Gratulálok, hogy ma is felkeltél! – A hétköznapi elismerések fontosságáról
Díjak, előléptetések, bónuszok, kinevezések, diploma, vizsga… Biztosan csak ezek azok a dolgok az életünkben, amelyek után hátba kell veregetnünk magunkat és egymást?
Díjak, előléptetések, bónuszok, kinevezések, diploma, vizsga… Biztosan csak ezek azok a dolgok az életünkben, amelyek után hátba kell veregetnünk magunkat és egymást?
A papi hivatást maga mögött hagyta, és coming outja után kisebb egzisztenciális és közösségi biztonságban, de „szabad emberként” éli életét Hodász András. Közben intenízv önismereti munkában van, hogy szembenézzen a saját korábbi életével, gyerekkori traumáival, és identitásának különböző pilléreivel. Mindezt elég nagy részben a nyilvánosság előtt.
Hogyan lehet felnőtt fejjel megtanulni határokat húzni? Miről árulkodnak a családi csetcsoportok, miért nem a pénz miatt fájnak annyira az örökösödési ügyek, és mi köze egy tál isteni rizottónak a kapcsolatfüggéshez? A Lélektani határ második évadának premieradásában: Bibók Bea pszichológus.
A Ki vele! című közösségi talkshow határhúzásról szóló epizódjának legjobb pillanatai közül emeltünk ki néhányat.
Elvárhatom-e másoktól, hogy tudják, nekem mi a jó, hogy hol vannak a határaim, mi az, ami oké, és ami már nem? Vagy ha nem tudják, legalább tiszteletben tartsák, ha mondom? Mondhatom-e egyáltalán, ér-e nemet mondani? A WMN és a Viasat3 közösségi talkshow-ja, a Ki vele! következő adásában a határhúzás lesz a téma, amellyel mindenkinek dolga van – ez alól pedig Mózes Zsófi sem kivétel.
Végtelenül felszabadító lehet, amikor nemet mondunk. Azoknak, akik ráadásul reflektorfényben élnek, még szélesebb spektrumban kell képviselniük a saját érdekeiket. Cikkünkben olyan hírességeket gyűjtöttünk csokorba, akik valamilyen módon példát mutatnak határhúzásban.
A WMN és a Viasat3 közösségi talkshow-ja, a Ki vele! következő adásában a határhúzás lesz a téma, amellyel mindenkinek dolga van így vagy úgy. Kurucz Adrienn a „szendvicsgeneráció”, azaz a középkorúak szempontjából írt a cseppet sem egyszerű kérdésről.
Az elme működésének természetes jellemzője a gazdaságosságra való törekvés, csak jó lenne, ha az nem mások kárára történne. Tulajdonképpen azt mondhatjuk: más munkájának megítélésekor nettóban értékeljük a számunkra fontos teljesítményt, saját munkánk kapcsán azonban könnyebben számolunk bruttósítva.
Míg van olyan orvos, aki a munkaidő végével kikapcsolja a telefonját, olyan is akad, aki akár a lakásán is fogadja a beteget, ha vészhelyzet van. De mégis hol húzódik a választóvonal az altruizmus, és a saját határok kijelölése között? És ha egyszer nem veszik fel, miért csörög a telefonjuk még tízszer?
Mintha a fél világ a határhúzás feladatával küszködne. Ha mindannyian ebben vagyunk, miért nem a rendszeren változtatunk? Vagy a természetünkhöz tartozik, hogy bármennyi feladatunk is van, azt mindig soknak érezzük?