„Tisztes bátorsággal viselte a szenvedést” – Chopin szerelme és halála

–

Chopin egy lengyel falucskában, Zelazowa Wolában született francia apától és lengyel anyától. Igazi csodagyereknek számított: hatévesen már zongorázott és zenét szerzett, nyolcévesen koncerteket adott. A kis Frédéric tehetségének híre hamar eljutott arisztokrata körökbe is: hercegek és főrangú családok hívták fellépni szalonjaikba. Az első zenetanára azért fejezte be az oktatását, mert úgy gondolta, ifjú tanítványa túlszárnyalja őt. Amikor tizenhat évesen felvételt nyert a Varsói Konzervatóriumba, Chopin már évek óta gégehuruttal küszködött, ráadásul a tüdeje is gyenge volt, így gyakran betegeskedett. A fiatal zongorazseninek tizennyolc éves korára a nemzetközi hírnév is megadatott: Bécsbe hívták fellépni. A császárvárosban két koncertet adott, mindkettő után tapsviharral ünnepelték.

Az 1830. november 29-én kezdődő – Orosz Birodalom elleni – lengyel nemzeti felkelés idején, Chopin elhagyta hazáját, és Párizsba költözött. Ismert alakja lett a francia fővárosnak: tanított, koncertezett, barátai között tudhatta az irodalmi és zenei élet nagyjait, például Hector Berliozt, Honoré de Balzacot és Liszt Ferencet is.

Liszt 1836-ban egy fogadáson bemutatta Chopinnek a kor egyik legnépszerűbb íróját, Amandine Aurore Lucile Dupint, művésznevén George Sandot. 

A Chopinnél hat évvel idősebb Sand feltűnő jelenség volt. Lázadt a társadalom által kínált női szerepek ellen: szivarozott, nadrágban járt és lovagolt. Művei „államellenes, bomlasztó szellemiségük miatt” szintén megbotránkoztatók voltak. A csendes, érzékeny lelkű Chopin – aki figyelmet fordított arra, hogy a modora és az öltözködése is kifogástalan legyen a főúri körökben – más vérmérsékletű volt, mint a konvenciókra fittyet hányó író. A zeneszerző a megismerkedésük után be is vallotta, „valami taszítja” attól, hogy szorosabb kapcsolatba lépjen Sanddel. „Milyen ellenszenves nő! Valóban asszony volna?” – mondta róla állítólag.

Az ellentétek vonzották egymást

Egy évvel később mégis egy pár lettek. Az író akkor már egy ideje külön élt a férjétől, és egyedül nevelte fiát, Maurice-t és lányát, Solange-t. (Chopin pedig akkora már túl volt egy felbontott eljegyzésen.) A visszaemlékezések szerint boldognak látszottak, „a visszahúzódó, csendes Chopin és az extravagáns Aurore jól kiegészítették egymást.”

Sand a zongoraművészt odaadóan támogatta a betegsége elleni harcban, 1838 telén Mallorcára is elutazott vele a két gyerekével együtt – a pár azt remélte, hogy a mediterrán klíma segíteni fogja Chopin gyógyulását, és Maurice reumatikus bántalmaira is jó hatással lesz.

A szép időt, ami fogadta őket, hamarosan felváltotta a hideg és az eső, és azért sem érezték magukat jól magát a szigeten, mert a helyiek rossz szemmel nézték, hogy nincsenek „egyházi áldással egybekötve” – valamint a zeneszerző fertőző betegsége miatt is kerülték őket. Chopin és Sand így nehezen találtak állandó szállást, a Mallorcán töltött időszak nagy részében egy fűtetlen kolostorban laktak, amelynek falai teljesen átnedvesedtek a sok eső miatt. 

Mindkettejüknek viszontagságos időszak volt a mallorcai tél. A zeneszerzőnek az áldatlan körülményeken kívül az is bosszúságot okozott, hogy egy zongoragyáros által ígért hangszer nem érkezett meg időben a kolostorba. „Zenével álmodom, de nem tudom művelni – mert itt nincsenek zongorák… ilyen tekintetben ez egy vad világ” – emlékezett vissza Chopin, aki így sokáig egy „ócska pianínó” segítségével tudott csak komponálni. A zeneszerző egészségi állapota is egyre komolyabb aggodalomra adott okot, ezért Mallorca három legismertebb orvosát is elhívták hozzá.

„Az egyik megszagolta, amit köptem, a másik ott kopogtatott, ahonnan köptem, a harmadik tapogatott és meghallgatott, miközben köptem. Az első azt mondta, hogy meghaltam, a második, hogy haldoklom, a harmadik, hogy meg fogok halni” – tudatta Chopin az egyik levelében. Ami pedig Sandet illeti, számára főleg a zord körülmények, a zeneszerző betegsége, hallucinációi és az állítólagos bipoláris depressziója miatt volt zaklatott a szigeten töltött időszak.

