Beszéljünk a szülészeti erőszakról, mert a XXI. században már nem a puszta túlélés a cél!

–

Amikor ilyen történeteket hallunk, reflexből azt gondoljuk: „biztosan egyedi esetekről van szó, csak városi legendák”

De ha a feleségünk, nővérünk, saját lányunk meséli ezt a kórházból hazatérve, netán kísérőként a saját fülünkkel halljuk, akkor már másképpen látjuk. Jó esetben.

A szülészeti erőszak és a koronavírus között másban is állítható párhuzam, méghozzá az előfordulás gyakoriságában. Sokan, nagyon sokan mennek át rajta, ráadásul úgy, hogy egy részük szinte észre sem veszi. 

Jóllehet, hosszú távú tüneteket még okozhat. Másik részük pedig, amelyik akkora dózist kapott belőle, hogy nem tudta nem észrevenni, a minimum, hogy komoly szorongással indul a következő szülésre, vagy éppen inkább már nem is vállal több gyereket, esetleg csak sok évvel később.

November 28-án, vasárnap, tizenkilenc szüléshez kapcsolódó szervezet, szakember és kezdeményezés áll ki közösen a Kossuth téren Nő a hangunk! felkiáltással fémjelzett eseményen a hozzájuk csatlakozó, emberséges és naprakész szülészeti ellátást követelő nővel együtt. Közöttük lesz a Másállapotot a szülészetben! mozgalom, az EMMA Egyesület, a Császárvonal, a Babagenetika Egyesület, az Ablak a Világra projekt létrehozója és a Hoztam-e Világra videósorozat alkotója is. 

A márciusi kormányinfón tett ígéret köddé vált

Beszélgetésünkön arról kérdeztem Iványi Anna szülésznőt, a Másállapotot a szülészetben! mozgalom aktivistáját, valamint Pleván Tímeát, az Ablak a Világra szülészeti adatbázist építő és ismeretterjesztő projekt létrehozóját, perinatális szaktanácsadó- hallgatót, hogy az édesanyák beszámolói alapján mit tapasztalnak, milyen a helyzet a magyar szülészeteken azóta, hogy Gulyás Gergely 2021 március elején azt nyilatkozta: minden nő ott szülhet, ahol akar, és a magánellátásban nyújtott terhesgondozást végző orvos bent lehet a kórházi szülésen, amelynek feltételeit az Emberi Erőforrások Minisztériuma dolgozza majd ki – ugyanis ez azóta sem történt meg.

Azt mesélik, hogy mostanra teljesen vegyes a gyakorlat országos szinten abban, hogy egyik-másik kórház milyen szabadságot ad az orvosoknak és a nőknek az orvosválasztásban a szülészeti ellátás idejére. Van olyan kórház, ahol bent lehet a választott orvos, és a magán várandósgondozás díjába építették be a szülésért fizetendő díjat. 

Van, ahol több százezer forintért lehet a kórházzal szerződést kötni, amiért az édesanya annyi pluszt kap csak, hogy a választott orvosával szülhet, de az ellátás gyakorlatilag ugyanaz. 

Máshol orvost nem lehet választani, csak szülésznőt. Vidéken kevesebb a választási lehetőség, ezért sok nő akár 120 km-t is utazik egy jobb szülés reményében. 

Egyes helyeken pedig kizárólag ügyeletben lehet szülni. 

Ez több dolgot is eredményezett. Azok a kórházak, amelyek köztudottan valóban hagyják a nőket természetesen szülni, teljesen tele vannak, szinte lehetetlen bekerülni. A kísérő személy felfogadása részben eltolódott a szülésznők irányába. Ennek lehetne pozitív kifutása is a szülésznők szerepét tekintve, hiszen a haladóbb szemléletű országokban működő bábai modell bizonyítottan jelentősen kedvezőbb a beavatkozásoktól mentes szülések szempontjából. Az orvosok egy hányada nem maradt az állami ellátásban, és vagy már csak várandósgondozást végez a magánpraxisában, vagy szülést is csak magánkórházban vezet, amelyek száma és látogatottsága viszont növekedni kezdett: új magánszülészet is nyílt Budapesten, de a meglévő magánkórházakban is jelentősen magasabb a bizonytalanság elől odamenekülő szülő nők száma, akik egy része inkább milliós hitelt vesz fel azért, hogy ne kelljen az állami ellátásban szülnie.

