On The Spot: „Kell az az élmény, ami kimozgatja a megrekedt traumát” – Interjú

–

Azt hiszem, minden újságírónak van kedvenc műfaja, amiben előszeretettel publikál. Az enyém az interjú, ennek pedig van egy szakmai és egy önző oka is: egyrészt, nagyon szeretem, ha a háttérben maradva kihangosíthatom egy inspiráló karakter gondolatait, másrészt, így a válaszolók és én lemeztelenedhetünk újságíró és interjúalany helyett ember és emberre. Ez pedig elsősorban nem a kimondott szóban rejlik, hanem az apró gesztusokban. Abban, ahogy az alany arrébb teszi a kávéscsészét, vagy a mondat egy bizonyos pontján máshogy néz a szemembe. Abban, hogy szól, ha pesztós lett a szám széle. 

Az On The Spottal való beszélgetés pont ilyen volt: bár a hangfelvétel szerint csak másfél óráig tartott, a valóságban minimum 24 órán át kísért – ami egyaránt köszönhető az Eszter és András teremtette bizalmi légkörnek, a súlyos, sokszor tabusított témák nyílt és őszinte felvállalásának, a vidámság és a mélység harmonikus egymásmellettiségének.

Takács Dalma/WMN: A legtöbb embert a gyönyörű táj vonzza Balira, titeket viszont egy jóval nehezebb ok indított el keletre: mégpedig egy traumatikus szülésélmény. Hogy alakult ez – már ha megosztható –, és hogyhogy ilyen messzire vezetett az utatok?

Cseke Eszter: Nagyon szívesen és nyíltan mesélek mind a magyarországi élményről, mind a Balin történt gyógyító szülésemről. Noha az utóbbi is császármetszés lett végül a komplikációk miatt, olyan emberségesen zajlott az egész, hogy már az is elég volt a sebek begyógyításához.

Az első szülésemet megelőző egy évet azzal töltöttük, hogy a 9 hónap alatt a Föld körül sorozatunkat forgattuk.

Mindenféle szülést láttam, forgattunk háborús övezetekben, menekülttáborokban, átéreztem egyedül hagyott nők és kisbabák fájdalmát, máskor a legkerekebb katarzist élhettem át a születésházakban a bábák között, amikor békés, gyönyörű, nyugodt, születéseknél lehettem jelen – többek között Balin –, így naiv módon azt hittem, nem érhet nagy meglepetés. Tévedtem.

A forgatások után úgy döntöttünk, hogy otthonszülést szeretnénk, azonban több mint 40 óra vajúdás után bementünk a kórházba, ugyanis hiába nem állt fenn vészhelyzet, a baba is és én is elfáradtunk, és romlott a szívhang. És noha ott várt az orvosom, akiben maximálisan megbíztam, az ügyeletes orvos sajnos mindent megtestesített, amit ma szülészeti erőszaknak nevezünk. Megalázta a női orvosomat és engem is, erőszakosan vizsgált meg, és nem akarta aláírni a császármetszéshez szükséges papíromat, holott addigra jól látszott, hogy ez elkerülhetetlen. Végül, mikor kivették Mózest, már papírvékonyságú volt a méhem – akár el is szakadhatott volna. Aztán ugyanilyen élményeim voltak a csecsemőosztályon is, ahol brutálisan bántak az anyukákkal. Jól látszott itt is: ki milyen traumát kap, azt adja tovább. 

Tudom, hogy az enyémnél sokkal rosszabb szülésélmények is vannak, de nekem a sajátomat kellett elhordoznom, és sokáig úgy gondoltam, nem is akarok második gyereket.

Minden mondat, amit a szülés közben és a gyermekágy mellett hallunk, örökre velünk marad. Hiába vagyok világot járt, tájékozott nő, ott, abban a pillanatban egy porszem lettem, aki felett ítéletet hoztak, mikor olyan dolgok hangzanak el, hogy „ezzel a mellbimbóval biztosan nem lehet szoptatni”, és még sorolhatnánk. Olyan jó lenne, ha végre megértenék az emberek, hogy mekkora ereje van a mondataiknak és a jelenlétüknek ezekben a sorsfordító helyzetekben!

Amikor újra várandós lettem, eszembe jutott egy csodálatos bába, Robin Lim, akiről sok évvel ezelőtt forgattunk egy filmet Balin, és akinél végignézhettem, milyen az, ha egy nő békében, méltósággal, ugyanakkor profi körülmények között hozhatja világra a gyerekét. Ez vitt bennünket oda.