„(Chopin) kibírhatatlan beteg volt. Teljes csüggedés vett rajta erőt. Tisztes bátorsággal viselte a szenvedést, de szorongó képzelődésein nem tudott úrrá lenni” – derül ki a visszaemlékezéseiből.

A zeneszerzőt Sand emlékiratai szerint egy ilyen hallucinációja inspirálta az egyik leghíresebb zeneműve, a Desz-dúr prelűd megkomponálására, amelyet az írónő később Esőcsepp-prelűdnek nevezett el.

„(Sand) Maurice-szal egy ízben Palmába ment bevásárolni. Aznap özönvízszerű esőzésre került sor, és a sziklák közti út helyén sebes vizű patak ömlött végig. A kocsisuk egy ponton visszafordult, ők pedig sötétedés után, bőrig ázva, lábbelijüket vesztve értek vissza a kolostorba. Chopint a végső kétségbeesés állapotában találták: biztos volt benne, hogy életüket vesztették az úton. Képzelt kísértetek szállták meg az elméjét, a zongoránál ült, egy tóban látta önmagát, »megfulladva, súlyos, jeges vízcseppek hullottak ütemesen a mellére. [...] Aznap esti szerzeményébe tehát bekerültek a kartauzi kolostor tetőzetén visszhangzó esőcseppek, de ezek az ő képzeletében és a melódiájában könnycseppekként hullottak az égből a szívére.«” 

Chopin Mallorcán az Esőcsepp-prelűdön kívül még számos prelűdöt és más művet is komponált, és a szigeten töltött időszak alatt Sand is folytatta az írást – a két gyermekéről és a zeneszerzőről való gondoskodás mellett. 

„Kis Chopinem”

A zeneszerző egészsége a Mallorcából való hazatérés után némileg rendbe jött, de később újra megromlott, és hiába utaztak el továbbra is Sanddel hosszabb-rövidebb időre Párizsból, a környezetváltás csak átmenetileg javított az állapotán.

Ha Sand nem tudott Chopin közelében lenni, akkor is gondoskodott arról, hogy a betegeskedő zeneszerző semmiben se szenvedjen hiányt.

„Kis Chopinemet magára bízom, viselje gondját, az ő akarata ellenére. Ha nem vagyok mellette, nem törődik magával, s az inasa jóindulatú, de ostoba. A vacsorák miatt nem aggódom, mert temérdek meghívása lesz… De attól tartok, hogy délelőttönként, amikor órákat ad, sietségében elfelejt felhajtani egy csésze csokoládét vagy erőlevest, amit én belédiktálok, amikor vele vagyok. Chopin most jól van, csak ennie és aludnia kell, mint minden embernek” – írta az egyik ismerősének.

Sokan úgy vélik, hogy a zeneszerző inkább a gondoskodó anyát látta az írónőben, mint vágyai tárgyát, így plátói szerelem volt kettejük között, és nem erotikus viszony. Bizonyos feltételezések szerint Chopin meleg volt, és több férfi iránt is vonzalmat táplált, mások pedig egyes leveleire hivatkozva aszexuálisnak állítják be a zeneszerzőt.

A két művész kapcsolata tíz év után ért véget, sokak szerint azért, mert Sand azzal gyanúsította meg Chopint, hogy viszonyt folytat a lányával.

„Láttam, nagyon is láttam, hogy Chopint mély érzés köti hozzá (Solange-hoz), amely eleinte apai szeretetre hasonlított, s ami talán anélkül, hogy ő észrevette volna, átalakult, amikor Solange-ból fiatal lány, majd nő lett” – írta Sand egyik ismerőse. (Egy Párizsban elterjedt – teljesen alaptalan – mendemonda szerint a zeneszerző meg is kérte Solange kezét.) Mások szerint pedig a kettejük közti, izgalmasból kibékíthetetlenné váló ellentétek miatt váltak el az útjaik.

Vannak, akik Sand természetében látják a kapcsolat kudarcának okát, mások pedig Chopint vádolják: az egyik legnagyobb romantikus költő, a lengyel Adam Mickiewicz szerint a zeneszerző „George Sand rossz szelleme, lelkének vámpírja, keresztje.” 

A szakítást követően az oltalmazó nélkül maradt Chopinen egyre jobban elhatalmasodott a betegsége. Tuberkulózisban halt meg 1849. október 17-én. Az utolsó óráiban Solange volt vele, „a halálos ágyán is hiába várta, hogy élete nagy szerelme elmenjen hozzá”. 

Források: www.parlando.hu, mek.oszk.hu, rozsavolgyikiado.hu, mult-kor.hu, fidelio.hu, filharmonia.com, orszagut.com, fidelio.hu

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Varsói Nemzeti Múzeum; Wikipedia/ Musée de la Vie romantique

Nádudvari Péter