„Pedig még ez sem garancia semmire – teszi hozzá Pleván Tímea. A magánkórházak jobb infrastruktúrával rendelkeznek, modernek, az arany óra, valamint a szoptatástámogatás is nagyobb valószínűséggel megvalósul, de a szülés során előforduló beavatkozások aránya és gyakorisága alig tér el az állami ellátásban tapasztaltaktól.”

A jelenlegi helyzet mindenkinek rossz

„Minden irányból az a visszajelzés érkezik hozzánk, hogy egyszerűen tűrhetetlenné fokozódott az állapot. 

Eddig nem látott önkényesség és bántalmazó elemek jelentek meg a rendszerben. 

Úgy vezették ki a hálapénzt, hogy előtte nem foglalkoztak azzal a problémával, miért is keresik a kerülőutakat a nők. Rendszerszinten lett még nagyobb a kiszolgáltatottság. Nem egységes az ellátás, még a kórházakon belül sem: ugyanabban a kórházban van a magas császármetszési aránnyal dolgozó orvos és egy másik team, ahol vízben szülés, gátvédelem és minden egyéb van. Mintha egy orosz rulettbe menne bele a nő, és nagyon gyakran még a kísérő lehetőségét is elveszik tőle mindenféle jogkövetkezmény nélkül, annak ellenére, hogy Müller Cecília tisztifőorvostól kezdve Bálint Balázs szülészet-nőgyógyászat országos szakfelügyelőn át mindenki egységesen kimondja, hogy az apákat be kell engedni a szülésekre, PCR-teszt vagy védettségi igazolvány nélkül. Még a látogatási tilalom elrendeléséről szóló határozatban is külön szerepel. Kinyomtatva viszik magukkal a nők a szülésre, és egyszerűen figyelmen kívül hagyják, nem engedik be az apát vagy más kísérőt” – magyarázza Iványi Anna.

„Ráadásul most már nemcsak arról beszélünk, hogy tisztelettel bánnak-e az anyával a szülőszobán, hanem arról is, hogy az ellátás biztonsága került veszélybe: életeket és a szülő nők egészségét kockáztatja az, ami most van. 

A hálapénz kivezetéséig a nők nagyjából 70 százaléka szült fogadott orvossal, akik az ügyeleti időben az ügyeleti személyzeten felül voltak jelen az osztályon, most viszont sokkal kevesebb szakember látja el az azonos mennyiségű szülést. 

Angliában ötször annyi szülésznő jut arányosan a szülésekre, és még ott is tiltakoznak.” 

 

Ugyan a kevés jelenlévő szülésznő és szülészorvos miatt előfordulhat, hogy sokkal inkább hagyják a nőket a saját természetes tempójukban vajúdni a legforgalmasabb szülészeteken, de hagyni kibontakozni az élettani folyamatokat nem ugyanaz, mint valakit támogatás nélkül magára hagyni. A kis létszámú személyzet gyakrabban eredményezheti azt is, hogy az édesanyákat szabad mozgásukban gátolva folyamatosan CTG-re kötik a vajúdás alatt, mert így legalább a gép állandóan figyelemmel kíséri az édesanyát, a szabad mozgás korlátozása, a szüntelen monitorozás azonban épp azok közé a beavatkozások közé tartoznak, amik nem támogatják a szülés élettani folyamatát.

Annáék látják a szülészetben dolgozók problémáit is, ők is nagyon túlterheltek. Bántják egymást a hierarchia egyes rétegei között, de jelen van a horizontális erőszak is: egy szinten lévő szülésznők, orvosok marják egymást. Mindenki traumatizálódik ebben a rendszerben. Ez elkezdődik már a képzés, a gyakorlat során, de a legrövidebbet továbbra is az anyák és a kisbabák húzzák.

„Olyan történetek százai ömlenek be hozzánk, amilyeneket régóta nem láttunk” – jelzi Tímea, és Anna folytatja: 

„Kiabálva fogadják a nőt: »miért most jön, miért ide, ez még nem is fájás«. Letolják, amiért lecsöpög a vére a folyosón. Orvosok egymással is ordítoznak, csapkodják az ajtót, 

hogy már megint miért kell ezt vagy azt csinálniuk, hogy ez ma már a hatodik császármetszésük. Kiégtek, sokuknak tartós szabadságra lenne szüksége, és ezt is megértjük, de mi azért vagyunk, hogy az anyákat képviseljük.”

