Isten hasonló kötődési figura, mint egy szülő vagy egy partner, de nála milliók keresnek biztonságot

–

Isten, a testetlen kötődési figura

Elsőként két amerikai pszichológus, Lee A. Kirkpatrick és Phillip R. Shaver határozta meg 1990-ben a hívők Istennel való kapcsolatát kötődésként, és kutatásaik alapján azt állították, a vallásos emberek Istent különösen erős támaszként, egyfajta biztonságos bázisként észlelhetik. Elsőre azt gondolnánk, ez azért nem egy különösebben újszerű vagy nagy horderejű felfedezés. A dolog jelentőségét az adja, hogy első alkalommal merült fel, hogy mindazt a tudást, amit a fejlődéslélektanból ismert kötődésről, kötődési stílusokról felhalmoztunk, elkezdjük a vallás, az Istenhez fűződő viszony kontextusában is megvizsgálni. 

A párhuzam már csak azért sem légből kapott, mert mára idegtudományi kutatások eredményei is arra utalnak, hogy

a személyes imádságok során nagyon hasonló agyi területek is aktiválódnak a hívőkben, mint amikor hús-vér emberekkel folytatnak párbeszédet. 

Amikor a kötődési rendszer alig vagy túlságosan aktiválódik

Ahhoz, hogy értsük a továbbiakat, röviden elevenítsük fel, amit a Bowlby-féle kötődéselméletről tudunk. A kötődés nem szeretet, hanem egy pszichobiológiai rendszer, amely szabályozza, hogy azokban az esetekben, amikor baj vagy veszély ér minket, illetve valamiben hiányt szenvedünk, milyen mértékben keresünk közelséget a hozzátartozóinkkal. (A Lélektani határban Gácsi Márta etológus beszélt arról, hogy a kutya is képes kötődni a gazdájához, hiszen amikor fél, a lábához bújik, hozzá fordul védelemért.) Mary Ainsworth volt az, aki megállapította, hogy az elsődleges kötődési személyek – leggyakrabban a szüleink, később a társunk – két fő funkciót látnak el: ők a biztonságos hátország, ahol enyhül a szorongásunk, megvigasztalódunk, töltődünk; illetve ők jelentik azt a bázist, amelyből kiindulva fel merjük fedezni a világot, tanulhatunk, növekedhetünk. 

Ha gyerekkorunkban az igényeinkre érzékeny és válaszkész felnőttek vettek minket körül, akik a szükségleteinknek megfelelően gondoskodtak rólunk, akkor kialakult bennünk az ősbizalom: bízunk magunkban, hogy értékesek vagyunk; bízunk másokban, hogy alapvetően jóindulatúak; és bízunk a világban, hogy a nehézségek dacára rengeteg szépség van benne. Negatív élmények hatására viszont előfordulhat, hogy a kötődési rendszerünk többé-kevésbé deaktiválódik: ez lényegében az elkerülő kötődési stílus, amikor rosszat feltételezünk a többiekről, nem bízunk bennük, defenzívek vagyunk, és inkább a függetlenségünk fenntartására törekszünk. Máskor meg – főleg, ha a szüleink kiszámíthatatlanok voltak – hiperaktiválódni fog a kötődési rendszerünk, tehát szorongva lessük mások szeretetét, túlságosan összeolvadunk a párunkkal és függünk tőle, miközben rettegünk az elutasítástól, és jellemzően „se veled, se nélküled” kapcsolatokba bonyolódunk.  

A biztonságos kötődés adja az eltávolodás bátorságát

Ha nem a szeretteidet kell folyamatosan monitoroznod, mert tudod, hogy számíthatsz rájuk, és erős köztetek a kötelék, akkor sokkal több energiád lesz arra, hogy felfedezd a környezetedet. Mint az a kisgyerek, akinek a játszótéren elég, ha időnként csak odaszalad az anyukájához, vagy rápillant, de nem kell állandóan rajta csüngenie ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, így nyugodtan tud játszani, tapasztalatokat gyűjteni a társas és fizikai környezetéről. Vagy az a felnőtt, akinek jól működő párkapcsolata van, így napközben jobban tud koncentrálni a munkájára, mert nem azon kell aggódnia, hogy a másik hogy van, mit csinál, szereti-e még őt. 