T. D./WMN: Ha most rátok nézek és követem a posztjaitokat, az a benyomásom, hogy ezt a traumatikus élményt végül sikerült megdolgoznotok. Ez Balinak köszönhető, vagy már korábban lezajlott?

Cs. E.: Andrással rengeteget beszélgettünk arról, hogy egy ilyen traumának milyen hatása lesz arra, ahogyan aztán családdá válunk. Hiszen ez egyszerre történik az anyával, a kisbabával, az apával, és egy ilyen szülésélmény sokszor továbbgördül, mindenre kihat, és meg sem áll akár a válásig. A terápia hatására sok mindent feldolgoztunk, de szerintem egy ilyen sebet egy következő szülésélmény gyógyíthat csak meg teljesen. Ezt láttuk a forgatásaink alatt is: kell az az élmény, ami kimozgatja a megrekedt traumát, és van, hogy ezt egy nagymamának például a saját lánya szülésélménye hozza el: ha jelen lehet, és ő is átélheti.

S. Takács András: A mondatok, amik ebben az időszakban elhangzottak – akár az orvostól, de akár tőlem is – a későbbiekben elő-előjöttek a különböző terápiás folyamatok során. Ez abban segített, hogy érzelmileg átélhessük egymás fájdalmát, és tudatosuljon, hogy a másik mit élt át… Ráadásul Mózes nyolc-kilenc hónapos korában épp olyan emberekkel forgattunk Az ellenség gyermekei sorozatunkban, mint dr. Máté Gábor, dr. Edith Eva Eger vagy Visky András – akik kisgyerekként iszonyatos traumákon mentek keresztül, de meggyógyultak, és így vagy úgy, de mind gyógyítóvá váltak… Ez a sorozat rengeteget adott nekünk, nem csoda, hogy az egyik legfontosabb munkánk lett.

A történet arra is rávilágít, hogy ha az embernek gyereke születik, nincs nagyon más választása, mint hogy elővegye végre a kamrából, ami ott van – hacsak nem akarja egy az egyben öntudatlanul továbbadni mindazt, amit cipel a puttonyában.

Egy évekkel későbbi beszélgetésben Gábor javasolta például nekünk az imágó-párterápiát is, amiben nagyon fontos dolgok jöttek felszínre, és amiken elkezdhettünk dolgozni. Jellemző, hogy azt mondta, azért ezt a formát ajánlja, mert annyira erős a terápia struktúrája, hogy még ha egy rossz pszichológust is fogunk ki, nem nagyon fogja tudni elrontani.

Cs. E.: Amikor várandós lettem a lányunkkal, féltem egy újabb rossz élménytől, attól, hogy hiába készülök fel, mégis újra át kell majd élnem ezt a fajta tehetetlenséget, megaláztatást a szülésnél. És erre jött még pluszban a Covid, már nem választhattál orvost, nem engedték be az apát a szüléshez, és tele voltak a kórházak Covid-esetekkel. Elképesztően szerencsések vagyunk, mert nekünk lehetőségünk adódott arra, hogy ilyen messzire utazzunk – még úgy is, hogy komoly kihívást jelentett bejutni az országba, a lezárások mellett.

S. T. A.: Mondjuk úgy, nehezebb volt megszervezni, mint a forgatásunkat a dalai lámával.

T. D./WMN: Mit adott végül a balinéz szülésélmény?

Cs. E.: Biztos voltam benne, hogy csakis hüvelyi úton történő szüléssel tudom majd ezt a traumát átírni, ám a sorsnak más sztori volt a tarsolyában. Volt egy elég komoly komplikáció: beakadt a kislányom feje, éreztem, hogy gond van, hogy elakadt a vajúdás. Azonban amikor ezt jeleztem a szakemberek felé, ők nem legyintettek rám, hanem komolyan vettek, mondván: „amit az anyuka érez, az a mérvadó.”

S. T. A.: Milyen szép, hogy te is azért vagy életben, mert anyukádnak is hittek az orvosok!

CS. E: Így van. Anyukám orvoscsaládba házasodott, és senkinek sem mert ellentmondani soha orvosi kérdésekben, kivéve a születésemkor, amikor érezte, hogy baj van. Ha nem szólt volna, akkor nem császározzák meg, én pedig halva születtem volna. Így viszont időben újra tudtak éleszteni. Na, ennyit jelent az, ha kompetensként kezelik a kismamát.

