„A tehetség csupán a fele a sztorinak, a többi kapcsolatépítés és önmenedzselés” – interjú Martin Wanda fotóssal

–

Fiala Borcsa/WMN: Már a neveden is látszik, hogy apukád, Martin Gábor, otthonosan mozog a vizuális kultúrában. Ez az M és a W igazán játékos tükörkép!

Martin Wanda: Abszolút telitalálat szerintem is, és valóban apukám ötlete volt a W, bár hivatalosan a személyimben sima V-vel szerepel a keresztnevem, mert az úgy magyaros. Próbáltuk megváltoztatni, de sajnos nem lehet: W-vel írva a Wanda lengyel név, ha meg akarom változtatni, bizonyítanom kellene, hogy van lengyel ősöm.

F. B./WMN: Már amikor megszülettél, el volt döntve, hogy fotós leszel? 

M. W.: Ami azt illeti, apukám sose szerette volna, hogy fényképezéssel foglalkozzam, bár ő adta a kezembe az első fényképezőgépemet, amikor 15 éves voltam, amellett láttam, hogyan dolgozik a stúdióban, vagy hívja elő a sötétkamrában a filmeket. Nagyon jó tanuló voltam, ő pedig azt szerette volna, ha anyagilag egy biztosabb szakmát választok, elmegyek jogot tanulni például. De a fényképezésbe azonnal beleszerettem, mellette még a festészettel kacérkodtam. Hozzá kell tennem azonban, hogy a nagymamám férje szobrász volt, a nagybátyám rendező, édesapám ugye fotográfus, tehát mindenütt művészet vett körül. Apám nagyon sikeres volt a maga idejében, aztán a kilencvenes években, ahogy a digitális technikával egyre több fotográfus lett, és látta, milyen irányba változik a szakma, hogy egyre nagyobb a verseny, azt hiszem, inkább attól tartott, hogy nem fogom tudni megállni a helyemet ebben a világban.

F. B./WMN: Most már elismert divatfotós vagy, világmárkáknak fotózol. Mikor tudott ő ebben megnyugodni?

M. W.: A Covid alatt azért még elhagyta a száját, hogy „mondtam, hogy orvosnak kellett volna menned, azokra most szükség van, szemben a művészekkel”. Mondjuk, pont a járvány idején dolgoztam egy személyes projekten, ami aztán elég sikeres lett (ez a Songs of Innocence and Exprience című önarckép sorozat – a szerző), de ma már látom rajta néha, hogy büszke rám.

F. B./WMN: Beszélgetésünk apropóját a kettőtök képeiből álló kiállítás adja, apukád a 70-es évek békéscsabai fiataljait fotózta szórakozás közben, te pedig a londoni buliéletet örökítetted meg.

M. W.: Mikor egymás mellé tettem a képeket, nagyon elcsodálkoztam, hogy a ruhákból, vagy a frizurákból nem feltétlenül lehet megállapítani, hol és mikor készültek a képek. Legfeljebb, ha feltűnt egy laptop vagy okostelefon, az volt árulkodó. A kiállítás fő koncepciója az volt – ezért is helyeztük el a képeket vegyesen, azaz nem látszik, melyiket melyikünk fotózta –, hogy az embereket találgatásra késztessük. Életérzéseket akartunk bemutatni: szabadságvágyat, a hétköznapokból való kiszakadás vágyát, a szerelembe esést – ezek országtól, politikai rezsimektől és éráktól független egyetemes vágyak. Június 22-i megjelenéssel készül ebből a projektből egy kétnyelvű fotóalbum is, a könyvbemutató eseményt a Múzeumok Éjszakáján tartjuk. 

F. B./WMN: Ha jól tudom, szoros kapcsolatot ápolsz fotósként is a zenei világgal.

M. W.: Tíz éve költöztem Londonba, 23 éves voltam, folyamatosan koncertekre és bulikra jártam, és mindig ott lógott a nyakamban egy 35 mm-es analóg fényképezőgép, amivel az engem körülvevő karaktereket, eseményeket dokumentáltam. Azon belül is főleg a rockzenéhez kötődő szubkultúrát, már 14 éves koromban is ez volt a közegem. Amikor elkezdtem fotózni, elsősorban a portré, illetve az emberábrázolás érdekelt. Engem elsősorban divatfotósként ismernek, viszont amikor a MOME-re jártam, ott volt egy dokumentarista félévünk Gulyás Miklóssal. Az ő óráján tűnődtem azon, hogyan tudnám ezt a műfajt – amiről akkor azt gondoltam, semmi közöm hozzá – megközelíteni. Magamba néztem, és ráébredtem, hogy ez a zenés közeg az én univerzumom, őket kezdtem tehát dokumentálni koncert közben, backstage-ben, turnébuszban. Aztán ez kinőtte magát. Nagyon sok zenésszel dolgozom a mai napig, inkább portréfotózás keretein belül, nem színpadon, de ez a lázadó tinédzser Wandának az érdeklődéséből alakult ki.

