Nincs annál ijesztőbb, mint mikor elveszted az irányítást az elméd felett – olvasói írás az Alzheimerről

–

A szomszéd ágy hangosan megnyikordul, a folyosón léptek zaját hallom. A takarító ütemesen húzogatja a felmosót a szürke márványköves padlón. Időnként megáll, az erős dohányosok nedves, mélyről jövő köhögése egy hosszas harákolással zárul. Halkan csusszanok bele a papucsomba, hálóingem leveszem, megigazítom az alatta megbúvó nyári ruhámat. Napok óta vártam erre az éjszakára, a kezemben szorongatott napló sarka betöredezett, próbálom kisimítani. Kemény borításán a két egymásba fonódó gyűrűt hozzászorítom a mellkasomhoz. Tudom, hogy meg kell néznem, el kell olvasnom az utolsó bejegyzést. Kiosonok a fürdőbe, felkapcsolom a lámpát és remegő kézzel lapozom fel a záróoldalt. 

„Ha ezt a lapot olvasod, akkor már tudod, hogy bármennyire is fáj kimondani, demens vagy, ami azt jelenti, hogy egyre kevesebb emléked van, elveszíted a kapcsolatodat a lányoddal, az unokáiddal, a világgal. Olyan, mintha egy sötét alagútban lépdelnél, ahol egyre kevesebb a fény, a köd beborít. Emlékszel még? Mindig azt gondoltad, hogy nem lehet értelem nélkül élni. Ezt tanítottad a diákoknak az irodalomórákon.

Ha már nem jut eszedbe az unokáid születésnapja, ha nem tudod elmondani a kedvenc reneszánsz költőid verseit, akkor készen kell állnod, mert fogy a levegő, az idő.

Keresd meg a kézitáskádat, a bélés mellett találsz egy kis rést, benne egy doboz altatót. Vedd magadhoz, tegyél a táskádba egy üveg vizet, amit a konyhapulton találsz. El kell menned az otthonból, hogy minél később találjanak rád. Az éjszakai takarítás közben nyitva szokott lenni az ajtó, akkor ki tudsz menni. Öltözz fel, vidd magaddal a táskádat és ezt a naplót, hogy tudd, mit kell tenni. Nyisd ki a dobozt és vedd be az összes tablettát. Csodás életed volt, szerető férjed és gyereked, de te is tudod, hogy egyre kevesebb az emléked, kérlek engedd el, mielőtt még teljesen elveszel a ködben. Edit.”

A tükör kegyetlenül mutatja az idő múlását, nézem az őszülő hajszálakat, a szemem körüli ráncokat, amik hosszú árkokat húznak, befonva az arcomat, meggyűrve a nyakamat. Barna szemem apró bogárként mered rám, átfúrva a tükröt, a falat, belemeredve a semmi utáni vágyakozás ringató nyugalmába. A napló hangos csattanással esik ki a kezemből, felveszem, és újra elolvasom a mondatokat, nézem kézírásom jellegzetes kanyargós z betűit. Megsimítom a kifakult oldalt, letörlöm nedves arcomat, megkeresem a táskámat, kitapintom a dudorodó bélést, elrakok egy üveg vizet és kinézek a folyosóra. A takarító a nővérrel együtt hangosan vihogva nézi az egyik valóságshow éjszakai adását, az ajtók nyitva vannak, hogy könnyebben felszáradjon a frissen felmosott kő.

Halkan lopózom ki az előtérbe, selyemruhám lebeg utánam, mély levegőt veszek. A hipó átható szúrós szagán át is érzem a frissen vágott fű zöld illatát, hallom a kisváros hajnali hangjait, a Lajta csobogását. Még pár lépés, és kiérek az otthon előtti parkba. Sietnem kell, szaporán lépdelek a főút irányába. Emlékszem, itt kanyarodtunk be, amikor a lányom elhozott. Zita egész úton idegesen kántálta, hogy milyen szép helyen van az otthon, itt majd biztonságban leszek, majd segítenek. Lassan mondta, mint egy fogyatékosnak, hogy „ne érezd magad börtönben, mert ez nem az, tudod te is, anyuka”. Fülemben dübörögtek szavai és mindketten tudtuk, hogy mégiscsak egy másik világba lépek át.

