Dr. Gyurkó Szilvia: A hangfelvételbotrányok ártanak a gyerekeknek is

–

Amit teszünk: káros

Nem tudok másra gondolni, mint hogy micsoda károkat okozunk. Micsoda mintát mutatunk a gyerekeknek arról, hogyan működnek a párkapcsolatok, a barátságok, hogyan beszélünk egymással és egymásról…

Ezek után vajon milyen jogon szólnak majd rá a tanárok, szülők, edzők a gyerekekre, hogy ne beszéljenek csúnyán egymással, hogy ne zaklassák a másikat online (meg személyesen), hanem inkább üljenek le, és próbálják tisztázni a nézeteltéréseiket?!

Hát, sok szerencsét hozzá!

Épp most mutattuk be egy színes-szagos, szélesvásznú országos kivetítőn hogyan csinálják ezt a felnőttek, akiknek, ugye, a jó mintát és a példát kellene mutatniuk. 

Mit mutattunk a gyerekeknek eddig ezzel az egésszel?

Többek közt azt, hogy nem lehet megbízni senkiben és semmiben – nem is érdemes bizalmas beszélgetéseket folytatni. Az önérdek pedig mindenek felett álló.

Remekül modelleztük, hogy az egymás iránti tisztelet helyett célravezetőbb a másikat megalázni és kiszolgáltatott helyzetbe hozni – ez a hatékony eszköz arra, ha el akarjuk érni, amit akarunk.

És persze „csodálatos” mintát adtunk arra, hogy erőt mutatni csak erőszak útján lehet, amihez még a csalás, és az igazság leplezése is társulhat hatékony eszközül. 

Popcornnal a kezünkben követjük ezt a show-t, és nem vesszük észre, hogy a gyerekek is itt vannak. Ők is látnak mindent, és megtanulják a leckét. Eddig is komoly problémát jelentett, hogy a gyerekek a mobiltelefonjukat gyakran úgy használják, hogy a magántitkot, levéltitkot, a másik gyerek (vagy felnőtt) magánéletét nem tisztelik.

Sok iskolai (és jó néhány büntetőjogi) ügy is adódik abból, hogy gyerekek fotókat, felvételeket készítenek titokban, azt megosztják zárt csoportokban vagy nyilvánosan, és ezzel másokat megsértenek, megbántanak. 

Mit várunk el a gyerekektől – és a közszereplőktől? 

A gyerekeknek ezért az esetek nagy részében felelősséget kell vállalnia. Arra próbáljuk tanítani őket, hogy ilyet ne csináljanak. Elmagyarázzuk nekik, hogy a tetteiknek milyen következményeik lehetnek, és próbálunk helyes mintát mutatni arra, hogyan rendezhetik más módon, erőszakmentesen a konfliktusaikat. 

Azt szeretnénk, hogy jó emberek legyenek, akikben meg lehet bízni és akik tisztelik a másikat. Ezt akarjuk, ezt várjuk a gyerekeinktől. Akkor miért nem akarjuk, miért nem várjuk ezt a közéletünk főszereplőitől? 

Miért asszisztálunk ehhez a szörnyűséghez, amiben mi, magunk és a gyerekeink is sérülnek?

Miért nem vesszük komolyan azt az alapvető elvárást, hogy úgy kellene élnünk az életünket, hogy a gyerekeink büszkék lehessenek ránk?

Olyan mintát kellene mutatnunk nekik, ami pozitív értékekkel teli. Erőt és egymás iránti tiszteletet kellene mutatnunk erőszak és a másik megalázása helyett. Bizalmat és biztonságot kellene teremteni köréjük, bizalmatlanság és csalás helyett. 

Ha most rossz példát adunk, ha nem tudunk azzá a felnőtté válni, akire felnézhetnek, akkor vajon teljesítjük-e azt az alapvető kötelezettségünket és felelősségünket, ami a minket körülvevő gyerekek iránt kellene hogy megnyilvánuljon? 