F. B./WMN: Itt a kiállításon is szerepel egy idézet, miszerint „alapvető képessége a fotográfusnak, hogy néhány percre össze tudjon kapcsolódni egy másik emberrel”. Hogyan lehet azt a vastag falat, amit gondolom, a híres emberek maguk köré építenek, hatékonyan lebontani?

M. W.: Alapvetően nagyon érdekelnek az emberek, szeretem őket, érdekelnek a történeteik is, őszintén tudom őket kérdezgetni fotózás közben.

Fontos számomra, hogy egy fotózásnak ne mesterkélt hangulata legyen, hanem inkább egy laza, baráti találkozásra hasonlítson. Sokszor visszajelzek, emiatt magabiztosnak is érzik magukat a fényképezőgépem előtt.

F. B./WMN: Nagyon megrendítőnek találtam a Songs of Innocence and Exprience című önarcképsorozatodat, amiket a szerelmi csalódásaid inspiráltak, illetve a sok üzenetet, amiket az exeidtől kaptál. Ennek a művészi megfogalmazása egyben terápia is volt számodra?

M. W.: Abszolút. Ezt a Covid alatt kezdtem el csinálni. A karantén első pár hónapját Londonban töltöttem, ekkor jöttem rá, hogy van egy ismétlődő mintázat a párkapcsolataimban, valamiért vonzódom a narcisztikus, toxikus férfiakhoz. Közben elkezdtem pszichológushoz járni, ami önismereti szempontból is nagyon hasznos volt. Ezzel párhuzamosan elkezdtem fotózni magamat. Elég szégyenlős tinilány voltam, de fotósként eleinte még nem mertem irányítani az embereket, úgyhogy ezért is indítottam a pályámat önarcképekkel. A járvány idején aztán újra felvettem ezt a fonalat, hiszen időm volt, mint a tenger, modellem meg csak én, így elkezdtem saját magammal megvalósítani különböző elképzeléseket, főleg festészeti parafrázisokat csináltam összetört szívű hősnők történeteit feldolgozva. Ezzel párhuzamosan elővettem a régi, kedves, romantikus olvasmányaimat is, mint az Anyegin, a Vörös és fekete, vagy Az ifjú Werther, majd ezeknek az idealizált, vágyódó, szerelmes részleteit beszkennelve kollázsoltam olyan szívet tépő, vagy épp vulgáris üzenetekkel, amiket a múltban én kaptam férfiaktól. Tetszett a festményszerű önarckép-parafrázisok kontrasztja a posztmodern szerelmi tapasztalásokkal. 

F. B./WMN: Jelenleg Budapest, Békéscsaba és London között ingázol, kétlaki életet élsz. Hogyan lett a brit főváros is az otthonod? 

M. W.: Először a MOME-ról mentem ki egy ösztöndíjjal három hónapra a Collage of Fashionre, ám ez nagyon rövid időnek bizonyult. Imádtam, amit láttam magam körül, amellett engem a zenén és a romantikus irodalmon keresztül is mindig nagyon vonzott az angol kultúra, úgyhogy úgy voltam vele, muszáj szerencsét próbálnom. Jelentkeztem hát egy mesterszakra is, amit elvégeztem. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdtem portfóliót is készíteni, kapcsolatokat kiépíteni. A karrierem így fokozatosan, pontról pontra alakult, rengeteg önmenedzsmenttel. Lehet az ember nagyon tehetséges fotográfus, de ha nem jut el a képe a döntéshozók elé, akkor hiába. A tehetség csupán a fele a sztorinak, a többi kapcsolatépítés és önmenedzselés.

Londonban rá kellett jönnöm erre is: a munka java része abból áll, hogy e-maileket küldök ki, meetingeket szervezek, Instán ráírok emberekre, akár produkciós cégekre, magazinszerkesztőkre, stylistokra, akikkel szeretnék együtt dolgozni, és akiknek megpróbálom bemutatni a munkámat és magamat is.

