Angéla – nem sok újszülött kislányt neveztek el így a negyvenes években. Főleg nem zsidó családokban. Az az Angéla, akiről a film szól, persze nem véletlenül kapta ezt a nevet, hivatalosan nyilván csak hónapokkal a születése után, amikor végre anyakönyvvezető elé kerülhetett. Ő ugyanis egy birkenaui barakkban jött a világra, 1944 decemberében. Csoda történt: valóban mintha angyal érkezett volna a Földre. Megváltó angyal, aki nemcsak azt mutatta meg, hogy még a pokolban is pislákol némi fény (mindössze egy kiló volt), hanem ugyanúgy életet adott az anyjának, ahogy az neki. Vera, akit terhesen deportáltak, és akit Mengele érthetetlen okokból irányított a munkaképesek közé, miatta maradt életben. Küldetése volt: meg kellett szülnie a gyerekét. És onnantól, hogy titokban világra hozta a barakk embertelen ridegségében (a barakkvezető asszisztálásával), szimbiózisban éltek: egymásban tartották a lelket, egymást tartották életben.

Eddig talán még szépnek tűnhet a történet, csakhogy ez még csupán a kezdet, mert amikor öt héttel később felszabadították a tábort, a túlélők szenvedése nem szűnt meg. Hogyan is párolgott volna el egyik napról a másikra? Vitték magukkal egész életükben, és átadták az utódaiknak, még Angéla is, aki az emberi gonoszság felfoghatatlan élményét csak a sejtjeiben, de nem az emlékeiben hordozta. A Born in Auschwitz – Cseke Eszter és S. Takács András dokumentumfilmje – azt mutatja meg, hogyan adta át ezt a fájdalmas örökséget a saját lányának, és az hogyan ébredt rá felnőttként, hogy neki meg kell szakítania ezt a fonalat.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

On the Spot (@onthespot_hungary) által megosztott bejegyzés

Angélát végül a sorsa Auschwitzból Sárospatakra, a szülei eredeti otthonába sodorta, onnan ’56-ban – újabb antiszemita inzultusok következtében – Pestre, végül Montreálba. Itt ismerjük meg, a nyugati jólétben, kényelemben, az angol nyelvet erős akcentussal ropogtatva, de hetvenévesen is életerősen, egyfajta daccal mindennel szemben, amiért a józan ész ellenében életben maradt. Csakhogy ennek az indulásnak, és az azóta elhunyt édesanyjával kötött kimondatlan, de annak halála után is elvághatatlan szövetségnek megvoltak a hátulütői. Mindenekelőtt az, hogy egész életére túlélőüzemmódban maradt.

Ez lett az élete vezérfonala: túl kell élni. Tehát erősnek kell lenni. Tehát az érzelmeket félre kell tenni.

Nemcsak a holokauszt túlélői, hanem a XX. század egyéb borzalmain átment emberek között is gyakori, szinte általános ez az attitűd. Nem is teljesen alaptalanul – véli Orvos-Tóth Noémi pszichológus, a transzgenerációs traumák kutatója.

„Az érzelmekről hagyományosan azt gondoljuk, hogy sebezhetővé tesznek minket. Hiszen, ha átadjuk magunkat a fájdalomnak, bánatnak vagy rettegésnek, akkor kevésbé tudunk koncentrálni a megoldásra. Ebből származik, hogy az emberek időnként az érzelmeik elfojtásában látják a reményt arra, hogy növeljék a túlélés esélyeit.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Szerinte van is ebben ráció: „Amíg az ember valódi veszélyhelyzetben van, addig valóban nem adhatja át magát a rettegésnek, mert észnél kell lennie. A fenyegetettség pillanatában nincs idő analizálásra sem, akkor ébernek kell maradni, és cselekedni kell.

A gond az, hogy aki megtapasztalta a rettenetet, az nehezen hiszi el, hogy a veszély nem térhet vissza bármikor. Ezért aztán kiélezett figyelemmel és ösztönökkel működik, folyamatosan olyan állapotban van, mint egy megfeszített íj.

