Náray Tamás: Anyám és apám a szüleim voltak, nem a barátaim

–

Felszabadító az első nagy nem

„Ha mindenre igent mondasz, egy idő után te elveszel a dolgok mögött, mert mindig csak azt csinálod, amit egy másik akar tőled” – mondta Náray Tamás. Elmesélte, hogy divattervezőként, ha péntek este fél 9-kor akart menni hozzá a kliens, még azt is füllentette neki, hogy csak nyugodtan, amúgy is ott van – mintha a szalonban élne.

Aztán elkezdte úgy érezni, nincsen élete. Az első nagy nemet egy kereskedelmi tévében mondta ki, és máig emlékszik a pontos napjára. Egy konfliktus után kisétált az épületből, a munkát a kollégái fejezték be, ő azóta nem lépte át azt a küszöböt. 

„Felszabadító az első nagy nem” – reagált D. Tóth Kriszta. Az ő határhúzással kapcsolatos fejlődéstörténete a WMN mellett összefonódik Szentesi Évával, akivel az adás elején röviden végigvették a közös útjukat. Éva még küzdött a rákkal, amikor Kriszta felkérte az akkor induló WMN munkatársának, majd éveken át dolgoztak együtt, és végül a szakmai útjaik elváltak, de a jó kapcsolat attól még megmaradt. „Mint egy szakítás” – mondták mindketten a munkakapcsolatuk végéről, hozzátéve, hogy kölcsönösen sokat tanultak egymástól, például határhúzás tekintetében.

Cinti foglalja össze a nemet mondás legnehezebb részét: 

attól félünk, hogy kevésbé fognak szeretni, csalódást okozunk, kudarcot vallunk, ha valamilyen munkahelyi vagy akár magánéleti kérdésben meghúzzuk a határainkat.

Ahol még nehezebb határokat húzni: az online világ

Náray Tamás azt mondta, online megosztani valamit magadról olyan, „mintha egy buszmegállóba kiállnék és vadidegen emberekkel megbeszélném az életemet”. A más generációba tartozó Szentesi szerint azért tölteni is tud egy online közösség, de abban mindenki egyetértett, hogy ebben is kell határokat húzni.

Itt merült fel a kérdés, hogy ez mennyire generációkhoz köthető nehézség. Steigervald Krisztián generációkutató azt mondja, néhány évtizede még az egész határhúzáskérdés nem vagy egészen másképp létezett: „Régen nem találkoztak az emberek annyi szituációval, ahol határt kellett volna húzniuk. Olyan lassú volt az információáramlás, hogy napokig tartott, mire eljutott hozzájuk egy-egy hír. Éppen ezért nem volt az emberekben vágy vagy késztetés arra, hogy folyamatosan reagáljanak dolgokra. Volt egy közösség, a közösségnek általában sztenderden ugyanaz volt az elvárása, és ebbe az elvárásrendbe kellett valahogy integrálódni. És 

a közösségnek voltak határai, az egyénnek nem volt olyan jellegű szükséglete, hogy határokat húzzon. Közösségorientált társadalom volt. A mai világ egy egoközpontú világ,

mi vagyunk az a generáció, amelynek ki kell találnia, hogy hol vannak a határai, és tele vagyunk kétségekkel.”

„Nagyon fárasztó ez” – mondja erre D. Tóth Kriszta.

Steigervald Krisztián még hozzáteszi, hogy az idősebb nemzedék tagjai azért sem tudnak mit kezdeni az internetes közösségi kapcsolódással, mert a csapat, amellyel gyerekként összetartoztak, térben és időben egyszerre volt jelen az életükben. 

A szülőség is a határhúzás területévé vált

Náray Tamás felidézi, mit mondott neki az apukája annak idején: „Fiam, félreértetted. Nem azért mondtam el neked, mert szeretném veled megvitatni, hanem azért, hogy tudjad, hogy lesz. Majd folytatja: 

– Anyám és apám a szüleim voltak, nem a barátaim. 

Visszareplikázni nekik – elképzelhetetlen volt.” 

Kriszta hozzátette, szerinte az nem baj, hogy közelebb engedjük magunkhoz a gyerekeinket.

„Nem a barátja akarok lenni a gyerekemnek, hanem azt akarom, hogy őszinte legyen velem. A barátkozás nem ugyanaz, mint a bizalom” – mondta erre D. Tóth András a kamera mögül.

Steigervald Krisztián szerint: „Amikor mi gyerekek voltunk, tekintélyalapú nevelés volt, most pedig demokratikus nevelés van. Nekünk, a mostani apáknak kell kitalálni, hogy mi az apaságban a hiteles jelenlét.” Ez persze az anyákra is igaz.

D. Tóth Kriszta behozta azt a nagyon fontos gondolatot, hogy 

azok a gyerekek igazán elveszettek, akiknek semmilyen határt nem jelölnek ki a szüleik, ezt a szakértők is így látják. 

Viszont a liberális nevelés, amelynek legfontosabb alapvetése, hogy olyannak szeretünk, amilyen vagy, nem jár azzal, hogy szülőként nem szabunk kereteket. Náray Tamás szerint ebben is az arányérzék a kulcs.

A tanulság: vannak dolgok, amiket „csak” tudomásul kell venni

„Nehezen megy az utóbbi évtizedekben a tudomásulvétel. Az LMBTQ-t sem elfogadni kell, hanem tudomásul venni. Ez kapcsolódik az empátiához, a tapintathoz, az udvariassághoz és az egóhoz, olyan szinten, hogy tudom: nem az én számból fúj a passzátszél. Tudomásul kell vennem azt a tényt, hogy nem mindenki azért teremtetett a földre, hogy engem kiszolgáljon, nekem megfeleljen, az én igényeimnek bokázzon, és akkor talán sokkal egyszerűbb lenne” – mondta Náray Tamás. 

A konklúzió tehát: határokat húzni úgy, hogy közben mások határait is tiszteletben tartjuk.

De ez csak néhány fontos gondolat a beszélgetésből, lesz szó még a gyerekeknek megtanított nemet mondásról, az úgynevezett erős nőkről, és még Szentesi zakójáról is, amelyről Náray Tamás elég erős véleményt fogalmaz meg. Nézzétek a Ki vele! határhúzásról szóló epizódját ma 21 órától, a Viasat3 csatornán!

Kiemelt kép: Viasat3 / Fábián Bori

Tóth Flóra