Mikor voltál utoljára igazán csendben? A koreai nunchiból mindannyian sokat tanulhatnánk

–

A szót és annak jelentését hallva biztosan sokatoknak eszébe jut, hogy más kultúrák is használnak olyan kifejezéseket, amik saját életérzésüket és alapelveiket fedik le. A nunchi voltaképpen a koreaiak „lagoomja”, „hygge”-je, vagy „fikája” – jelentését és sajátos hangulatát pedig épp az ország földrajzi elhelyezkedése és természeti adottságai, valamint meglehetősen viharos történelme teszi egyedülállóvá.

A Mai Manó Ház új kiállítása koreai művészek és két magyar fotós – Benkő Imre és egykori tanítványa, Molnár Zoltán – képein keresztül járják körbe a nunchi-árnyalatait, én pedig megpróbálom összefoglalni nektek a képek mentén, mit tanulhatunk szemléletmódjukból – még úgy is, hogy egy egészen más kultúrában élünk. 

#1 Ne azért védd a természetet, mert félsz a klímaválságtól. Védd azért, mert te is a része vagy.

Idén nyáron ismerkedtem meg az ökopszichológia fogalmával, aminek központi gondolatai egyből eszembe jutottak Moon Sang-Wook képeiről. Az alkotó ugyanis

az embert nem a természet uralójaként, hanem a természet részeként látja. Már csak azért is, mert a valóságban sokkal több bennünk a közös, mint elsőre gondolnánk.

A születés és az elmúlás, a rugalmasságra való törekvés, a gyógyulás képessége, az egymáshoz való kapcsolódás vágya ugyanúgy fellelhető a fák, a vízi élővilág vagy a füvek világában, mint az emberében, éppen ezért a környezetvédelem első lépése a riogatás helyett lehetne akár az összhang megkeresése is. Mi is a természet részei vagyunk – akárcsak a tenger, egy fa, egy kavics – és ha azokat nem tiszteljük, magunkat sem fogjuk tudni.

Szintén hasonló témában, de már eggyel előrehaladottabb, keserűbb módon alkot Han Hee-Joon. Az ő – egyébként meglehetősen izgalmas – alkotásai már a következő stádiumot mutatják be: azt, ahova az ignorancia, a kapkodás vezetett. Talán nem véletlen, hogy a két művész a kiállítás kezdő és végpontján foglal helyet: jó lenne, ha az emberiség nem ezt a haladási irányt követné.

#2 Ha elfogadjuk a múlandóságot, megértjük, hogy semmi sem magától értetődő

Se a ház falainak stabilitása, amit egyszer kemény munkával húztunk fel. Se a tóban lévő friss víz, ami kiszolgáltatott a forróságnak. Se az ember, akinek élete, sorsa politikai döntéshozók markában lehet. Se az anyag, melyet a környezeti hatások alakítanak.

Persze nem minden változás fájdalmas vagy rossz – van olyan is, ami előnyünkre válik, vagy szimplán csak új kontextust, új valóságot teremt.

Az adaptálódásnak azonban fontos része, hogy tisztelettel, empátiával forduljunk a környezetünk felé – így tett Kim Mi-kyoung is, aki Jeju elhagyott házait dokumentálta, ám képeivel nem értékítéletet mond, szimplán helyzetjelentést ad. És ebben van valami egyszerre nyugalmas és hátborzongató: a tompa színek mintha az érzelmeket is letörölték volna a képekről, furcsán semlegessé téve mindazt, ami akár felkavaró is lehetne.

#3 A sorstársi közösség háló, ami szavak nélkül is megtarthat

Mivel Koreáról van szó, aligha szemlélhetjük a felsorolt jelenségeket úgy, hogy ne vennénk számításba az ország politikai helyzetét és megosztottságát. Ahogy Jang Jong-Woon fotós fogalmaz: ez a megosztottság nemcsak egy nemzet sorsát írta át, de az egyéni életeken is nyomot hagyott – ám ez is eggyé vált azon témák közül, amiket szavak helyett inkább a csendjével mond el a közösség. A katonai rezsim alatt tilos volt a katonai élet dokumentálása, a szakaszparancsnokként dolgozó Jong-Woon azonban – feltehetőleg életét kockáztatva – megszegte ezt, majd 36 évvel később nyilvánosságra hozta a frontvonalon, a képzéseken és a GOP szolgálaton készült képeket. És hogy kapcsolódik mindez ahhoz, amit fentebb a nunchiról írtam? Úgy, hogy talán itt volt a leges legnagyobb szükség a koreaiak alapelvére, az intuitív, empatikus kapcsolódásra, és „az egy mindenkiért, mindenki egyért” elvére.

A katonák közül sokan talán sosem mesélték el senkinek, min mentek keresztül, sorstársi közösségük mégis egy egységként hordozta el testi és lelki sebesüléseiket.

#4 A csendes szemlélődés a tisztelet jele. Vagy inkább a megalkuvásé?

Szintén érdekes történeteket hoznak el Park Byung-Moon képei, aki eredetileg apja után kutatva kezdte el fotózni a bányászfalvakat és földalatti alagutakat, de végül sokkal többet talált bennük a felmenője emlékeinél. Az elmúlt húsz évben egy olyan világ és egyben korlelet tárult elé, ami a többségi társadalom szeme előtt láthatatlan marad: apákat és anyákat fotózott, akik nap mint nap a napfénytől elzárva, kemény fizikai munkát végezve keresik meg a pénzt a másnapi betevőre, közben mégis méltóságteljesek, rezzenéstelenek maradnak. Külső szemlélőként nehéz eldönteni,

mi is ez pontosan: alázatosság, álhatatosság, a munka iránti valódi tisztelet? Tanult tehetetlenség, ami elhiteti ezekkel az emberekkel, hogy sosem juthatna nekik szebb, naposabb sors? Esetleg érzelmi gátoltság, lehasítás, ami miatt sosem fakadhatnak sírva, nem dörzsölhetik meg vízhólyagos talpaikat?

Nem tudom, az azonban biztos, hogy Byung-Moon képeiben – Woonéhoz hasonlóan – meglátjuk egy kicsit a nunchi fájdalmasabb oldalát is: embereket, akik sosem kérdőjelezhetnek meg felsőbb utasítást, akik sosem ébredhetnek valódi öntudatra, akik csendjükkel nem nyugalmat, hanem leigázást kapnak. És éppen ezért, számomra a kiállítás nem feltétlenül a csend dicsérete, sokkal inkább a csend megfelelő helyének megtalálásról szól. Hisz amilyen jótékony és gyógyító, épp olyan fájdalmas is lehet a hallgatás, ami generációk titkait rejti maga alá.

Takács Dalma