D. Tóth Kriszta: Nem vagyok bátor! – Az egyéves no smink, no retus szelfisorozat legnagyobb tanulságai (videóval!)

-

1. Elek Jánosnak igaza volt

Réges-régen, egy távoli galaxisban, még az egyetemen, a televíziós mesterség tanárom, későbbi hírigazgatóm, a drága Elek János azt mondta nekünk:

„Ha egy évig minden este ugyanabban az időpontban kiteszel egy pucér segget a képernyőre, a nézőid eleinte megkérdőjelezik, sőt: kikérik maguknak a döntésedet. Aztán később, amikor lejár az egy év, és egyszer csak abbahagyod, meglátod, hangosan számon kérik majd, hogy hová tűnt a segg?!”

Távol álljon tőlem, hogy a saját fejemet egy pucér fenékhez hasonlítsam (megtették ezt helyettem jó néhányan a fotóim alatt), és titeket sem szeretnélek az egyszeri, segget néző tévénézőkhöz hasonlítani... Viszont a hasonlat kiválóan példázza, hogy bárhogyan is kezdődik a viszonyunk az adott tartalommal, mi, médiafogyasztók bármit képesek vagyunk megszokni, amit elég kitartóan tesznek elénk.

De azért szerencse, hogy az arcomat kezdtem fotózni, nem?

Apropó, kommentelők...

2. Rengeteget köszönhetek a beszólogatóknak

A 365 fotó alatt összegyűlt sok-sok ezer hozzászólás közül arányait tekintve nagyon kevés volt negatív. De azok legalább igazán gonoszak voltak. Rájuk, ha nem baj, most nem is fecsérelnék sokkal több szót – helyette valami egészen különleges dologgal készülök megemlékezni róluk. Ezen még dolgozom, remélem, a héten elkészül.

Addig is, tényleg csak annyit: napról napra jobban szerettem magam miattatok, kedves, személyeskedő kritikusaim. Tudjátok, miért? Mert erőt adtatok nekem. Minden egyes beszólás után könnyebb és könnyebb volt helyére tennem a következőt.

Nekem már tényleg nem tudtok olyat írni, ami rosszul esne. Megerősödtem az elmúlt egy év alatt. Köszönöm!

3. Ringo a legnagyobb lájkmágnes

A kutyámat a gyerekemnél is jobban szeretitek. Hát még nálam. Ez van. Akárhányszor olyan fotót tettem ki, amelyen Ringo is rajta volt, az mindent vitt. Lájkok ezreivel növelte a képeim tetszési indexét. Nem volt olyan elfuserált influenzás arcberendezés, ébredés utáni frizura vagy épp anyák napi Lolaölelés, ami überelhette volna ezt a nyolcvanöt kilós, frakkos öregurat. Nem baj! Minden csepp rajongást megérdemel, hát nézzetek csak rá:

4. Egy évig minden nap csinálni bármit, nagyon kemény

Jó, hát fotókat posztolni nem olyan kemény, mint követ fejteni vagy ágytálakat hordani. Valóban. Nem is így értem. Hanem úgy, ahogy Alex fogalmazta meg nagyjából a százharmincadik nap után:

„Azért szar ügy, ha az ember így, százharminc nap után rájön, hogy egy év állati hosszú idő, ha napokban mérik."

Mitagadás, a férjem okos ember.

Maradjunk annyiban, hogy voltak napok, amikor a takaró alól sem volt kedvem kibújni, nemhogy a rendkívül jótékony smink és előnyös szűrőbeállítás nélküli fejemet kitenni ország-világ elé.

A legdurvábban mégsem akkor szentségeltem, amikor hörgőgyulladással feküdtem, vagy enyhén (nagyon) másnaposan a bal szemem előre nézett a jobb pedig hátra. Hanem akkor, amikor rájöttem, hogy...

5. ...az ekcéma lassabban múlik, ha naponta lefotózod

Ez nem orvosi értelemben bizonyított tény, csupán a saját megfigyelésem. Évente egyszer, szinte menetrendszerűen kijön egy nagy makesz az orrom hegyén. A csúcsok csúcsán. Az arcom mértani közepén. Így aztán képtelenség nem észrevenni a vöröslő, hámló foltot. Kijön, és néhány napig – bármit is teszek rá – ott marad. Mit tehet ilyenkor az ember, ha egy egy évig tartó fogadalmat tesz az arcának smink nélküli fotózásáról? Hát lefotózza. Ilyen, olyan, amolyan szögből. Ha már végképp kibírhatatlan az ügy, akkor oldalról, mondván: sokan kértek olyan képet, amelyen profilból vagyok látható. (Ami egyébként igaz. A kérés teljesítésének időpontja pedig, khm, nem volt véletlen.)