Fegyverré tesszük a mobiltelefont a gyerekek kezében

A digitális világ eszközei elképesztő kihívások elé állítják az alfa generációt, és a körülöttük lévő felnőtteket.

Rengeteg konfliktus adódik abból, hogy a gyerekek ugyan technikailag jól tudják használni a telefonjukat, de nincs meg az az érzelmi érettségük, hogy felmérjék, milyen károkat, sérüléseket tudnak okozni egy-egy döntésükkel.

Azzal, ha például lefotózzák egy kiszolgáltatott helyzetben lévő társukat, és azt kiposztolják. Ha a másik tudta nélkül készítenek felvételeket, hogy aztán később azzal zsarolják. Ha visszaélnek a másik bizalmával, és kiszivárogtatják az adatait, a titkait.

2024-ben ezek a helyzetek minden olyan szülőnek, tanárnak és felnőttnek ismerősek, akik körül mobilozó gyerekek vannak. Ezekben a konfliktusokban nagyon észnél kell lenni, és nagyon fontos a gyerekeknek egyszerre hatni az eszére, valamint az érzéseire, hogy ne csak értsék, hogy miért nem csinálhatnak ilyet, hanem érezzék is, illetve együtt érezzenek azzal, akinek a rovására visszaélést követtek el a mobiljukkal. 

Mit lehet ilyenkor tenni szülőként?

Végtelen düh és szomorúság van bennem amiatt, ami most történik. Abban bízhatok csak, hogy akik szintén ezt érzik, ők segítenek a gyerekeknek érteni, ami zajlik. Nem politikai értelemben, hanem az emberi kapcsolatok szintjén. Azt remélem, hogy a felelős felnőttek elmagyarázzák a gyerekeknek, hogy ők tudnak ennél okosabbak és érzékenyebbek lenni, mint amit most maguk körül látnak, és hogy nem kell az ilyen példát követni.

Beszélgessetek a gyerekekkel arról, miért fontos a másik ember magánéletének és emberi méltóságának tiszteletben tartása, és hogy hol húzódik az erőszak és a visszaélés határa! Segítsétek a gyerekeket, hogy jól értsék, ami történik, és legyetek azok a felnőttek, akikre a gyerekek fel tudnak nézni! Ez is egy olyan téma, amelynél a szülőknek, felelős felnőtteknek abból kell kiindulniuk, amit a gyerekek kérdeznek, behoznak. 

Jó, de hogyan?

Érdemes első körben visszakérdezni, hogy mit hallott és mit gondol az egészről a gyerek. Ez azért fontos, mert így kiderül, hogy az egész őrületes kavalkádnak melyik része érintette meg, foglalkoztatja leginkább. 

Lehet, hogy az mozdított benne meg valamit, hogy titokban készültek felvételek, vagy az, hogy intim kapcsolatban, barátságban álló emberek vették fel egymás mondanivalóját, de talán inkább arról akar beszélgetni, ahogyan az emberek reagálnak egy nyilvánosságra került, ám eredetileg nem oda szánt szövegre. Ez függhet a gyerek életkorától, tapasztalataitól, ahogy a kortársaktól is.

Bármit is hoz be témaként a gyerek, arra érdemes rákapcsolódni, majd utána a konkrét, közéleti eseménytől eltávolítva beszélgetni biztonságról, bizalomról, magánéletről, visszaélésről, nyilvánosságról.

Mindenkinek szívből ajánlom, hogy ne a politika irányába terelje a beszélgetést – kivéve abban az esetben, ha a gyereket éppen az érdekli.

Ám ilyenkor is érdemes figyelni arra: a cél nem az, hogy a saját ideológiai, politikai meggyőződésünket helyezzük a gyerekre, hanem az, hogy őt segítsük, és a saját válaszait, viszonyulásait megtalálja. 

Az a lényeg, hogy a gyerekek ne maradjanak egyedül az érzéseikkel, kérdéseikkel, és úgy érezhessék, van kihez fordulniuk. Ezzel tudunk segíteni nekik (és magunknak) nemcsak túlélni, de valamilyen módon értelmet adni annak, ami történik.

Gyurkó Szilvia