Kurucz Adrienn: Húzom a belemet. Húznám a határaimat

–

– Ti is szoktatok a buszon sírni? – kérdezem ötven körüli barátnőimet. – Nem, soha – válaszolja az egyik. – Én az autóban szoktam.

– Én meg a zuhany alatt – feleli a másik. – Ott senki sem látja.

Erről eszembe jut, hogy talán én is azért a buszt használom sírásra, mert ott nincs lelkiismeret-furdalásom miatta.

Otthon, meg a munkahelyemen lenne. Állni kell a sarat, ha embereket bíztak ránk. Nem tetézhetjük a gondjaikat azzal, hogy még miattunk is aggódniuk kelljen.

Egy anya, egy feleség, egy női kolléga, pláne ha idősebb, pláne ha vezető, legyen szívós, higgadt, lehessen fát vágni a hátán, legyen együttérző, támogató, bölcs és ugrásra kész, mint egy pásztorkutya, aki, ha kell, átharapja a farkasok torkát, ha az övéit fenyegetik. Ezt várja tőlük a világ, és ezt várják ők is magunktól. 

Bajnok pulik a női felmenőim, bajnok pulik a kolléganőim, a barátnőim, és azt hiszem, én is bajnok puli vagyok.

Szendvicsgeneráció, mondja rólunk a konyhapszichológia. (Nekem a pulihasonlat jobban tetszik.) És nem azért, mert sokadik éve szakmányban gyártjuk kora reggel és késő este is akár a szendvicseket (meg a minden mást), hanem mert beékelődtünk a fiatalok és az idősek közé, akikért felelősséggel tartozunk. 

Mivel már csak kevesen szülnek húsz körül, iskolás gyerekekkel és hetven körüli szülőkkel bír a generációm: mi vagyunk a kísérők nemzedéke. Kétfelé aggódunk immár. (Többet kellene beszélnünk arról is, nem csak a gyerekeinket féltjük veszettül immár: a szüleink idősödésének, elvesztésének gondolata pont ugyanúgy dermesztő, fájdalmas, és szorongással teli, nélkülük is képtelenség elképzelni az életet.) Vannak kortársaim, akik egyszerre gondoskodnak mind a két korosztályról. Rendelőintézetből vagy kórházból szaladnak szülőire, szülőiről edzésre, edzésről patikába, patikából boltba. És persze dolgoznak is, két-három ember helyett, ahogy ma szokás, a rugalmas munkaidő azt jelenti, hogy non-stop elérhetők és bevethetők gyakorlatilag, és otthon várja őket levezetésképp a házimunka, a főzés, a mosás, a takarítás, a családi logisztika át- és újratervezése óránként, az e-mailek tucatjainak megválaszolása, a döntések, a döntések, a döntések, az érzelmi saláta nemkülönben.

Mindez nagy eséllyel abban az életszakaszban történik velük, amelyet újságcikkekben perimenopauzának és menopauzának, a köznyelvben szimplán klimaxnak szoktak nevezni. És amely életszakasz a maga komplexitásában, változatos hatásai révén meglehetősen törékennyé teszi a nőt.

De erről nem tanácsos beszélnie.

Gyereke van, lázas? Magánügy. Dugja ágyba! – mondja a korszellem.  

Beteg az anyjaapja? Vegyen föl melléjük valakit! És vannak otthonok is.

Mi? Megszakad a szíve? Nem megy másként, lássa be!

Nem alszik? Szorong? Rosszul van? Na, ez meg aztán pláne magánügy. Oldja meg! Szedjen bogyókat, sportoljon, kérjen hormonpótlást, de ne nyavalyogjon!

Azt figyeltem meg, a klimaxról ma két módon lehet beszélni. Vagy sehogy, vagy humorral, kigúnyolva önmagunkat. Hogy jaja, hülyülök, elfelejtem a neveket, mikor rám száll az agyi köd, de nyugi, nyugi, elmúlik majd, bírom a tempót, tolom, látod?! Ha behúzom a hasam, fiatalabbnak látszom! Harmincnyolcnak, na jó, negyvenkettőnek. Álljak kézen, hányjak cigánykereket, hogy ne legyintsenek rám: ezisöregszik?

Anyáink inkább hallgattak ezekről a dolgokról, az én generációm, úgy tapasztalom, inkább viccelődik vele. Mint Cyrano az orrával.

Szíven ütött Both Gabi kollégám interjúja Borbás Marcsival, aki azt mondta, olybá tűnik neki, egy középkorú nő már csak arra jó, hogy dolgozzon.

Itt is, ott is, mindenhol.

Amíg bírja persze.

Sorra kapom a rossz híreket. Agyvérzés, rák, depresszió – és néha: temetés ekkor és ekkor. Lehet, mégse bírnak ki mindent az anyák? Egy anya sose lehet beteg! Vagy mégis?

Életmódváltás, mozgás, vitaminok, szűrővizsgálatok, meditáció: igen-igen, fontosak, tudjuk. Kontroll alatt tartjuk a testünket, kiszúrjuk az árulót. Igaz, elég fárasztó minden porcikánkra ügyelni, a világ pénzét rá lehetne költeni a jórészt magánellátásban elérhető szervizre, de végül is magunkba fektetjük azt a pénzt, nem? Meg abba az öt-tíz-tizenöt évbe, amivel tovább dolgozhatunk.  

