Cseke Eszter és S. Takács András: „A gyerekünk megvéd minket” – Exkluzív interjú az On the Spot alkotóival
–
WMN: Andris, kiskorod óta ismerlek, és van egy meghatározó élményem veled kapcsolatban: 12 éves vagy és levakarhatatlanul hívogatsz az én első munkahelyemen, mert valamilyen interjú kapcsán szeretnél velem találkozni. Hogy lehet az, hogy már ilyen fiatalon ennyire tudatosan haladtál egy olyan irányba, aminek a jelenlegi karriered és sikereid az egyenes folytatását jelentik?
S. Takács András: Tízéves lehettem, amikor a tévében láttam egy riportfilmet egy túszdrámáról. Nagyon tetszett. Akkor azt mondtam, hogy ez lesz az én munkám; történeteket szeretnék mesélni a világból. Ehhez az első lépés az iskolaújság volt, aztán a Pesti Est Junior, majd a videóstúdió a gimnáziumban, utána pedig a Filmművészeti Egyetemen lehetett folytatni ezeket az önfeledt próbálkozásokat, mert ezek azok voltak. Nagyon szerencsés és valahogy természetes ösvény vezetett eddig.
WMN: Eszter, neked is ilyen természetes volt mindez?
Cseke Eszter: Én nagy kitérővel kerültem a színművészeti tévés szakára és lettem Andris osztálytársa. Hároméves koromban eldöntöttem, hogy színésznő leszek és onnantól kezdve folyamatosan csak szerepeltem, színdarabokat írtam és rendeztem. A gyerekkorom a színészet erős gőzében telt, ami egészen a középiskola végéig kitartott. Mivel drámatagozatos gimnáziumba jártam, így egyértelmű volt, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetemre felvételizek színésznek. De valahogy, valami „megalvadt” a számban a gimnázium alatt, úgy éreztem, hogy komolyabbat kéne csinálni. Felvételiztem a jogi egyetemre, ami nekem nagyon idegen pálya volt, de be kellett bizonyítanom magamnak, hogy addig fogok magolni, amíg fel nem vesznek. Felvettek. Majd két és fél év alatt nagyon gyorsan el is vesztettem az érdeklődésemet. Abbahagytam az egyetemet és ekkor jelentkeztem a tévés szakra. A dokumentumfilmezés tehát nekem új elemként került az életembe és vált sokkal tartósabb szakmai szerelemmé, mint eddig bármi más.
STA: Nekem nem meglepő, hogy a drámatagozat után jogi egyetem következett, utána meg megint más. Vannak emberek – és Eszter ilyen –, akik bármerre indultak volna el, egy bizonyos spektrumon belül, akkor abban sikeresek lettek volna. De persze, lehet, hogy csak a szerelem mondatja velem ezt az egészet.
CsE: Volt egy dolog, amiért mindennél jobban lelkesedtem, már egész fiatal korom óta, ez pedig az utazás. Az, hogy fedezzük fel a világot. Erre gyerekkoromban nem volt lehetőség, amikor pedig elkezdtem utazni, akkor már nem tudtam leállni. Ezzel egyébként mindketten így vagyunk. Tizenhat éves korom óta a mostani volt a leghosszabb időszak, amikor nem utazta.
WMN: Emlékeztek a pillanatra, amikor először találkoztatok?
STA: Én emlékszem rá. A Színház és Filmművészeti Egyetem felvételije volt, már a második vagy harmadik kör. A történethez tartozik, hogy én nem akartam a színműre jelentkezni, mert a közgázra készültem, de Vitray Tamás, akivel néhány évvel korábban interjút készítettem, és azóta is mesteremnek tartok, rábeszélt, hogy menjek el a felvételire. Ott pedig annyi helyes ember és főleg helyes lány volt, hogy nagyjából el is döntöttem, hogy ha felvesznek, maradok. És pontosan emlékszem Eszterre, arra is, hol láttam az épületben, és ha nagyon gondolkoznék talán még a ruháját is elő tudnám hívni.
WMN: Feltűzött haj vagy kibontott haj?
STA: Kibontott haj.
