Az életformánkat védjük, nem a bolygót – Elolvastuk Greta Thunberg Klímakönyvét

–

Az év legfontosabb könyve

Talán senkinek sem kell bemutatni Greta Thunberget, aki mindössze húszéves, de már a világ vezetőinek olvas be, velük tárgyal, és arra inspirálja (nem csak) a fiatalokat, hogy harcoljanak a bolygó, illetve az emberiség jövőjéért. Még 2018-ban sztrájkot hirdetett a svéd parlament előtt, a mozgalom pedig Fridays for Future néven világszerte elterjedt.

Felszólalt a legnagyobb klímatüntetéseken, előadást tartott a davosi Világgazdasági Fórumon, az Egyesült Államok kongresszusában és az ENSZ-ben is. A kezdeti elfogult rajongás, ami az akkor még kamasz Thunberget körbevette, azóta alábbhagyott – ma már egyre szélesebb körben éri kritika a tetteit.  

Lehet őt szeretni vagy nem, az viszont tény, hogy a klímavédelem témájában megkerülhetetlenné vált, a nevével fémjelzett, több mint ötszáz oldalas Klímakönyv pedig talán az év legfontosabb kiadványa. Elmondom, miért. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Greta Thunberg (@gretathunberg) által megosztott bejegyzés

„A reményt ki kell érdemelnünk” 

A kék és piros különböző árnyalataival csíkozott borító láttán először zavarba jöttem, nehezen tudtam értelmezni. Gondoltam, valahogy a globális felmelegedést hivatott szimbolizálni, de a válasz ennél sokkal okosabb: a sok függőleges színes csík ugyanis a föld átlaghőmérsékletének folyamatos emelkedését mutatja egyetlen képen. Minden egyes vonal egy év globális átlaghőmérsékletét jeleníti meg 1634-től 2021-ig. Ha ennek tudatában nézünk rá a borítóra, máris összeszorul a gyomrunk, de ebben az esetben ez nem is baj. 

Ugyanis ennek a könyvnek a célja a szembesítés. Feketén-fehéren (vagy kéken és pirosan) minden jelenleg rendelkezésre álló tény és információ itt áll benne, méghozzá kimondottan olvasmányosan, bárki számára könnyen érthetően.

Szerkezete alapján tudományos kötet, amelynek

különböző részeit Thunberg szövegei kötik össze, amikben a tőle már megszokott kemény hangvétellel találkozhatunk. Komoly esély van arra, hogy a kötetben felsorolt tények az ő érzékeny és okos szövegeivel kombinálva sok embert sarkallnak majd tettekre. 

A szerzők között olyan nagyágyúkat fedezhetünk fel, mint Margaret Atwood kanadai író-költő vagy a New Yorker magazin sztárszerzői, Elisabeth Kolbert és David Wallace-Wells, Tedrosz Adhanom Gebrejeszusz, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) főigazgatója, illetve Michael E. Mann amerikai klimatológus-geofizikus, légkörkutató – sőt, egyedülálló módon még őslakosok is a bolygó különböző pontjairól. 

Napról napra egyre több országban jelenik meg a kötet, nekünk dr. Molnár Csaba fordítása hozta el a magyar verziót. 

A könyv első része arról szól, hogyan működik az éghajlat, a második a bolygónk változását részletezi, a harmadik azt boncolgatja, mit jelent ránk nézve ez a sok változás (ez talán a legijesztőbb, legsokkolóbb rész). A negyedik azt taglalja, mi mindent tettünk eddig a katasztrófa ellen, és az ötödik, hogy mindennek tudatában mit is lehet (és kell) még tenni. Tökéletesen átgondolt és kivitelezett felépítés elejétől a végéig.

Különösen tetszik, hogy van benne remény is, bár nem sokkal kecsegtet. Nem is lenne helyes, hiszen ahogy Thunberg írja: „a reményt ki kell érdemelnünk”. És most ennek, a cselekvésnek van itt az ideje.  

Nem lehet a politikusokra vagy a technológiai fejlődésére várni többé. Nem várható, hogy mint a filmekben, egyszeriben majd lesz egy ember vagy valami nagy felfedezés, ami mindent és mindenkit megment egy szempillantás alatt valami jó kis felemelő aláfestő zenével.

Kivétel nélkül minden embernek át kell alakítania az életét, és mindenkinek meg kell hoznia néhány kellemetlen áldozatot: le kell mondania erről-arról, legyen az húsevés, a repülés vagy az impulzusvásárlás.

Hogy példát is mondjak, a WHO főigazgatója azt írja, hogy csak a növényi étrendre átállással jelentősen csökkenthetnénk a globális szén-dioxid-kibocsátást, ami nem mellesleg 5,1 millió, táplálkozással összefüggő halálesetet tenne elkerülhetővé 2050-re.

Azt is írja, hogy mindössze hét év múlva világszerte felbukkannak majd maláriaesetek, amiknek legalább öt százaléka – ez huszonegymillió esetet jelent – a klímaváltozás számlájára lesz írható.

Ugyanígy az is, hogy a 2014 után született generációknak harminchatszor több hőhullámot kell majd túlélniük, mint a hatvanas években világra jött embereknek. Súlyos tények ezek, amik már minket is egyre komolyabban érintenek. 