A gyerekemnek sokszor mondom, hogy vigyázzon úgy magára, ahogy én vigyázok rá. Szeresse magát úgy, ahogy én szeretem!

Mondom, mondom, de vajon ezt a példát mutatom neki?

Nem, nem ezt mutatom.

Úgy bánok magammal, ahogy az anyám bánik velem?

Nem, dehogyis.

Határhúzás. Sokan, sokszor hangoztatják, hogy ez a titok nyitja. Hogy meg kell tanulni nemet mondani bizonyos dolgokra, hogy igent mondjunk önmagunkra.

Milyen szépen írta Fodor Ákos: „Mindenki addig terjed, amíg tud.”

Sokszor idézem, és azt hiszem, eszembe is szokott jutni olyankor, amikor jó, ha eszébe jut az embernek. Például ha megpróbálnak átverni, vagy visszaélni a bizalmammal.

Az más kérdés, hogy egy másik olvasata is lehet a mondatnak. Én meddig terjedek, meddig tudhatok terjedni?

Nem mások kárára, úgy persze nem szeretnék, csak a saját érdekemben.

Persze sokszor nem összeegyeztethető a mondat két fele.

Nagyon hosszú lett az évek alatt a lista, aminek a fejlécén a kötelességeim szó szerepel. És elvárom magamtól, hogy minden pontjának kiválóan megfeleljek. És nem azért általában, mert valamiféle retorzió járna, ha elmulasztanék ezt-azt. Hanem mert rég megtanultam, mit megtanultam, a génjeimben hordozom, hogy a szeretet nem szóvirág, hanem rengeteg munka. Az a sok minden, amit másokért és számodra fontos ügyekért megteszel. Akkor is, ha lóg a beled.

Sokat töprengek mostanában az egyensúlyon. Hogyan lehet az ember mások hasznára, ahogy addig, miközben önmaga sem oldódik fel a feladatokban, mint az öblítő a vízben.

A választ nem tudom, de keresem a jó példákat. Inspirálnak a korombeliek, meg a nálam idősebbek, akik új, kreatív hobbit választanak, esetleg visszaülnek az iskolapadba vagy pályát módosítanak nagy leleményességgel. Visszaszereznek némi időt és teret maguknak a mindennapokban. 

Van, ilyet is eleget látok, aki az életmódváltást terjeszti ki a magánéletére. Szerelmes lesz. Válik. Újrakezdi valaki mással a családozást. Mindez általában együtt jár azzal, hogy lefogy. Megizmosodik. Lecseréli a ruhatárát. Energikus, és tíz évet letagadhatna. Még a szarkalábak is mosolyognak a szeme sarkában.

Van, akiknek ez megy partnercsere nélkül is. Mert szeretik. Vagy mert, mondjuk, utazni kezd. Vagy lenyomja a kéktúrát. Vagy a maratont. Kipróbálja az ejtőernyőzést. Búvárkodik. Hegyet mászik. Vegetáriánus lesz. Jógázik. Önkéntes. Énekelni tanul.

Ezen a ponton én is tudok kapcsolódni különben.

A minap életemben először kiálltam egy karaoke-bár színpadára, és énekeltem. Borzasztó hamisan, de végül is kit érdekel?! Volt mit kikiabálnom magamból, az biztos. Meglepően jólesett.

Egyszer csak, úgy a dal felénél, két réges-régi barátom fellépett mellém a színpadra „vokálozni”. Hasonlóképp antitálentumok ezen a téren, mint én. De ez volt az a pont, amikor megéreztem, nem vagyok egyedül a félelmeimmel meg a szomorúsággal. Ott vannak velem. És még látnak, még felismerik bennem azt a lányt, aki voltam. Azt a lányt, aki szerintük még mindig vagyok, és aki talán a szemükben mindig is leszek. Az a lány, aki jó mélyre elbújt bennem jó ideje. 

Eszembe jutott az is, hogy pár órája a fejemre húztam a takarót otthon, és arra gondoltam, nem megyek sehová, halálosan fáradt vagyok, itt van most az én határom: a takaró, meghúztam, ni. Aztán mégis elmentem a buliba – mert szeretem a barátnőmet, akinek születésnapja van, és ez erősebb érv volt végül a takarónál. És másnap reggel, a nagy közös éneklés (vonyítás) után az jutott eszembe, talán nem meghúzni kellene azokat a határokat, amikről szó volt, hanem inkább elszántan tologatni őket kifelé, hogy teret kapjon az is, aki énekel. Hogy néha kilépjen, ha bátortalanul is, a fénybe, mint ott és akkor a színpadon, és a mikrofonba mondja, helló, itt vagyok!       

Neked is gondot okoz a határhúzás, -kijelölés? Nézd meg a Ki vele! legújabb epizódját május 13-án, hétfőn, 21 órától a Viasat3-on! Náray Tamás, D. Tóth Kriszta, Szentesi Éva és Steigervald Krisztián generációkutató beszélgetnek Krajnyik Cintivel.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ natalie_board

Kurucz Adrienn