F. B./WMN: Előszeretettel fotózol rendhagyóbb szépségeket is.

M. W.: A divatfotózásoknál én csinálom a castingot is, nekem nagyon fontos, hogy milyen arcot fotózok. Ha egy tökéletes szépségű kislányt gyönyörű ruhában egy gyönyörű háttér előtt lefotózunk, az miről mesél nekünk? Semmiről. Harminchárom éves nő vagyok, akinek az önértékelését erősen csorbította a médiából ránk ömlő túlretusált szépségideál, úgyhogy teljes szívemből támogatom azt az irányt, amerre most a divatipar is halad: ünnepeljük a szépség diverzitását. Egy hiányos fogsor is lehet nagyon izgalmas. Ez most már küldetésemmé is vált, nem követek például olyan Instagram-oldalakat, ahol agyonfilterezett, tökéletes képek vannak, mert nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam a bőrömben. Úgy látom, hogy leginkább az számít, hogy az ember hogyan tekint magára, és mit sugároz a környezetének. Lehetsz a világon a legszebb nő, ha nem vagy kibékülve magaddal, az látszik.

Nagyon nem szeretem a mostanában divatos uniformizált szépséget, amikor sokan ugyanolyanra sminkelik, egyformára műttetik magukat. Miért akarnál ugyanúgy kinézni, mint mindenki más?

Mindenki annyira különleges alapból, az eltérő jegyek pedig arra is jók, hogy megakad rajtuk a szemed, és megjegyzed őket.

F. B./WMN: Mitől lesz számodra érdekes egy fotó?

M. W.: A legtöbb fotómon keveredik a festői esztétika, a romantika a különböző zenei szubkultúrákból átemelt elemekkel, vagy a stylingban, esetleg a modellválasztásban jelenik meg ez a fajta csavar. Nem szeretem a gejl, túlromantizált, tökéletes képeket, az tetszik, amiben van valami friss, valami, ami reflektál a modern korra, van benne valami egyedi, és mellette valami egyetemes is.

F. B./WMN: Van legkedvesebb saját fotód?

M. W.: Hm… egyet a háttérsztorija miatt szeretek nagyon: Los Angelesbe mentem Grace Avery VanderWaal amerikai énekes-színésznőt fotózni. Összesen három órám volt vele, ami nagyon szűkös. Olyan moodboardot (ötlettábla – a szerk.) raktam össze a fotózáshoz, ami a kilencvenes évek roadmovie hangulatát idézi, ha már Amerikában vagyunk. Meg hát amúgy is ezer éve szerettem volna egy retró motelban fotózni. Végül találtam egy igazi filmes stúdiót, ahol épp úgy volt megépítve a díszlet, ahogy én azt elképzeltem. Erre is készültem, úgyhogy úgy utaztam ki, hogy nem vittem magammal asszisztenst, lámpákat, csak egy kis fotós hátizsákkal érkeztem. A helyszín honlapján az szerepelt, hogy van természetes fény a plafonon keresztül. Megérkeztem… és vaksötét volt. Most képzelj el egy hatalmas, húsz méter magas hangárépületet. Mint kiderült, előtte egy filmstáb forgatott ott, akik letakarták az összes ablakot kukászsákokkal. Bár iszonyú tériszonyom van, nem volt mese: adtak egy létrát, amire felmásztam, és egyesével kitakartam az összes ablakot. Muszáj volt megoldani a helyzetet. De hát ez egy ilyen szakma. 

F. B./WMN: Valahol említetted, hogy bár téged inkább divatfotósként ismernek, de nem teljesen ez a te utad. Merre tartasz most?

M. W.: A divatfotózás soha nem érdekelt különösebben, teljesen véletlenül talált meg. Az első lakótársam egy divattervező fiú volt, akinek lefotóztam a ruháit, és így kerültem ebbe a közegbe.

Engem a divat mint önkifejezési forma érdekel, főleg az, ami egyes szubkultúrákra jellemző. De a trendek, a félévente cserélődő kollekciók egyáltalán nem foglalkoztatnak.

Most viszont eljött az a pont, hogy elkezdhetem más irányba terelgetni a karrieremet. Sok lemezkiadóval dolgozom együtt, például a Universallal, nekik az AURORA nevű norvég énekesnőt szoktam sokat fotózni – ő egy altpop sztár, aki az idei Szigetnek lesz az egyik fő fellépője. Izgalmas kihívás, amellett bele tudom vinni a saját esztétikámat és vizuális látásmódomat is. De színészekkel, művészekkel, táncosokkal is szeretek együtt dolgozni, illetve párhuzamosan vannak saját futó projektjeim is. Van egy listám, hogy milyen irányokba szeretnék fejlődni, illetve hogy milyen híres embereket szeretnék még lefotózni. Ezen a listán például Mick Jagger elég elöl van… már a korából adódóan is.

Kiemelt kép: Csiszér Goti / WMN

Fiala Borcsa