–

Délelőtt 10 óra, a GPS végre leterelt a főútról, és a hangos, soksávos autópályát felváltja a zöld. Noha eddig csak kétszer jártam a Tisza-tó környékén, mégis úgy térek vissza, mint egy bennfentes: a víz és a rengeteg fa közelsége megnyugtat, a táj szépségét még a tegnapi esőzés okozta dagonya sem rontja el. Szinte mintha csak kirándulni jöttünk volna, nézek a barátnőmre, aztán egyből nevetésben törünk ki. Nos igen, egyikünk 2025-ös nyári bingójában sem volt benne a swingerfesztivál, de most már nincs visszaút, hamarosan megérkezünk.

A „privát rendezvényt” sejtető, titokzatos nagy kaput meglátva rögtön eszembe jut Kubrick Tágra zárt szemek című filmjének ikonikus jelenete, de amint belépek az adminisztrációs pulthoz, ez a fantázia elröppen. A regisztrációnál ácsorogva akár egy kisgyerekes-családi rendezvényen is lehetnénk: vidám, korunkbeli és valamivel idősebb önkéntesek és szervezők egyeztetik a nevet és a karszalagot – valójában semmi „gyanús” nincs azon kívül, hogy elveszik a telefonokat és minden fényképezésre alkalmas eszközt.

A karomra karszalag, a nyakamba névtábla kerül. Előadóként jöttem, önismereti workshopot tartok majd, és nem vagyok „táncra hívható” – ezt üzeni a névkártyám.

Az izgatottságtól a félelemig

Mielőtt továbbmennék, talán magyarázatra szorul, hogy is kerültünk az eseményre. Noha egész életemben test- és szexpozitív embernek tartottam magam, aki nagyon fontosnak tartja a szexuális önismeret fejlesztését és a kísérletezést – és a workshopjain is hangsúlyozza ezt –, a swinger mindig kívül esett a látómezőmön. Amellett, hogy maximálisan helyeslem a létjogosultságát mindennek, ami konszenzualitás és nem káros az egészségre, számomra mégis van valami félelemkeltő és elidegenítő a gondolatban, hogy ennyire szabadon osztozkodjak saját és partnerem testén. Mikor meghívást kaptam, hogy tartsak önismereti foglalkozást a fesztiválon pároknak, hirtelen nagyjából az érzelmi skála minden színét megéltem.

Izgatottságot, amiért betekintést nyerek egy titokzatos, exkluzív világba. Szorongást, mert fogalmam sem volt, hogyan hat majd rám az élmény (mondom én, tiszta Tágra zárt szemek). Félelmet, mert automatikusan felmerült bennem a kérdés, hogy vajon tiszteletben tartják-e majd a határaimat (erről írok később). Humort, mert tudtam, hogy ez egy jó sztori lesz.

És persze kíváncsiságot is, mert biztos voltam benne, hogy bármi is történjen, az garantáltan ad gondolkodnivalót a következő napokra. Így léptem hát be másodmagammal azon a bizonyos nagykapun, aminél eldöntöttem:

ha már itt vagyok, érdeklődéssel fordulok az itteni kultúra felé, és saját programom megtartása után a többi programot is megnézem.

A Szopa-tótól az önismereti sátorig

Miután rendeztük az arcvonásainkat a barátnőmmel, és valahogy elfojtottuk a poszt-kamaszkori, kínunkban viháncolós késztetéseinket, eldöntöttük: nyakunkba vesszük a medencékkel, kisházakkal tűzdelt tóparti birtokot, és kiderítjük, mégis kik azok a swingerezők, és mi vonzza őket ide évről évre. A programtábla magáért beszélt. Bár természetesen volt pár olyan esemény, amit látva egyből egy fideszes kisnyugdíjasnak éreztem magam – a Szopa-tó nevű helyszínen tartott Mélytorok-tréning, valamint a csoportszex workshop túlment az ingerküszöbömön –, de aztán megnyugodva konstatáltam, hogy a fesztiválon nem én vagyok az egyetlen, akinek a programján a paplan felett maradnak a kezek.  