CsE: Én viszont senkire sem emlékszem. Andrist addigra már ismerte a fél iskola, mert az interjúja Vitray Tamással olyan jól sikerült, hogy Vitray novellát írt róla a könyvébe, de nekem nagyon idegen volt ez a közeg, szorongtam. Rengeteg tanár, köztük sok híres ember. Ráadásul az egyik felvételiztető megkérdezte, hogy a hajam gyári vörös-e, amire válaszoltam, hogy igen. Mégis szerintem egy lányt nem lehet jobban sarokba szorítani egy ilyen helyzetben, mint valami ostoba, személyes kérdéssel. Egyébként is majdnem lemaradtam az utolsó körről.
WMN: Meséld el légy szíves, hogy lehet majdnem lemaradni egy ilyenről!
CsE: A testvérem akkor Pekingben lakott, én pedig égtem a vágytól, hogy Kínát valahogy bejárhassam egy hátizsákkal. Úgyhogy megcsináltam az első és a második fordulót, gondoltam, hogy a harmadikra már úgyis csak nagyon kevesen jutnak tovább, én elmegyek Kínába. Nem vettem komolyan ezt az egészet egyáltalán. Ott barangoltam Kínában, volt egy tök jó útitervem, minden ki volt számolva fillérre, meg időre, amikor egyszer csak jött a hír, hogy továbbjutottam a harmadik fordulóra. Hezitáltam, hogy jó, ez nagyon érdekes, meg nagyon izgalmas, de hát Kína is az, itt vagyok, és nagyon jól érzem magam, valamit ki kéne találni. Szövetkeztem a Népszabadság akkori pekingi tudósítójával, hogy találjunk ki valami közös projektet, amin dolgozunk, és engem felvételiztessenek két héttel később. Azt hiszem, hogy Bárdos Andrásnak kellett levelet írni, ha megtalálnánk azt a levelet, ma nagyon jót röhögnénk.
STA: Átláttak a szitán.
CsE: Rögtön írtak, hogy na, ne szórakozz anyukám! Vagy jössz felvételizni, vagy nem fogsz ide járni. Végül hazautaztam.
STA: De miért jöttél haza?
CsE: Attól féltem, hogy nagyon meg fogom bánni, ha mégsem próbálom meg.
WMN: Hogyan lett az évek alatt páros belőletek?
STA: Az egyetem visszásságairól nem nagyon szoktunk beszélni, mert nagyon hálásak vagyunk a Színművészetinek és a tanárainknak, nagyon sokat tanultunk, rengeteg műfajjal ismertettek meg minket, ezek pedig most az életünket jelentik. Kitaláltuk például, hogy Wim Wenders legyen benne a vizsgafilmünkben, az egyetem pedig adott pénzt repülőjegyre, hogy elrepüljünk Berlinbe.
CsE: Mi tanultunk először dokumentumfilmezést ezen a szakon.
STA: Ugyanakkor volt olyan óra, ahol a tanár egy kis cetlire leíratta velünk, hogy az osztályból kit érzünk a leggyengébb képességűnek. Összesítette, és a végén a táblára feltett egy nevet. Ez a közeg és miliő, ami a magyar médiát egyébként jellemzi, nagyon taszított minket.
CsE: Emlékszem, Andris azt írta a saját cetlijére, hogy „én”… Ennek is köszönhetünk egyébként sok mindent, nem akartunk ebbe betagozódni, erről nagyon sokat dumáltunk egymás között. Az ellenállásból nagyon jó dolgok alakulhatnak ki. Egyébként az osztály is összezárt, és később mi is összezártunk Andrissal.
STA: Azt is megkaptuk mindig, hogy sajnos a magyar médiában azzal, amit mi szeretnénk, nem lehet boldogulni.
WMN: Már tudjuk, hogy dehogynem lehet. Az, hogy a magánéletben is egy pár vagytok, hozzáad ahhoz, hogy ennyire sikereset tudtok létrehozni?
CsE: Nehéz lenne megfogalmazni, hogy pontosan hol és hány grammot, de szerintem nagyon sokat hozzáad a munkánkhoz.