És ezt kaptam meg én is Balin, ahol Robin Lim bemutatott egy csodálatos orvosnak, dr. Hariyasának, aki végül gyengéd császármetszéssel segítette világra Kálát. Lábon, mosolyogva sétáltam be a műtőbe, az orvos énekelve jött, a kisbabámat rám tették még a köldökzsinórral együtt, benn maradhattunk, amíg jólesett. Pár nap után pedig megértettem:

nem az a lényeg, hogy császármetszés volt, vagy sem, hanem hogy a lelkem meggyógyulhatott, ugyanazt a történetet írtam újra. Gyönyörű tanulás, volt ez.

T. D./WMN: Andris, mindig az anyai oldalról beszélünk – de számodra mennyiben más Magyarországon és Indonéziában az apaság?

S. T. A.: Nehéz erre válaszolni… Először itthon, Magyarországon lettem apa, és az olyan elementáris erővel hatott rám, hogy a sok nehézség ellenére is más tudatállapotba kerültem. Sétáltam hazafelé az első csomag pelenkával a kezemben, és egyszerűen másképp láttam a színeket meg a fényeket. Lenyűgözött, ahogy az élet utat tör magának, és számomra ez minden mást elhalványított. Azt hiszem, részben ez is okozta a nehézséget a gyermekágy időszakban. Arról senki nem beszél, hogy mi történik a katarzis után, mi lesz a párral, hogyan élik meg a családdá válást. Ezen a ponton nagyon különválik a férfi és női megélés, nehéz benne újra egymásra találni. És sokáig nem is tudtunk… Egyrészt külső segítséget kértünk, másrészt szerencsére a második gyerek érkezése előtt már olvastuk a Gyermekágy című könyvet Robin Limtől, amit aztán gyorsan le is fordíttattunk magyarra... 

T. D./WMN: Sokáig nagyon diszkrétek voltatok a magánéletetekkel kapcsolatban, mára azonban ez változott. Nyíltan meséltek a traumákról, és a gyerekeitekről is van fotó a közösségi médiában. Mi alapján döntötök arról, mit osztotok meg?

S. T. A.: Amiről most beszélünk, a szülészeti erőszak, a gyermekágy időszaka, az abszolút közügy. Minden második itt elhangzó mondat közvetlenül becsatornázható lenne a demográfiai mutatókba.

Cs. E.: Akárcsak a traumafeldolgozás, és az arról való párbeszéd is.

S. T. A.: A gyerekekkel kapcsolatban pedig akkor lazultunk le valamelyest, amikor elköltöztünk 12 ezer kilométerre Magyarországtól.

T. D./WMN: Tartottatok tőle korábban, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha róluk posztoltok?

S. T.  A.: Abszolút. De most, hogy a világ másik végén élünk, és ott jár iskolába a fiunk, az osztálytársai nyilván nem követik a magyar sajtót és a mi Instagram-oldalunkat, így egészen más a helyzet. A nyári és a téli szünetben jövünk csak haza, a gyerekek nem itthon járnak közösségbe, és így kevésbé hat vissza rájuk, hogy a szüleik egy bizonyos körben valamelyest ismertek. Hozzáteszem: így is kevés fotó van róluk.

De ha David Attenborough-tól hoz levelet a posta a fiunknak, akkor azt persze kitesszük, és azt hiszem, az a történet is túlmutat a mi családunkon, nem öncélú posztolgatás… 

CS. E.: Már csak az életmódunkból kifolyólag sem válik külön nálunk a magánélet és a munka. Mi egy utazó család vagyunk. Ha egy kisgyerek négyévesen már több mint 40 országban járt, rajong a természetért, élvezi, hogy a szülei filmeznek, törzstagok babysittelik Srí Lankán és Ferenc-pápa keresztjét rángatja a forgatáson, akkor ebbe nő bele…

S. T. A.: A mi családunkban sajátos módon éppen az lenne a természetellenes, ha ő nem válhatna stábtaggá, nem vehetne részt ebben az egész projektben. Pláne Mózes esetében, aki él-hal a természetért, és a filmes munka is nagyon érdekli. Sőt! Idővel elkezdtünk olyan történeteket is feldolgozni, amiket kifejezetten ő szeretett volna – ezért utaztunk Borneóra az orángutánokhoz vagy Komodóra a sárkányokhoz – és ilyenkor mi sokkal többet tanultunk tőle, mint ő tőlünk, majd konkrétan ebből lett a Vissza a természethez széria… 

T. D./WMN: Egy utazó család számára mi jelenti az otthont?

S. T. A.: Ez megint csak elég különleges helyzet, mert a gyerekeink három otthonhoz kötődnek nagyon: Budapest, a Dunakanyar és Bali. Most, mielőtt hazajöttünk, előtte egy hónapig minden estre arról kellett mesélnünk, hogy épp milyen zöldségek nőnek az itteni kertben, és mikor érik a málnabokor.