Sőt! A helyszín hemzsegett az edukációs és önismereti eseményektől: volt például kerekasztal-beszélgetés a konszenzusról, szexuálpszichológiai tanácsadás, intimtorna-ismertető és swingertörténeti előadás is, de el lehetett látogatni egyéni pszichológiai ülésre és STD-szűrésre is. Ezek mellett a kempingben működött swinger esküvői helyszín, ruhabörze és party zóna is – és bár a szex közös nevező volt az összes programban, egyre erősebben körvonalazódott bennem, hogy itt a „no swinger” táblámmal is lehet helyem. Legalábbis, ha a többiek hagyják.

Merthogy a fesztivál legérdekesebb és egyben leginkább szorongáskeltő része számomra nem maga az esemény volt, sokkal inkább a résztvevők. Pontosabban az, hogy milyen hatást gyakorolnak majd rám, ránk, kívülálló arcokra.

Ha ezt a cikket elolvassa egy feketeöves swinger, talán azt gondolja, tele vagyok előítélettel és sztereotípiával. És bár szeretnék magamra ennél jóval nyitottabb emberként gondolni, be kell látnom: a vád nem alaptalan, féltem az ismeretlentől. Ez azonban nem az ottani emberekről szól, hanem egy jóval nagyobb, globálisabb problémáról.

Nincs mese: ez triggerelő lesz

A legtöbb nő sajnos megtapasztalja az élete folyamán, hogy milyen az, ha akarata ellenére közelednek felé. Legyen szó a hétköznapi catcallingról vagy a nemi erőszak legsúlyosabb formáiról, a kiszolgáltatottság, kontrollvesztettség, a félelem érzése közös csomagunk – még ha a seb mérete eltérő is. És bár ideális esetben a sérülések után valahogy a helyükre kerülnek a kirakós darabkái, képesek vagyunk visszatalálni a testünkhöz, a nyitottságunkhoz, a szexualitásunkhoz, örökké lesznek olyan helyzetek, amik benyomják az önvédelmi mechanizmus piros gombját. Egy váratlan beszólás az utcán. Egy közelsimuló test a villamoson. Egy váratlan, és nem teljesen konszenzuális mozdulat együttlét során.    

Vagy éppen egy anyaszült meztelen férfi, aki délután kettőkor félmerevedéssel mellém ül, és megkérdezi, megsimíthatja-e az arcom.

Nincs mit szépíteni ezen:

ha elsőbálozó nőként érkezel egy swingerfesztiválra, és az elmúlt évek során nem kizárólag a határaidat ismerő, áldott jó feminista férfiakkal találkoztál, kegyetlenül sokszor kapcsol majd be az üss-vagy-fuss módod.

Ami a swingerfesztiválon történik, annak ott maximálisan helye van, egy kívülálló számára mégis ijesztő lehet. És itt érkezünk el arra a pontra, ami aztán az egész élmény lényegi része lett számomra: hogy megvizsgáljam a saját viszonyom az adott kultúrához.

A nemből mindenki ért, de a határaidat neked kell kijelölnöd

A swingerközösség működését – csak úgy, mint a legtöbb szexuális szubkultúráét – szigorú keretrendszer szabályozza: itt mindenki pontosan tudja, hogy a nem az nem, itt tényleg minden a konszenzusra épül. Ugyanakkor, ezek az emberek közeledni fognak. Közelednek, hisz ezért mentek oda: hogy ismerkedjenek, beszélgessenek, érintsenek és szexeljenek, a labda tehát nálad pattog, hogy mely ponton csavarod ezt le, ha diszkomfortossá válik. 

Innentől kezdve a sztori már nem róluk szól, sokkal inkább rólad: a határaidat tiszteletben tartják, de neked kell kijelölnöd őket, mert helyetted senki sem fogja.