Ennek gyakran nincs is tudatában, számára ez az állapot teljesen természetes. A szülő feszültsége, bizalmatlansága persze nem csak az övé, azt akár önkéntelenül is közvetíti a gyermekeinek: »Mindig vigyázz, légy résen, ne bízz senkiben.« És »jobb félni, mint megijedni«.

Persze, a fenyegetettség állapotában ennek van értelme, de békeidőben ezzel a mentalitással létezni rendkívül megterhelő, nehéz sors és élet, ami tulajdonképpen lehetetlenné teszi az önfeledt boldogságot, az örömöt, a reményt.”

Nincs jobb példa erre, mint Angéla lánya, Kati, aki születése óta túlélők között nevelkedett, és folyton hallotta a történeteiket a valódi horrorról. Ezért már gyerekként rémálmokkal és bűntudattal élt – a filmben elmondottak szerint. Nem mert örülni, és nem tudta élvezni az életet – de gondjai sem lehettek, mert mik voltak azok egy auschwitzi túlélő szenvedéseihez képest? Ráadásul – a fenti okokból – azt a gyengéd, szavakban és érintésekben testet öltött szeretetet sem kapta meg, ami minden gyerek elemi igénye. 

„Angéla hosszú éveken át csak a tettein, a gondoskodásán, keresztül tudta megmutatni a lányának, hogy szereti, miközben Katinak végtelenül hiányzott a gyengédség és a szavakban is elmondott, kifejezett szeretet – elemzi Orvos-Tóth Noémi a filmben látottakat. – Ez persze nemcsak Angélára, de egész nemzedékére jellemző volt, hogy nehezen vagy egyáltalán nem beszélnek az érzéseikről. Ebből a szempontból

ez a film nem csak Angéla és Kati története, hiszen sokan nőttek fel úgy, hogy nem tudtak igazi mély, intim érzelmi viszonyt kialakítani a szüleikkel.

Annyiban viszont speciális a történet, hogy ahhoz, hogy egy anya-gyermek kötődés biztonságos legyen, az anyának biztonságban kell éreznie magát a világban. Márpedig Angéla nemhogy nem biztonságba, hanem egyenesen életveszélybe született. Így az ő lába alól mindig is hiányzott a biztonságos talaj.”

Kati menekülése ez elől az volt, hogy elmerült a zsidó vallásban, ami a családjukban azelőtt nem volt jelen. Azt meséli, hogy ezáltal végre kapaszkodót talált az élethez, és a sok szabály és rítus, ami másnak (még az anyjának is) kötöttséget jelentett, neki a szabadság kapuját tárta ki. De a pszichológus szerint még mást is nyújthatott: „Kati a férjén és a zsidó valláson keresztül élte meg a közösség megtartó erejét, és ennek az érzelmi közegnek az előnyeit is, nem csak a fájdalmát és terheit. A gyökerekhez való visszatérés és az identitáshoz való egészséges kapcsolat kiépítése nagyon fontos a generációkon átívelő trauma feldolgozásában. Angéla életében a zsidóság csak az áldozatisággal kapcsolódott össze, a lányának viszont ez már pozitív élményt is jelentett.”

Kati így hamar gyerekeket szült (a vallásos családokban, ugye, ez természetes), és a saját gyerekein keresztül szembesült a sérüléseivel. Például azzal, hogy szeretne-e a gyerekeinek holokauszttörténeteket mesélni, ahogy ő hallgatott már kislányként is, vagy hogy hogyan tudná őket megkímélni attól a bűntudattól, amivel ő felnőtt.

„Minden generáció és minden szülő a saját maga által megélt traumától szeretné megóvni a gyerekét. Angéla Auschwitzba született, ezért arra törekedett, hogy az ő lánya már háromévesen egyedül tudjon közlekedni, bevásárolni – tehát fizikailag képes legyen a túlélésre – mondja Noémi. – Kati számára a legnagyobb terhet már nem a megélt szörnyűségek jelentették, hanem a gyengédség hiánya és a bűntudat, hogy bárhogyan szeretne, maradéktalanul nem tud megfelelni az anyja elvárásainak.