Csak ha megbízunk valakiben, merünk eltávolodni tőle – fizikai és gondolati értelemben egyaránt. Ennek megfelelően, kutatások azt találták, hogy azok az emberek, akik biztonságosan kötődnek Istenhez, bátrabban mélyednek el különböző teológiai-filozófiai kérdésekben. Mivel biztosak a hitükben, kevésbé merevek, dogmatikusak.

Kíváncsibbak mások nézőpontjára, és higgadtabban fogadják a sajátjuktól eltérő tapasztalatokat. Általában ők azok, akik jó kapcsolatot ápolnak más egyházak képviselőivel, vagy ateista emberekkel is. 

Sokan akkor fordulunk Istenhez, ha baj van

Talán már te is megfigyelted, akár saját magadon is, hogy jelentős stressz vagy veszély esetén gyakran még azok is elmormolnak egy-egy imát, akik nem hívők. Amikor megzuhanunk, próbálunk kapaszkodni valamibe, és ilyenkor nagyobb eséllyel kerül előtérbe az életünkbe a spiritualitás, amely egyúttal magyarázati keretet is kínál az élményeink értelmezéséhez. Segít, hogy feldolgozzuk a feldolgozhatatlant, és lehalkítsuk magunkban azt a kérdést, hogy miért pont velünk történik mindez, idővel pedig megnyugtató választ is kimunkáljunk rá. (Máskor viszont pont a minket érő fájdalmas életesemények hatására inog meg a hitünk, de erre még visszatérünk.)

Számos kutatás leírta, hogy az Istenhez fordulás segíthet visszaállítani a biztonságérzetünket természeti katasztrófák, traumák, illetve más krízisek után, vagy ha tartósan fenyegető környezetben vagyunk kénytelenek élni, például háborús övezetben.

Ha hiszünk egy hatalmas, jóindulatú és védelmező Istenben, akkor fohászkodhatunk hozzá, hogy avatkozzon közbe, és védjen meg minket. Vagy azt is kérhetjük tőle, hogy nekünk adjon erőt, hogy elviseljük a terheinket, és megküzdjünk azokkal a nehézségekkel, amikkel az utunk során szembesülünk. 

Valójában az istenhit választ adhat arra a négy fő szorongásforrásra is, amely Irvin D. Yalom egzisztenciális pszichológus szerint minden embert érint: a halálra – hiszen túlvilági életet ígér; az izolációra – hiszen Isten velünk van, és a vallás alapján is szerveződnek közösségek; a jelentésnélküliségre – hiszen értelmezési keretet ad; és a felelősségvállalásra, szabadságra – hiszen a döntéseinkre nézve is útmutatást nyújt. 

Ha Isten velünk van, bátrabban vállalunk kockázatokat?

Attól függ, milyen kockázatról van szó. A pszichológiában kockázatkereső viselkedésnek számít a szerhasználat, a szerencsejáték, a gyorshajtás vagy a védekezés nélküli szex is, tehát csupa olyan tevékenység, amely erkölcsi tilalmakba ütközik. Másrészt egy fuldoklót is kockázatos kimenteni a gyors sodrású folyóból, viszont ebben az esetben inkább az önzetlen segítségnyújtás (proszocialitás) lesz az, ami a fő motivációt adja. Éppen ezért egy idén januárban publikált új tanulmányban ezeknél semlegesebb helyzeteket vizsgáltak: szabadidős kockázatokat (elmennél-e túrázni egy potenciálisan veszélyes helyszínre, síelnél-e egy durvább fekete pályán), pénzügyi kockázatokat (befektetnéd-e a pénzed egy részét egy induló vállalkozásba), karrierhez köthető kockázatokat (mersz-e előléptetést kérni, otthagynád-e a biztos állásodat, hogy pályát válts), illetve társas kockázatokat (felvállalsz-e konfliktusokat, mernél-e új városba költözni, távol a barátaidtól, családodtól).  