Gyakran vitatott téma, hogy hol húzódik az abúzus határa: ott, ahol elhangzik a nem, és ennek ellenére közeledik a másik fél, vagy ott, ahol a megfelelési kényszer és a szorongás miatt csendben maradunk, sőt, együttműködünk, pedig pokolian utáljuk a helyzetet. A királyi többesem nem véletlen: nem tudnám megszámolni, hány barátnőm, ismerősöm mesélt már olyan aktusról, amit akaratán kívül élt át, és noha (ön)erőszakként élte meg az együttlétet, mégsem fejezte ki – még nonverbálisan sem –, hogy szeretné, hogy véget érjen. A kérdés messzire vezet, és hosszan lehetne fejtegetni azt, hogy mégis miért rendelődünk ennyire alá, hogyan függ össze a patriarhátus üzeneteivel a nemet mondási képtelenség, vagy mi a másik fél felelőssége a helyzetben. Erről talán egyszer írok majd egy másik cikket, de ami miatt most behoztam a gondolatot, az sokkal inkább a dolog önismereti aspektusa.

Noha hál’istennek hosszú évek óta nem volt ilyesmiben részem, és talán a kamaszkor elhagyásával magam mögött hagytam a megfelelési kényszer tetemes részét is, ezen a fesztiválon újra megtapasztaltam, hogy nehezen jelölöm ki a határaimat.

Mert bár azt tudtam, hogy a szexuális invitációra nem a válaszom, mégis lefagytam, mikor valaki mellém ült meztelenül, megkérdezte, hogy megölelhet-e, megfoghatja-e a kezem. Hogy azért-e, mert az illető tolakodó volt? Nem. Azért, mert idomulni akartam a kultúrájukhoz – mert minekmentoda, ugye –, és mert féltem, hogy megbántom a másik felet.

Egy ideális világban ezt jelenti a konszenzus

Talán mégsem volt hiábavaló az a közel 10 év terápia, hál’ istennek viszonylag gyorsan – nagyjából két gyomorgörccsel kihordott ölelés után – felismertem, hogy mit csinálok, és hangosan is kimondtam magamnak: nem leszek kevésbé szimpatikus, ha nemeket mondok. (Ha igen, az meg magáért beszél.) Amikor pedig megérkezett ez a felismerés, és visszavettem az irányítást,  annak gyógyító ereje volt. Már az első alkalommal, hogy valakivel közöltem, hogy beszélgethetünk, de nem szeretném, ha hozzám érne (akár csak a karomon vagy arcomon se), olyan természetes reakciót kaptam, amit soha korábban nem tapasztaltam. Itt sértődésnek, értetlenkedésnek, pusholásnak nyoma sem volt. A beszélgetés úgy folytatódhatott, mintha mi sem történt volna – és végre nem kellett feszengenem.

Miután pedig ezt megtapasztaltam, én is sokkal felszabadultabbá váltam. Ahelyett, hogy folyton azt figyeltem volna, ki követ a tekintetével, ki akar hozzám szólni, vagy merre visz az utam, végre megérkeztem a jelenbe. És noha nem maradtunk sokáig, a maradék néhány óra már lazábban telt: a nyitottságom nem veszett el, de a határozottságom és az arra érkező értő reakciók a kezembe adtak egy pajzsot, ami mögött biztonságban érezhettem magam.

Hogy mennék-e újra swingerfesztiválra? Előadóként szívesen, önszántamból viszont biztosan nem – de nem azért, mert rossz élmény volt, hanem, mert szimplán nem érdekel és nem passzol a szexualitásomhoz. Ugyanakkor hálás vagyok, hogy betekintést nyerhettem ebbe a világba – egyrészt, mert

inspiráló volt látni, hogy a közösség milyen tabu- és stigmamentes módon beszélget a legintimebb dologról is, és hogy az ott szórakozó párok milyen sok munkát tettek a kapcsolatuk szabályaiba, másrészt pedig, mert jó lenne, ha az egész világ ehhez hasonlóan működne.

Na, nem a Szopa-tóról és a nyilvános szexről beszélek, természetesen, szimplán a konszenzusról: hogy végül sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a meztelenül flangáló és hozzám beszélő férfiak között, mint az utcánkban dolgozó építőmunkások mellett. Ironikus, de ez a helyzet: a közeledés garantáltan nem lenne ilyen félelemkeltő dolog, ha pontosan tudnánk, hogy a másik fél rögtön behúzza a kéziféket, ha kijelöljük a határainkat.

WMN szerkesztőség