy életre meghatározó, közel 3 hónapos érzelmi hullámvasút volt. Talán a megszépítő messzeség is közrejátszik, de mára alapvetően szerethető emlékké szelídült az a néhány hét.

A villán belül az egyik legfiatalabb voltam, ennek ellenére az egyik legnagyszájúbb. Úgy emlékszem – a konfliktusok, a sokszor feszült légkör ellenére is –, elsősorban szeretetteljes volt a házon belüli közeg. A villa kicsi alapterületét – ami csak a halszemoptikás kamerák miatt tűnhetett tágasnak a képernyőn – csak speciális eseményekkor hagyhattuk el, így minden feszültséget ott hordoztunk magunkban. Nem volt menekülés. Ennek ellenére még verekedéshez közeli helyzet sem alakult ki soha.

A karaktereket tekintve színes volt a felhozatal: az ország számos pontjáról, egészen más háttérből, más-más érdeklődési körrel, tudással érkező embereket eresztettek össze – tudatosan. Egy ekkora beruházásnak nyilván nem felkészületlenül, vakon szaladt neki a csatorna: minden játékos egészségi és pszichológiai teszten is átesett.

A szerkesztők pontosan tudták, hogy melyik karaktertől mire számítanak, és ha szükséges volt, segítettek is a házon belüli konfliktus generálásban.

Viszont ami biztos, hogy

mi színesen hétköznapi személyiségek voltunk. Sokfélék, de hétköznapiak. (Tudtommal) nem volt sem büntetett előéletű játékos, sem hatalmas csontvázak a szekrényben. Így aztán a házon belüli, belőlünk fakadó történések is viszonylag – amennyire az egy ilyen önmagából kifacsart helyzetben lehet – hétköznapiak voltak: vitákkal, konfliktusokkal, ártatlan szerelmekkel.

Erőszak egyáltalán nem fordult elő, és szexualitás is csak külső beavatkozás hatására. Ahhoz, hogy bármiféle szexuális aktus történjen, a szerkesztőknek pornósztárt, más alkalommal egy szexmunkást „kellett” behozniuk, mert máskülönben minden idők legártatlanabb reality show-jaként vonult volna be ez a széria a köztudatba.

Erőszak főműsoridőben (és 0–24-ben)

Azóta azért alaposan elcsúsztak a határok: a szexualitás és a brutalitás is általánossá vált a villában, ahogyan a meztelenség, az alkoholfogyasztás és a trágárság is.

Az utóbbi évadokban előfordult verekedés, kapcsolati erőszak és szexuális erőszak is, legutóbb pedig attól volt zajos a sajtó, hogy az egyik játékos a villában esett teherbe. Ezen a ponton érzem azt, hogy ettől a Való Világtól én elhatárolódom.

A műsornak semmi köze már ahhoz, amiben annak idején részt vettem. Mi sem voltunk ártatlanok, alkoholfogyasztás és dohányzás is bőven előfordult az első szériában, de semmiféle abúzus nem merült a villa falai közt.

Elgondolkodtató: ennyire megváltozott volna a társadalom?

Valóban ezek a karakterek képviselnék az átlag fiatalságot Magyarországon? Kétlem. De akkor miért erre van igény? Miért az extremitás, a brutalitás az, ami egy napi reality show-t meghatároz? Miként tolódott el ennyire a nézői ingerküszöb?

Az, hogy extrém, esetenként erőszakos figurákat válogatnak be rendre ezekbe a műsorokba, azt sugallja, hogy az átlagemberekre már nem volna nézői igény. Anno már önmagában az is izgalmas volt, hogy hozzánk hasonló, mindennapi embereket „kukkolhattunk”. Manapság ahhoz, hogy valahol ott ragadjon a néző, már ennél – a jelek szerint – sokkal szélsőségesebb viselkedésre van szükség. Olyannyira, hogy a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság létrehozott egy, a műsornak dedikált oldalt, ahol a Való Világ 12.-re érkezett nézői panaszokat mérik, és közölnek ezzel kapcsolatos statisztikát.

Mégis kinek a felelőssége?

A fentiek felvetik a műsor készítőinek és sugárzóinak/folyamatosan streamelőknek a felelősségét is.

Ha a VV készítői látják, hogy szexuális vagy kapcsolaton belüli erőszak történik, valóban nincs más választásuk, mint ezt a nagy plénum elé tárni?