Ha ilyen rossz a rendszer, miért van mégis annyi jó szülésélmény?

„Egyrészt, ha sajnos nem is ez a gyakoribb, de léteznek szép szüléstörténetek, ahol az anyával tisztelettel bántak, kompetensként kezelték, nem a rutin határozta meg a szülés eseményeit. Másrészt olyan társadalmi sebzettséggel élünk, ahol nehéz felismerni és kimondani, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. 

Az az elvárás, »ha anya vagy, gyereket szültél, érezd magad jól: Te akartad ezt a gyereket, ez a legnagyobb boldogság, tessék neki örülni és jó képet vágni hozzá! A szülés ilyen, nincs mit nyafogni rajta. Anyám is így szült, nagyanyám is így szült, és körülöttem mindenki.«” 

Meghallgatva egy szüléstörténetet nem kezdhetjük el minősíteni, ízekre szedni, olyan információkkal terhelni az anyát, amiknek a fogadására esetleg még nem áll készen. Nem tudjuk, hol tart a másik, hogy milyen sebeket okozunk egy óvatlan kijelentéssel, hogy utána lesz-e, aki fogja a kezét, amíg feldolgozza a történteket. A jelenlegi helyzeten csak lassú, óvatos munkával lehet apránként változtatni, ugyanakkor szükség van a vasárnapihoz hasonló eseményekre, kiállásokra, az anyák hangjának kihangosítására és az edukációra is. A változáshoz vezető út a szembenézés fájdalmával jár, annak a felismerésével, hogy lehetett volna másképp, és annak a megdolgozásával, hogy »nem az én hibám, hogy nem tudtam tenni ellene«” – részletezi Pleván Tímea.

Az EMMI 2019-ben kiadta a Családbarát Szülészeti Irányelvet és tízmilliárd forintot biztosított hozzá

Csakhogy a Másállapotot a szülészetben!-mozgalom és az összes anyákat képviselő kezdeményezés egyhangúlag kimondja: 

az irányelv végül mindössze egy laza ajánlás lett, nem pedig elvárás az orvosok felé, hogy a bizonyítékalapú orvoslást kövessék. 

Beszámolójuk szerint a szakmabeliek erős ellenállásába ütközött, hogy a legprogresszívebb nemzetközi gyakorlatokat az irányelv ne csak megengedje, hanem azok megvalósítását, betartását célul tűzze ki a szakma egésze számára. Egyes szakembereknek az volt az érdeke, hogy tovább folytathassa, amit eddig is csinált az elmúlt harminc évben. A családbarát szülészeti pályázatra adott tízmilliárd forint elköltéséhez pedig nem fogalmaztak meg konkrét elvárásokat, nem rendeltek hozzá számonkérhető és jól nyomon követhető mérőszámokat, amit a szülészeteknek teljesítenie kell. A női civilek elismerik, hogy kellettek az infrastrukturális beruházások, mert valahol még rendes vécé sem volt, de úgy gondolják, hogy akkor nem kellett volna mellébiggyeszteni a családbarát jelzőt, hiszen még mindig vannak közös vajúdók és szülőszobák például. Amióta pedig kijött az irányelv és a pályázat, úgy érzik, hogy a kormány oldaláról kipipálták ezt a kérdést. Pedig rengeteg pénzt spórolhatnának a szülés alatt feleslegesen használt gyógyszerekkel, beavatkozásokkal, és a szükségtelen, elhamarkodott császármetszésekkel, amelyeknek nemcsak egyszeri, hanem hosszú távú költségei is jelentkeznek az egészségügyi rendszerben.

„Amikor valamelyik szervezethez akartunk fordulni, folyamatosan pingpongoztak velünk, és egyik helyről a másikra küldözgettek. A végén pedig senki nem csinált semmit. Nem akarják elismerni, hogy rendszerszintű problémák vannak. Azt mondják, hogy ezek biztosan csak elszigetelt esetek, és egyébként azért nagyjából rendben vannak a dolgok. De amikor megkérdezünk egy államtitkárt, hogy mit javasol, mégis mit csináljanak a nők, és azt válaszolja, hogy jól kell orvost választani, akkor azzal pont az ellenkezőjét mondja a hivatalos álláspontnak” – jegyzi meg Anna.