Cs. E.: Nagyon fontos nekünk is, hogy gyökeret ereszthessenek a gyerekek. Ők ezt most párhuzamosan két országban teszik.

S. T. A.: A budapesti kertben van egy gyönyörű nagy platán, az alatt volt az esküvőnk, és egy másik fa alatt van elásva Mózes méhlepénye. Ha jövünk, Mózes már mondja: az az én fám! Ezek nagyon fontos pontok mindannyiunk életében.

T. D./WMN: Beszéljünk picit a balinéz otthonról is. Voltaképp az egész munkásságotok egyik sarokpontja a különböző, sokszor zárt és izolált kultúrákba való beilleszkedés. De hogy megy ez akkor, ha nem átutazóban vagytok, hanem le is telepedtek valahol? Mennyire sikerült asszimilálódnotok Balin?

Cs. E.: Bali egy nagyon különös pontja a világnak. A helyiek szinte kizárólag közösségben gondolkodnak, és ez a közösség erős, szorosan összetartja a hitviláguk, a tradícióik, a rítusaik. A mindennapjaik része, hogy összekapcsolják a láthatót a láthatatlannal, a természetnek naponta több áldozatot mutatnak be, és ha sok éve ott élsz, akkor sem pontosan érted, mit miért csinálnak. Ez egy sok száz éves, fantasztikus kultúra, amelynek éltetői nem veszítették el a gyökereiket, minden pillanatukban benne van a hosszú tradíció. Őszintén szólva nagyképűség lenne azt mondani, hogy mi beilleszkedtünk oda. Dehogy illeszkedtünk be! Balin rengeteg külföldi él, az ő közösségükhöz tartozunk – emberek közé, akik intenzíven keresik önmagukat és természetközelien akarják nevelni a gyerekeiket –, de ez nem feltétlenül a helyiek közössége.

Nagyon kedvesek velünk, tudjuk egymás nevét, a kislányunk beszél indonézül, de mi vendégek vagyunk egy nagyon vendégszerető és toleráns népnél.

S. T. A.: A balinéz kultúrát, világképet és vallást nem a sziget déli csücskeiben találod meg a turistabuborékokban, hanem fenn a hegyek között. A turisták a valódi életvitelüket és az igazi, autentikus ceremóniáikat nem nagyon látják. Nekünk két év volt, mire az ubudi királyi családdal olyan viszonyba kerültünk, hogy bejuthattunk ilyen ceremóniákra, és egy kicsit tényleg beleláthattunk a kultúrájukba. Erről szólnak az új filmjeink Az Istenek szigete sorozatban. Náluk tényleg minden a rítusok körül forog. És annyi fontos, kihagyhatatlan ünnepük van, mint ahány szabadnapja egy nyugati munkavállalónak – ilyenkor ők hat–nyolc órát ülnek a templomaikban. 

A rítusoknak óriási megtartó ereje van. Amúgy valaha a mi kultúránkban is sokkal erőteljesebbek voltak, erről írt könyvet nemrég Dimitris Xygalatas antropológus professzor, akinek most adtuk ki a könyvét az új sorozat mellé. A balinézeknek a meditáció, a jelenlét, a mindfulness a lényükben van, átszövi a mindennapjaikat – és a filmekben pont azt próbáltuk felgöngyölíteni, hogy mit keres a nyugat keleten, miért vándorolnak oda olyan sokan Európából és Amerikából is…

T. D./WMN: Erre mi a személyes válaszotok? Hiszen eredetileg négy hónapra akartatok kimenni, de már harmadik éve ott éltek.

S. T. A.:

Mi sosem tudtunk annyira jelen lenni az életünkben, mint amióta ott élünk. Rengeteget tanultunk a balinézek életéből, és érdekes módon az ő ceremóniáik, világképük, elhivatottságuk közelebb vitt engem is a saját keresztény hitemhez.

Ez a belső utazás ott 12 ezer kilométerre egyre intenzívebbé vált… Kinn heti ötször jógázunk, és néha azon kapom magam, hogy az óra végén meditáció közben egy-egy zsoltárt mormolok magamban. A suliban is olyan családok vannak, ahol a szülők többsége így vagy úgy, de dolgozik önmagán, és ezért egyszerűen a családok is jobb állapotban vannak.