WMN: Egy alkalommal azt mondtad, hogy a szakmátokban kétféle úttal találkoztatok; amikor valaki függővé, alkoholistává, kiégetté válik illetve, amikor csodával határos módon megmarad az őszinte kíváncsisága, és ezzel tud dolgozni.
STA: Erre próbálunk vigyázni. Akikkel találkoztunk terepen és nem csúsztak szét, nem lettek alkoholisták vagy kábítószerfüggők, ott mindig volt család, vagy mindig volt adott esetben valamilyen erős vallási kötődés.
CsE: A gyerekünk ma már megvéd minket. Voltak nekünk is olyan éveink, amikor elég közel jártunk a kiégéshez. Pontosan éreztük a tüneteit, amikor minden a túlzásról szólt az életünkben; túl sok utazás, túl sok film, túl sok utómunka. Ez egyébként is jellemző ránk. Jó, hogy képesek vagyunk kicsit visszarángatni egymást. Mindketten másban vagyunk túlzók. Volt, hogy megfordult a fejünkben, le kéne állnunk egy időre.
STA: Előfordult, hogy már a kameraundornál tartottunk. Amikor már a huszonötödik utunkon voltunk, és a tizennyolcadik filmet forgattuk egy év alatt, eldöntöttük, hogy hosszabb szünetet tartunk. Úgy alakítottuk a szerződéseinket, hogy ki tudjunk hagyni fél évet. Akadnak olyan helyek a világban, Ázsiától Amerikáig, amelyek a testi-lelki méregtelenítésre vannak kialakítva. Ezeket igyekszünk feltérképezni és meglátogatni időről-időre.
WMN: Amikor munka közben hónapokat vagytok távol, akkor is kell, hogy legyenek olyan módszerek, amelyekkel képesek vagytok pihenni, magatokkal foglalkozni, feldolgozni a sokszor kőkemény történeteket.
CsE: Az elején én még azt hittem, hogy bele kell dögleni minden egyes forgatásba.Ha még mindig így gondolnám, akkor már nem lennék itt.
STA: Kint, a helyszínen erre nincs tudatos stratégiánk. Nagyon felemelő, hogy emberek közel engednek minket az életükhöz, a drámájukhoz, adott esetben, a tragédiájukhoz. Ez egyszerre bizalom, felelősség és intimitás. Amit mind szakmailag, mind emberileg nagyon értékelünk. Ez segít. A saját fiunkat nézve is többször eszembe jut például Ibrahim, aki ott született a kamera előtt a szír menekülttáborban.
CsE: Pont úgy grimaszolt a mi fiunk a születése után, mint ő.
STA: Rengeteget ad, hogy a Kanadában élő és a dachaui koncentrációs táborban született férfitól a balinéz kismamáig, – akinek az Eszter segített szülés közben, majdhogynem dúlaként – annyi ember szorított a világban azért, hogy szépen és egészségesen világra jöhessen a mi gyerekünk is.
WMN: A lelki tényezőkön túl milyen hétköznapi szokásaitok vannak a kikapcsolódásra?
STA: Elmegyünk a természetbe, ez mindig segít.
CsE: Van még egy szokás, amihez ragaszkodunk, ez pedig a reggeli. Történjen bármi, mi a világ minden táján reggelizünk. Ez már-már hobbivá vált, este úgy fekszünk le, hogy várjuk a reggelit. Igazi ínyencek lettünk.
WMN: Amikor megreggeliztetek és elkezdtek dolgozni, akkor mi a szereposztás? Az például, hogyan dől el, ki készíti az interjút?
STA: Eszter sokkal többet dolgozik a filmek utómunkáján, mint én. De egyébként minden munkában, fázisban, döntésben közösen veszünk részt, legfeljebb az arányok mások. Ami az interjúkat illeti, nagyon hamar meg lehet érezni, hogy melyikünk az, aki jobban ki tudja nyitni az interjúalanyt. Egy szülőszobában például ez egyértelmű. Kivéve persze, amikor mégsem. A Fülöp-szigeteken tájfun tombolt, ezért a bábák azt mondták, Eszter ne jöjjön oda várandósan. Ezért nekem kellett felvennem egy szülőotthon rendelőjében a szüléseket.