„Feláldozható zónák”

Sokak számára még mindig nem világos, hogy a klímaváltozás jóval többet jelent annál, minthogy túl sok a műanyag meg a szén-dioxid-kibocsátás, nem lesz ivóvíz és emelkedik a vízszint. Több annál is, minthogy vásároljunk tudatosan meg gyűjtsük az esővizet. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan jutottunk el a kék csíkoktól a sötétbordókig – hogy maradjunk a borító szimbolikájánál –, meg kell értenünk, hogy ez a helyzet, amiben most vagyunk, társadalmi probléma. A rossz berögződéseink eredménye.  

 

Érdekes paradoxon, amire a könyv is felhívja a figyelmet, hogy hiába élnek a bolygó fejlettebb részein egyre többen ökotudatosan, mégis ezek az országok felelősek a szén-dioxid-kibocsátás több mint kilencven százalékáért. Mindeközben azok a túlnyomórészt alacsony jövedelmű, színes bőrű családok szenvedik el a környezeti csapások nagyobbik részét, akik a fejlődő országokban (az úgynevezett „feláldozható zónákban”) élnek, és akiknek a legkevesebb közük van mindahhoz, ami a jelenlegi helyzetet előidézte. Ez persze csak a kezdet. Előbb-utóbb mindenkit elér a katasztrófa, ha így folytatjuk.

És itt jutunk el a könyv szerintem egyik legfontosabb gondolatához, amit Thunberg fogalmaz meg:

„Sohasem az volt a célunk, hogy megóvjuk az éghajlatot, hanem hogy megóvjuk az életformánkat.”

Nem is a legfontosabb gondolat ez, hanem a legfájóbb igazság, amit ráadásul egy George W. Bushtól származó idézettel támaszt alá, amit az 1992-es riói ENSZ Föld-csúcs előtt mondott, miszerint:

„Az amerikai életforma nem lehet alku tárgya. Pont.”

Bár az egykori elnök itt az amerikai életformáról beszélt, ha igazán őszinték vagyunk és tükörbe nézünk, az összes fejlett ország bűntárs volt ebben a hozzáállásban, mi is. 

Lássuk be, továbbra is a kényelmes megoldást szeretjük választani. Miért is mosná bárki a pelenkát, amíg léteznek lebomlónak és környzetbarátnak mondott eldobhatós verzói? Miért is használna bárki csomagolás nélküli ökoszappant hajmosásra, amíg a már ismert márkák zöld flakonokkal hirdetik, hogy kilencvenkilenc százalékban újrahasznosított anyagból (is) készült a csomagolás, és amúgy is, természetes növényi olaj (is…) van a samponban.

A greenwashing, azaz zöldremosás lusta, felületes ál-megoldásokat nyújt, profit reményében meglovagolva az egyre többeket érintő klímaszorongást, és ez sokkal többet árt, mint amennyit használ. 

Sajnos fel kell fognunk, hogy a tények magasról tesznek arra, hány műszakban dolgozunk, van-e szelektív konténer a környékünkön, és olcsóbb-e a Kínából megrendelt karácsonyi ajándék.

Drasztikusan hangzik, de be kell látni, hogy minden egyes rossz döntéssel egy újabb szöget ütünk a jövőnk koporsójába. Ebbe magamat is beleértem, hiszen én is beleesek abba a hibába, hogy az olcsóbb, egyszerűbb megoldás felé húzok, mert ezt szoktam meg, mert ez a kézenfekvő. 

„Ez nem olyasmi, amihez alkalmazkodni tudunk”

Ezt írja Thunberg, és ezt azért is nagyon fontos hangsúlyozni, mert a jelenlegi berendezkedésünk nem pusztán időjárási anomáliákat von majd maga után.

Hiába volt például az utóbbi évszázad egyik legfantasztikusabb felfedezése az antibiotikum, sajnos úgy tűnik, hogy ezeknek a szereknek az ereje kimerülőben van. Minél többet használjuk őket (márpedig használjuk, sokszor indokolatlanul is), annál kevésbé használnak, miközben a baktériumok egyre ellenállóbbá válnak.

A rezisztencia kialakulása pedig bizonyíthatóan összefüggésben van a hőmérsékletváltozással is, amin a bolygó most keresztülmegy. Egyes előrejelzések szerint a XXI. század közepére már évente több millióan fognak meghalni antibiotikum-rezisztencia következtében.

De ott a migráció kérdése is, ami a klímamenekültek törvényszerű vándorlását jelenti, és amire már most tudjuk, hogy nem vagyunk felkészülve. 

Az amúgy is feszült társadalmi és nemzetek közti konfliktusokat pedig csak még jobban elmélyíthetik a klímaváltozás eszkalálódó hatásai. 

Habár a könyv – amit kötelező olvasmánnyá tennék – végül reménytelien zár, én mégsem így teszek. A reményt ugyanis ki kell érdemelni – kezdve azzal, hogy szembenézünk a tényekkel. Ha ez nem történik meg, az hosszú távon rettenetesen fog fájni.

Kiemelt kép: Getty Images/Tim Whitby

Szabó Anna Eszter