Egy ideális világban mindannyian úgy válnánk szülővé, hogy előtte alaposan megdolgoznánk a magunk traumáit, és átírnánk a korlátozó hiedelmeinket, hogy a gyermekeinket megkíméljük a magunk fájdalmas tapasztalataitól. A valóságban ez persze kivitelezhetetlen, a legtöbb esetben jócskán a felnőtt életünk derekán fordulunk az önismereti kérdések felé.” 

Kati is már csak a gyerekei születése után, sőt már nagymamaként (mert azzá is elég fiatalon vált) indult el ezen az úton, de persze ekkor sem késő. Amint mondja, azt legalább már fiatalon felismerte, hogy meleg érzelmi burokra van szüksége, tehát egy érzelemgazdag párkapcsolatra, és ezt meg is találta a férje mellett. A gyerekeiket mindketten nagy gyengédséggel nevelték, ez látszik is rajtuk a felvételeken. Megrázó azonban hallani, hogy egy dologgal nem tudott mit kezdeni még évekkel a terápia után sem: a sírással. Az sosem empátiát vagy odafordulást vált ki belőle, hanem feszültséget, ami a transzgenerációs traumák lenyomata. 

De elhatározta, az ő gyerekei már nem a holokauszt árnyékában fognak felnőni, és 12 éves korukig nem engedi, hogy a nagyanyjuk történeteket meséljen nekik róla. „A történeteknek mindig a befogadó lelki érettségéhez és teherbírásához kell alkalmazkodniuk. Ami egy hatéves számára még rémisztő, és túlterhelő lehet, az egy kamasz számára már befogadható, ezért nem mindegy, hogy hogyan öntjük szavakba a múlt fájdalmait – véli Noémi.

– Ahogy időben egyre távolabb kerülnek az események, a közvetlen hatásuk is csökken, ám mégis fontos, hogy a gyerekeink is halljanak ezekről a történetekről, hisz ők ezen keresztül gyökeresednek bele a családba, így lesz stabil az identitásuk, és ezáltal lesznek ellenállók az élet stresszeivel szemben.”

Talán nincs olyan család a mi vidékünkön, aki ne lenne érintett a XX. század valamelyik kataklizmájában, akár az elkövetői, akár az áldozati oldalon, és mindkettő megterheli a következő generációkat, akár tudnak róla, akár nem. Mert az elhallgatások is hatnak, efelől a pszichológia tudományának ma már nincs kétsége. De ha hallottunk is róluk, mert olyan családba születtünk, ahol ezeket az élményeket sokszor elmesélték, akkor sem ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy ezáltal a feldolgozásuk is megtörtént. 

„Akkor is a trauma csapdájában ülsz, ha nem tudsz róla beszélni, és akkor is, ha sok idő múlva is újra meg újra meséled. Mert az, hogy beszélünk róla, még nem jelenti, hogy fel is dolgozzuk. Az állandóan ismétlődő narratíva is egy bilincs. Ahhoz, hogy valaki kikerüljön belőle, úgy kell beszélnie róla, hogy egy mindig alakuló történetté változtatja, aminek egyre több aspektusát fedezi fel, és ezáltal érzelmileg egyre távolabb kerül tőle. A feldolgozás akkor következik be, amikor érzelmileg felszabadulunk. Angélával ez akkor történt meg, amikor Drezdába hívták egy konferenciára, és felfedezte a története más színezetét, tágabb értelmét” – mondja Noémi. Katival meg talán akkor, amikor az édesanyja – a film hatására – képes volt bocsánatot kérni tőle. És ezáltal talán mindketten eljutottak egy katarzishoz. Van mit tanulni tőlük.

Gyárfás Dorka

A Born is Auschwitz című filmet ma este 10 órakor mutatja be a Spektrum tévé. 

Képek: On the Spot