Mi kell a változáshoz?

A teljes változáshoz évtizedek kellenek, de nagyon sok dolog van, amit már ma meg lehetne tenni, és pénz sem kell hozzá, vázolja fel Anna és Timi. Erősen kifogásolják, hogy jelenleg a szülésekről alig vannak szisztematikusan gyűjtött részletes adatok, nem várják el az orvosoktól, hogy rögzítsék, és ami kevés mégis rendelkezésre áll, azt is több szervezetnél, nehezen elérhető módon tárolják. Nem értik, hogy a minisztériumban hogyan tudnak bármiről dönteni, amikor nyilvánvalóan nincsenek a kezükben szükséges adatok. Ráadásul a rendszer így a saját hibáiból sem tud tanulni. Minden olyan országban, ahol bizonyítékalapú ellátás van, heti, havi szinten ülnek le a szakemberek közösen kielemezni a szüléseket, és levonni a következtetéseket.

„Az oktatás átalakításától a minőségbiztosítási rendszerek, egységes eljárásrendek kidolgozásáig rengeteg ötletünk van, de azt gondoljuk, hogy a döntéshozó feladata valódi lépéseket tenni. Nem nekünk, anyaként kell a rendszert átalakítani, viszont minőségbiztosítás hiányában, az ellátás résztvevőiként mi vagyunk kénytelenek jelezni, hogy mennyi ártalmat szenved el a nők többsége a szülése során” – mondják.

A tüntetés csak a kezdet

Hosszú távon szeretnének nyomást gyakorolni, aminek a vasárnapi tüntetés csak a kezdő mozzanata. A szervezők betolnak egy szülőágyat a Kossuth térre, hogy felhívják a figyelmet, és cselekvésre szólítsák fel a döntéshozókat. A szülőágyra üzenetekkel teleírt köveket tehetnek le azok a nők, akik ezzel jelképezve szeretnék megmutatni, hogy mi mindent cipelnek magukkal a szülésük óta.

A felvonulás és tüntetés megszervezésekor figyelembe vették, hogy sokan vidékről érdeklődnek, sok a kisgyerekes is, és nem tudnak felutazni, ezért online jelenlétet is biztosítanak. Azok, akik személyesen vesznek részt, a koronavírus elleni védekezés érdekében biztonságosan, távolságtartással lehetnek ott a Kossuth téren.

„A XXI. században vagyunk, lépjünk túl azon, hogy a puszta túlélés a cél. Ha az anya és a baba is életben van a szülés után, akkor örülünk. Nem! 

Hál’ istennek sokat fejlődött az orvostudomány és az általános életszínvonal. A cél az, hogy a szülésekből a lehetőségekhez képest a legjobbat hozzuk ki, mentálisan, érzelmileg és fizikailag is. Ez társadalmi érdek. Addig ütjük a vasat, amíg nem látjuk, hogy valaki komolyan veszi a problémát” – jelenti ki Anna.

„Olyan rendszerszintű problémáról van szó, aminek 

a következményeit az anyák, a babák és a családok viselik magukon, sokszor egész életükben, 

és a helyzet nemhogy javult volna, az elmúlt években, hanem még tovább romlott. 90.000 kisbaba születik minden évben. Születésük módja, körülményei társadalmi szinten hatnak. Amíg takargatjuk, mismásoljuk a problémákat, addig a változásból nem lehet semmi. Mondjuk ki, és próbáljunk valamit kezdeni vele!” – teszi hozzá Tímea.

  

A szülés tényleges folyamatáról és a kapcsolódó lehetséges beavatkozások valódi szükségességéről nemhogy a szülészeti ellátásban dolgozó szakemberek legalább fele nem rendelkezik naprakész információkkal, de az emberek többségének semmilyen ismeretanyag nem áll rendelkezésére. Még azoknak sem, akik például a mai napon fognak szülni. Nem csoda, ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy az általunk hallott történeteket hogyan ítéljük meg. A koronavírus ennek megértésében újra a segítségünkre van: képzeljük el, hogy már egyetlen Covid-pozitív gyorsteszt után azonnal elválasztanak a családunktól, kórházba szállítanak, és lélegeztetőgépre tesznek, ha kapunk levegőt, ha nem. Na?! Ki kéri?

Kőrizs Kata

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Isbjorn