Tisztában vagyok azzal, hogy nagy úr a nézettség, de fontos, hogy az alkotók tisztában legyenek az ilyen műsorok társadalomformáló erejével. Szerintem rendkívül fontos lenne, hogy ne normalizáljuk semmilyen módon az erőszakot, legyen az fizikai, szexuális, esetleg pszichés.

És ehhez hozzátartozik az is, hogy nem adunk neki ekkora felületet, mint egy napi – streaming esetén éjjel-nappal nézhető – reality show.

Mit tanulnak így a gyerekeink?

De a VV 12 emlékeztet arra a nyilvánvaló tényre is, hogy felettem is eljárt az idő. 

Azok, akik a mostani évadban szerepeltek, koruk szerint majdnem a gyerekeim lehetnének (borzasztó, de ez az igazság) – az én kis nagyfiam lassan 18 éves. Elszomorít az a gondolat, hogy a jelenlegi fiatalok számára ilyen viselkedési mintát tettek elérhetővé 0–24-ben.

A szülőn is sok múlik a tekintetben, hogy milyen műsorok nézését engedi a gyerekének, de az okoseszközök korában nem lehetünk annyira naivak, hogy ne tudjuk: a fiatalok csak ahhoz a tartalomhoz nem férnek hozzá, amihez nem akarnak.

És hiába került a 18-as karika a műsorra – az előző évadok nyomán a csatorna is felismerhette, hogy erre szükség lesz –, tartok tőle, hogy ez a fiatalabb korosztályt nem állította meg abban, hogy belenézzen a Való Világ legújabb szériájába, ami a csatorna streamingfelületén a legnézettebb műsor. És nem, nem képzelem azt, hogy mindenkinek a NatGeót kellene néznie naphosszat, de szükség lenne olyan műsorokra, amelyek valahol a középutat képviselik.

Végső esetben persze a néző kezében van a távirányító/döntés, aki elkapcsolhat, esetleg oda sem kapcsol (vagy kattint) soha. De attól tartok, hogy a fiatalabb generációt odatereli az érthető kíváncsiság, és szomorú belegondolni, ha azt tanulják meg, hogy ez a viselkedés normális, elfogadható, és bármilyen módon ezt viszik vissza a saját életükbe, kapcsolataikba. 

Hosszú távú pszichés következmények

Annak ellenére, hogy „bezzeg az én időmben” nem volt ennyire extrém módon erőszakos, vagy vulgáris a villalét, még így is hosszú ideig tartott feldolgozni a hatását.

Az a valóságtól elrugaszkodott helyzet, amiben az ember egyik napról a másikra ismertté és megítéltté válik, sok nehézséget hoz magával. Voltak olyan szereplők az első reality show-k idején, akik nem tudták teljes mértékben feldolgozni a megélteket. (Emlékezzünk például BB Évire, akinek sajnos az élete a győzelme ellenére kisodródott, és soha nem sikerült aztán megnyugtatóan rendeznie.) 

Nekem is legalább egy évembe telt, mire valahogy újrateremtettem önmagam, megfogalmaztam hogy kivé is váltam a Való Világ alatt-után, és ezzel párhuzamosan újraépítettem az életemet is.

Egyrészt fenekestül fordult fel körülöttem minden, az óvó családi közegből 21 évesen hirtelen a felnőtt valóságba csöppentem.

Másrészt vittem magammal a villában megélteket és a műsor negatív hatását, vagyis azt, hogy a nézőkben jellemzően torz és nem különösebben pozitív kép alakult ki rólam.

Ne felejtsük el, hogy annak idején a napi 24 órából mindig csak 1-1 órányi, vágott műsor került a képernyőre, így nem feltétlenül volt hiteles, valóságos az, amilyennek a nézők megismertek – de sarkalatos véleménye természetesen mindenkinek volt.

El tudom képzelni, hogy ez a mostani játékosokra hatványozottan igaz.

Csakhogy nekik nem csupán a külső negatív hangokkal kell megküzdeniük, hanem a villában megélt abúzusból fakadó esetleges traumákkal is.

Csak remélni tudom, hogy ehhez kapnak szakértő segítséget, mert a történtekből ítélve nagy valószínűséggel szükségük lesz rá.

Kiemelt kép: rtl.hu

Kégl Ágnes