Cs. E.: Sok olyan ember vesz minket körül Balin, akik nem próbálják elkendőzni a gyengeségeiket, bármelyik beszélgetésben odakanyarodhatsz rövid időn belül, hogy mindenki bukdácsol, mindenkinek vannak nehézségei. Nem adják elő, hogy minden tökéletes. Minden család átmegy nehézségeken, nekünk pedig az a feladatunk, hogy rengeteg munkával egyre tisztább dolgokat adjunk tovább a gyerekeiknek. A balinézek hatására pedig még erősebben fordulunk a természet felé, jobban meghalljuk az erdő hangjait, érzékeljük a Hold hatását…

S.T. A.: És ott van az is, ahogy a gyerekekhez állnak. Eredetileg is szerettük volna, hogy Mózes legalább egy félévet járhasson a Green Schoolba, ahol különösen nagy hangsúlyt fektetnek a természetvédelemre és a fenntarthatóságra, de azt is tapasztaljuk, hogy Balin eleve más gyereknek lenni. A társadalom nagyon értékeli a gyerekeket, könnyen és természetesen kapcsolódnak hozzájuk. Ott igazán felszabadultak lehetnek, senki sem szól rájuk, ha önfeledten játszanak, hiszen nekik most pont ez a dolguk.

T. D./WMN: Sokat meséltek az elképesztő természeti kincsekről és a zöld törekvésekről, ugyanakkor az utóbbi években sorban kerülnek ki a közösségi médiába a szemetes partokról készült fotók. Ti ezzel mennyire szembesültök?

Cs. E.: Ez így van. Balin szembesülhetsz azzal, amit Európában csak fotókon láthatsz. Viszont éppen ezért könnyebb tudatosabban élni ott, mint máshol. Látod, mi a valóság, hogy nézne ki a világunk, ha nem lenne rögtön eltüntetve minden, mint itt Európában. Éppen ezért Balin sokszor civilektől jönnek a kreatívabbnál kreatívabb környezetvédelmi kezdeményezések, új technológiák, és ez inspiráló. Az ottani helyzet a kényelmedet nem szolgálja, de felelősebb földlakó lehetsz általa.

T. D./WMN: Ez nem erősíti fel a klímaszorongást?

S. T. A.: Dehogynem, viszont ez is arra ösztönöz, hogy gondolkodj, olvass és válaszokat találj. A fiunk iskolájának is erre épül a szellemisége, az értékrendje, de még a tananyag egy jelentős része is. Ezt próbáltuk visszaadni a Vissza a természethez sorozat filmjeiben a vadőrökről és a természetvédőkről, és ezért adtuk ki a Greta Thunberg által szerkesztett Klímakönyvet, ami messze a legátfogóbb kötet a klímaválság végtelenül komplex, de kikerülhetetlen kérdéseiről.

Fontos látni, hogy a benzinlobbi tudatosan úgy alakította a párbeszédet, hogy az egyén felelősségével revolverezzük egymást, bűntudatot és szorongást keltünk, és addig sem arról beszélünk, milyen rendszerszintű problémák állnak fenn. Hogy még mindig az adónkból dotálják a milliárdos profitot zsebre vágó olajcégeket, hogy „olcsóbb legyen a benzin”, amivel tönkretesszük a Földet… és addig sem térünk át a megújuló energiákra.

De a társadalmi narratívát egyszerűbb úgy irányítani, hogy végül annak legyen bűntudata, aki nem elég szelektíven gyűjti a szemetet, vagy autóba ül. Ez teljesen félrevisz, és minden marad a régiben.

T. D./WMN: A ti gyerekeitek már abszolút a zöldgondolkodás mentén nőnek fel. Mit gondoltok, hogy érdemes a legkisebbekkel erről a témáról kommunikálni úgy, hogy a bonyolult kifejezések ne ijesszék meg őket, ugyanakkor a természetvédelem evidenciát jelentsen számukra?  

Cs. E.: A saját gyerekünkből kiindulva azt tudom erre mondani, hogy nem a bonyolult kifejezésekkel kell traktálni őket, hanem azt kell megoldani, hogy minél több kapcsolatuk legyen a természettel. Igazi, élő kapcsolatuk, hogy mikor bemennek egy erdőbe, ne csak végigsétáljanak rajta, de érezzenek is ott valamit. Mert ha nincs meg ez a személyes élmény, akkor a klímatudatosságról való beszélgetés maximum lexikális tudást ad, de nem fogják érteni a lényeget. Vissza kell nevelnünk magunkat arra, hogy megérezzük: egyek vagyunk a környezettel – legyen az Borneo vagy a Jánoshegy. Hiszen annyi lenyűgöző dolog van ott, amihez egy kisgyerek kapcsolódhat! Fontos, hogy érezzék, milyen érzés lehajolni az avarba és bogarászni. Ezen a kapcsolaton múlik a legtöbb.

Fotók: Chripkó Lili/ WMN

Takács Dalma