A kutatás újdonságát az adta, hogy a megkérdezettek sokan voltak (az előzetes vizsgálatban 264-en, a regisztrált vizsgálatban 631-en), és kizárólag magukat vallásosként definiáló keresztény amerikaiakból álltak. A résztvevőket két csoportra osztották, és az egyik csoport tagjait arra kérték, idézzék fel, Isten milyen módokon gyakorolt befolyást eddig az életükre. Az eredményekből kiderült, hogy azok a hívő emberek, akiket explicit módon emlékeztettek Isten jelenlétére, a saját értékeléseik alapján magasabb valószínűséggel vállalnának különféle kockázatokat, mint azok a vallásos emberek, akiket nem emlékeztettek Istenre. Ezek a valószínűségek egyébként így sem voltak különösen magasak, hiszen a hívők azt is tudják, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek (ergo nem lehetnek biztosak a védelmében). A szerzők szerint

az isteni gondviselésben, védelemben való bizakodás ezzel együtt is segíthet, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és túllendüljünk az elakadásainkon, sőt, akár közösségi szinten is támogathat minket abban, hogy el merjünk köteleződni társadalmi változások, új beruházások mellett.   

Két jellemző út, ami Istenhez vezet

Kutatások azt is megerősítették (ezek összefoglalását ebben a tanulmányban találod), hogy a megfelelő gondoskodás kisgyerekkori tapasztalatai, valamint a közeli kapcsolatok biztonsága együtt jár azzal, hogy a hívő emberek egy szeretetteljes Isten képét alakíthassák ki magukban. Egyrészt előfordulhat, hogy a kedvező személyközi élmények mentális lenyomatait – tehát azt, hogy a világ alapvetően biztonságos hely, az emberek pedig jóindulatúak – az illető az Istenre vonatkozó belső képére is átviszi. Másrészt, ha valaki szeretetteljes kapcsolatban van a szüleivel, az növelheti annak valószínűségét, hogy hozzájuk hasonlóan viszonyul majd a valláshoz, átveszi a mintájukat, a szokásaikat. Azt, hogy a biztonságos kötődés gyakran megkönnyíti a vallás generációk közti átadását, több kutatás is alátámasztja. 

Ugyanakkor létezik egy úgynevezett kompenzációs hipotézis is, amikor valaki azért fordul Istenhez, mert a társas környezetében nem lel biztonságra. Bár bőven van még mit kutatni ezen a területen, az egyre inkább látszik, hogy

a negatív gyerekkori élmények és a bizonytalan kötődés összefügg mind a vallásosság instabilitásával, de különösen a zavaros életkörülmények között történő, hirtelen és intenzív megtérésekkel.

Az viszont, hogy a bizonytalan kötődésű ember képes-e Istennel biztonságos kötődést kialakítani, majd ezt a biztonságos kötődési modellt képes-e a társas kapcsolataiban is működtetni, tudtommal nem képezte eddig empirikus vizsgálat tárgyát.  

Oda-vissza kapcsolat a mentális egészséggel

Több kutatás is kimutatta, hogy minél biztonságosabban kötődik a hívő ember Istenhez, annál hatékonyabban képes megküzdeni a stresszel, az érzelmi nehézségekkel. Külön említésre méltó, hogy ez az összefüggés még akkor is fennmarad, ha magát a belsőleg megélt (intrinzik) vallásosságot, a társas támogatás mértékét, vagy a személyközi kötődési stílust számításba vesszük. 

Izgalmas új kutatási irányt jelentenek továbbá azok a vizsgálatok, amelyek longitudinálisan, a résztvevőket éveken át nyomon követve igyekeznek feltárni az Istenhez való kötődés és a mentális egészség alakulása közti kétirányú összefüggéseket. Belgiumi idősotthonok lakói körében például azt találták, hogy a depresszív tünetek felszaporodása előre jelezte az Istenhez való kötődés bizonytalanabbá válását. Egy másik tanulmány szerint pedig az Istenhez való bizonytalan kötődés – a személyekhez való bizonytalan kötődésen túlmenően is – együtt jár azzal, hogy valakinek romlani fog a mentális egészsége.

Lényegében egy önrontó spirálról lehet szó, melyben a mentális egészség hanyatlása csökkentheti az Istennel való kapcsolat minőségét, ami tovább súlyosbíthatja a mentális nehézségeket. 

Ezzel szemben, ha a hívő ember képes fenntartani az Istenhez fűződő biztonságos kötődését, akkor nagyobb eséllyel növekszik meg újra az önértékelése és az önbizalma az átmeneti visszaeséseket követően. Az Istenben való hite segítheti, hogy ismét képes legyen saját magában és a világban is hinni. Ha tehát valaki nyitott a spiritualitásra, érdemes nem veszni hagyni, hanem tudatosan ápolni magában a természetfelettihez való konstruktív kapcsolódást.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Pexels/ Ron Lach

Milanovich Domi