CsE: Ez szerintem fantasztikus élmény volt Andrisnak, és én rettenetesen boldog voltam, amiért ott kétszer is átélhette.
STA: Még akkor is, ha az egyik szülés végül később tragédiába fordult. A tizedik gyerekét várta egy asszony, aki kettő perc húsz másodperc alatt megszületett. Mivel ruhában szült, ezért nem lehetett látni a sebeket és az elnyomott cigaretták nyomait. Két hónappal később kaptunk egy e-mailt, hogy a férje agyonverte. Akkor derült ki számunkra, hogy a baba milyen bántalmazó kapcsolatból született. Ezzel ért véget a családon belüli erőszakról szóló születésfilmünk.
WMN: Meséltél még egy szülésről, Andris, amit te vettél fel a Fülöp- szigeteken.
STA: Igen, ez lesz hétfőn a tévében, egy gázai születés története után (febr. 8. hétfő 22.20, Duna TV). Azt szeretnénk megmutatni, hogy milyen lehet egy születés, amikor egy természeti katasztrófa előzi meg, vagy a másik esetben, mikor pár nappal előtte ér véget a háború.
CsE: Utóbbinál mindenki azt mondta, hogy Gázában, egy nagyon konzervatív muzulmán közegben, háború után, a Hamász-diktatúrában lehetetlen lesz megcsinálni a filmet. Rengeteg kitartással és szerencsével végül sikerült. Nekem ez a forgatás meghatározó volt, mert ez volt az első kórházi szülés, amit láttam. Később, amikor már mi vártuk a gyerekünket, nagyon sokszor eszembe jutott.
WMN: Miközben beszélgettünk itt a veszélyesebbnél veszélyesebb helyekről, azért mindenképpen megfogalmazódik bennem, hogy van-e tervetek arra nézve, hogy ezt a kisfiatokkal, hogyan tudjátok folytatni?
STA: Nyilván nem visszük Afganisztánba. Már az elmúlt években is sok olyan produkciónk volt – például a törzsek, a születés, a diktátorok gyermekei –, amelyek gyártási szempontból mind gyerekbarát események voltak.
CsE: Valószínűleg nálunk kicsit máshol van az ingerküszöb. Azt se felejtsd el, hogy ketten vagyunk, kidolgozható erre egy forgatókönyv. Ötéves terveink vannak, addig pedig a kisfiunk jön velünk, utazunk, és ezt az életmódot hárman csináljuk. Sok ilyet láttunk a világban.
WMN: Most még fut a jelenlegi On The Spot évad a születésfilmekkel, de gondolom már vannak konkrét terveitek a következőkre.
STA: A következő, nyolcadik On The Spot évadot csak 2017-re vállaltuk. De vannak párhuzamosan olyan munkáink, amelyek ettől függetlenek. Dolgozunk egy-két nemzetközi produkción, most készül például a Diktátorok gyermekei nemzetközi verziója.
CsE: Van egy egész estés dokumentumfilm-tervünk is. Követünk egy nénit, aki egy kilóval született Auschwitzban. Az elején szóba sem akart velünk állni, nagyon rossz élményei voltak, negyven éve nem él az országban. Ehhez képest mostanra már-már unoka-nagymama kapcsolat alakult ki köztünk. Megfogadta, hogy többet nem teszi a lábát magyar földre, de most mégis eljön. Elmegyünk vele egy németországi konferenciára is, ahol a méhen belüli traumákat vizsgálják. Például rajta, aki egy haláltáborban született.
WMN: Hét év alatt rengeteg témát dolgoztatok fel, és számtalan díjakat, elismerést besöpörtetek. Mi hajt még titeket?
CsE: Van, hogy Andris hazajön és lobogtat egy Financial Times cikket, hogy úristen, ezt most azonnal olvassam el, erről kéne filmet csinálni. De olyan is előfordul, hogy csak ülünk a repülőn, és kipattan a fejünkből egy ötlet. A legszebb az egészben, hogy még mindig a kíváncsiság mozgat minket. Megtaláljuk a témákat.
STA: Vagy a témák találnak meg minket.
Kárpáti Judit
Fotók: Martinek Ádám/WMN