6. Bizonyos dolgokat nem lehet elégszer elmondani

Vagyis leírni. Hosszan sorolhatnám, de vegyük a három leggyakoribbat:

– Ebbe az egész kísérletbe nem azért fogtam bele, hogy lássam: mennyit öregszem egy év alatt. Egy év alatt nyilván az ember nem öregszik sokat (ha szerencséje van). Hanem azért, mert minden egyes élmény, ami ér bennünket – jó és rossz, boldog és fájdalmas, nyugtató és idegesítő... – nyomot hagy az arcunkon. Ezek a nyomok nem mindig előnyösek. De a mieink. Az élményeinkből vagyunk. És sokkal jobban járunk, ha nem rejtjük le ezeket a nyomokat magunkon, hanem inkább elfogadjuk.

– Csak a fotók idejére fogadtam smink– és retusmentességet. 2015. február elseje és 2016. január harmincegyedike között is dolgoztam, és a munkámnak vannak olyan részei, ahol egyszerűen sminkben kell lennem. Mert forgatok, színpadon állok vagy mondjuk egy kampányhoz fotóznak. Amikor az Éva magazin címlapján smink nélkül jelentem meg, annak volt üzenete, az volt a lényeg, hogy erre figyeljenek. Amikor egy tévéműsorban mondjuk az UNICEF gyerekjogi kampányáról nyilatkozom, akkor viszont inkább a mondanivalómra terelődik a figyelem. Nem pedig arra, hogy az erős lámpák fényében hogyan csillog a homlokom.

– Viszont a fotókon tényleg egyetlen gramm smink sem volt rajtam. Egyiken sem. Hiába kaptam meg újra és újra, hogy sminktetoválásom van, hogy a szemöldököm festve van, hogy alapozót viselek, hogy szájfény van rajtam... stb. Ilyenkor igyekeztem türelemmel válaszolni. De most tényleg, mi értelme lett volna sminkelni egy no smink, no retus fotóhoz???

7. Nem vagyok hős

Sándor Mária, aki saját egzisztenciájának a rovására, kemény ellenszélben is kiáll magáért, az ápolókért, a magyar egészségügyért, hős. L. Ritók Nóra, aki halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek szervez művészetterápiát az alapítványával, hős. Horgas Péter, aki fáradhatatlanul küzd a gyermekéhezés ellen, aki saját erőből élelmiszert visz a rászorulóknak Borsodba, hős. Hosszú Katinka, aki egy országnak mutat példát tartásból és rendíthetetlenségből, hős.

Köszönöm, hogy ezt írjátok néhányan, de én nem vagyok hős. Kitartó vagyok, állhatatos vagyok és... stréber vagyok. Ez utóbbinak köszönhető, hogy nem hagytam abba ezt a projektet év közben. Mert ha valamibe belefogok, akkor végigviszem, tűzön-vízen át. A stréberségemen túl volt még egy láthatatlan erő, ami átlendített azokon a napokon, amikor legszívesebben föladtam volna: ti. Vagyis közületek azok, akik olyan kitartóan követtétek a #negyvenéveaföldön kísérletemet.

8. Nem vagyok bátor

Noha az Éva magazin főszerkesztője nagyon kedvesen azt írta rólam, áprilisban, a teljesen natúr címlap szerkesztői levelében, hogy „Magyarország legbátrabb asszonya", én igazából nemcsak hős nem vagyok, de bátornak sem érzem magam. Tudjátok, miért? Mert nem akarom, hogy bátorság legyen vállalni az embernek a nyilvánosság előtt magát úgy, ahogy van. A korával, a ráncaival, a karikáival, az bőrhibáival együtt.

Ez az arcom. A sajátom. A saját arcomat vállalni pedig nem bátorság, hanem a világ legigazibb, legfelszabadítóbb érzése.

Szóval, köszönöm nektek a figyelmet, a bátorítást, a támogatást, a tanítást. Én most egy kicsit hátrább lépek, élvezem a szelfitlenséget, de nem tűnök el. Hiszen itt vagyok én is, és itt van ennek az évnek minden üzenete is ezen az oldalon, minden nap.

Ez pedig az elmúlt 365 nap, egy percben. Nézzétek meg!

D. Tóth Kriszta

A videó alatt hallható zene a Magashegyi Underground Szemszavak című dala. Nagyon köszönöm Bocskor Bíborkának és a zenekarnak, hogy kölcsönadták nekem!