Zita szitkozódott, mert éppen akkor forrt fel a hűtővíz a kocsiban. Leállította a motort és a füstölgő autó ajtaját szélesre tárta. Menjünk, anyuka, már várnak ránk, mondta, miközben

úgy láttam, hogy a füstgomolyból kibontakozó ajtón tűzbetűkkel villog a felirat: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Tudtam, hogy a képzeletem játszik velem, talán ebben is a kór mutatja meg félelmetes arcát, de úgy véltem, látom, ahogy a betűket lángcsóva veszi körül, majd füstcsíkot húzva maguk után, felszállnak az ég felé. Elsuhantak az ablakok előtt, benéztek a szobákba, ahol férfiak és nők várták az újabb napot, a pulzáló hullámzást, ami végül egy hosszas sípszóval válik egyenletessé, kiegyenesítve életüket. 

Zita szerint feladtam, és ha csak egy kicsit is akarnám, jobb lehetne és élhetnék velük is, megoldanák valahogy. Hónapok óta láttam a szemében a vívódást, azóta, hogy az ágyam mellett talált összegörnyedve, vizelettel átitatott hálóingemben, mert nem találtam a saját lakásomban a fürdőszobát. Csak Zita szemét láttam, a döbbenetet az arcán, nem emlékszem semmi másra. Ez az őrjítő az egészben, hogy nem emlékszem. Nem tudom, hova tettem a ruháimat, hogy vettem-e kenyeret, nem jut eszembe az ablak előtt lógó fehér műanyag sötétítő neve, amit el lehet tekerni. Ilyenkor ideges vagyok és fel-alá járkálok, mintha a lépteim dobogása visszahozná az emlékeim, mintha az agytekervényeim elszakadt fonalait újra össze lehetne illeszteni.

Zita behozott egy lapot, amin a legfontosabb emlékeim voltak. A születésnapok, az unokáim neve, a gyerekem kedvenc étele, de legfőképpen szeretett verseim, amik átfonták az elmúlt nyolcvan évet. József Attila, aki lázadó ifjúságom lendületét adta, Radnóti, aki az első szerelmet kísérte, Szabó Lőrinc, akivel együtt barangoltunk, amikor Zita kicsi volt. A nővér minden reggel türelmesen kérdezte végig a lapon szereplő adatokat, verstöredékeket, egészen tegnap reggelig. Hat pontot kaptam a tízből, mint az iskolában, amikor a rossz tanuló felel. Elégséges.

Elégséges arra, hogy még meg tudom menteni magam attól, hogy megbukjak, hogy leteperjen a betegség. Arra, hogy emberként távozzam, méltósággal, emelt fővel.

Hát elérkezett ez a nap is, az utolsó. Papucsomat átáztatta a fűszálak hajnali nedvessége. Vékony ruhámat összehúzom testemen, táskámat magamhoz ölelem, mint Ikarosz a szárnyát, mielőtt a napisten kastélyát célba vette. Meglátom a közelben a Lajta kanyargó partját, a nádast, előtte egy kis parkot paddal. Leülök, és újra elolvasom a naplóm utolsó lapját. Kiveszem a táskámból a gyógyszeres dobozt és a tartalmát beleöntöm a tenyerembe. Nézem a fehér szemeket, beletúrok az ujjammal és elmerengek.

A hátam mögött egy autó áll meg, munkások raknak le rózsatöveket. Két középkorú asszony áll ásóval a teherautó mellett és a becsomagolt, már virágzó töveket elrendezi a park szélén álló ágyásokon. Valamin felnevetnek és a sofőr invitálására odamennek az autóhoz. Az egyik rózsatő eldől, a szirmok lehullanak, a fű vöröslik körülötte. Odamegyek és felállítom a bokrot, a marokra szorított kezemet megkarcolják a tüskék, kinyitom a tenyerem. Fehér kis bogyók hullanak le a vörös szirmokra, mint a csírázásra vágyó magvak. Körülnézek, nem lát senki. Kis lyukakat fúrok az ágyásba és eltemetem a kerek kis bogyókat. Talán napraforgó lehet, vagy kikerics, mire vége a nyárnak, kikelnek. 

Körülnézek, behunyom a szemem, érzem, ahogy a szellő végigsimít az arcomon, a napsugarak felszárítják a harmatot, új nap kezdődik. Talán ma sóskát főzök, Zita is nagyon szereti. Sietnem kell, nemsokára hazaér az iskolából, biztos nagyon éhes lesz. Letörök egy szál rózsát, majd kiteszem a konyhaasztalra. Elindulok az út irányába, de nem tudom, merre forduljak. Olyan ismeretlenek az utcák. Anya, mikor jössz értem, kérlek, siess, annyira egyedül vagyok. Elvesztem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maskot

WMN szerkesztőség