Ahol ráfagy a mosoly az ember arcára – ismerjétek meg a Városliget legendás, veterán korcsolyázóit!

–

Mi kell ma a hírnévhez? Hát egy TikTok-videó. Így lett pár napra, talán több hétre is nemzetközi sztár Patai Mara és Gombos László 77 éves amatőr műkorcsolyázó páros, ahogy kecses táncukkal lenyűgözték a Városligeti Műjégpálya közönségét meg a bámészkodó turistákat – aztán állítólag több tízmillió tiktokert. A helyzet ugyanis az, hogy a Műjégnek épp azt a sarkát kerítették el a műkorcsolyázók számára, amelyik a legközelebb esik a Hősök teréhez, így a kerítés mögött gyakran álldogálnak olyanok, akiknek nincs merszük korcsolyát bérelni, és beszállni a jégpálya forgatagába – inkább csak gyönyörködnek és videóznak.

Például Patai Marában és Gombos Lászlóban, akik persze nem most tűntek fel a jégen. És nincsenek is egyedül. Még csak nem is az én – csak egy szűk kör által követett – Insta-videóimban debütáltak tavaly vagy azelőtt, és hirdetik a puszta létükkel, mosolyukkal a mozgás örömét, a korcsolyázás kortalanságát, a kapcsolódásra késztető erejét, és a műjégpálya varázsát, hanem ők is, mint a többiek, évtizedek óta járnak ide, hosszabb-rövidebb megszakítással, de épp a nyugdíjas éveikben új lendülettel.

Most, talán nem túlzás kijelenteni, ez a három és fél hónap (november közepétől február végéig) ragyogja be az életüket, amíg nyugdíjas bérlettel (ami egy szezonra mindössze 10 ezer forint, de csak délelőtt érvényes) ki lehet járni, találkozni lehet hasonszőrű társakkal, meg lehet mozgatni a testet, élvezni lehet a suhanást, egy kicsit megizzadva, feltöltődve D-vitaminnal, megfiatalodva. Mert ez itt az élet napos oldala.

„Itt buta emberrel nem találkozol”

Ma új arcot veszek észre, egy magas, báránybundás pulcsiba öltözött férfit, aki szintén egyedül jött. Gyönyörű, elegáns a korcsolyázási stílusa, olyan könnyedén csúszik, mint egy fóka, ezzel a termettel még csodálatosabb a látvány. Sokáig csak távolról figyelem, nehogy megzavarjam, de utolérni sem könnyű, olyan profi. Aztán megszólítom – ezt is úgy szeretem a jégpályában, hogy itt könnyű szóba elegyedni, minden hátsó szándék és félreértés nélkül ismerkedni egymással. Mindig is erről volt híres.

Tiborról perceken belül kiderül, hogy 12 éves kora óta korizik, ide 16 évesen jött először, és ma, 59 évesen Budáról jár biciklivel a Városligetbe. „Lejövök, csúszom két órát, aztán megyek dolgozni” – mondja, és mivel Rákospalotára robog tovább, ez azt jelenti: legalább négy órát aktív sporttal tölt a napból. És még ő mondja, hogy de jó lenne csak sofőrködni, ülni a volán mögött naphosszat – az lenne a neki való munka. Ehelyett egy felújításon dolgozik, mindenféle fizikai munkát végez.

Tibor, nekem te vagy a példaképem! Még hogy csak ülni! Látnotok kellene, amilyen délcegen suhan.

Aztán megyek, lepacsizom Laciékkal, mert addig meg sem érkeztem, míg be nem köszönök náluk, szerintem ők a pálya szíve-lelke. A két Laci: Sötét és Tyukodi, akik olyan tempóban kígyóznak, hogy próbálj csak bekapcsolódni! Nem fognak a kedvedért lassítani.

Sötét Lacival úgy húsz évvel ezelőtt találkoztam először, akkor még lehetett a Hősök terén görkorizni, bírták a kövek, és nagy bandába verődve fogócskáztunk, majd indultunk a várost bevenni. Laci már akkor is rangidős volt a csapatban, de a legjobb, leggyorsabb koris. Most is az, 70 évesen, de nem is csoda: 3-4 éves kora óta jár ki, a tíz évvel idősebb nővérét követte. Nem túloz, amikor azt mondja: amióta az eszét tudja, korizik.

Sporttagozatos iskolába járt, aztán a Balettintézetbe, ahol artistaszakon érettségizett, és pár évig táncolt a jégrevüben is, amivel beutazta a világot. „Mint a zenében a vokál, olyan voltam a jégrevüben – vokalista a jégen” – mondja, mert a szóló számokat olimpiai bajnokok, világversenyek dobogósai táncolták. Ő viszont sosem hagyta abba hobbikorizást, akkor is kijárt csúszni, amikor a szakmában dolgozott. Amikor pedig kiöregedett belőle, kitanulta a szabómesterséget, és filmekhez készített jelmezeket, főleg külföldi produkciókhoz.

„Itt van a legjobb társaság és a legjobb csajok! Itt buta emberrel nem találkozol” – mondja arra a kérdésre, mi köti ide. Nála a korizás amúgy is életforma: mindennap lejön csúszni (hétvégén és hétköznap is): „Ez a másfél óra kell nekem. Jól megizzad az ember, aztán rendben van.”

„Az izomláz messze ment tőlem”

Tyukodi Laci is benne találta meg a mentort, mert ő pár évvel le van maradva: még csak 67 éves, és alig 57 éve korcsolyázik: „Negyedikes voltam, vagyis úgy kilencéves, amikor kaptam egy korcsolyabérletet és egy kurblis korcsolyát, amit a bakancs talpához kellett erősíteni. Ezzel nem voltam igazán sikeres, mert mindig leesett, úgyhogy meg is untam a dolgot, de a következő évben kaptam egy használt NDK-s hokikorit, amit nagyon megszerettem, és azzal már elkezdtem rendesen kijárni. Sosem tanított senki korcsolyázni, csak figyeltem, mások hogyan csinálják, és lassan megtanultam” – meséli.

Most jön egy kis „régen minden sokkal jobb volt” típusú szöveg, de az az igazság, hogy a Városligeti Műjég esetében ez nem üres szólam. Egészen más korcsolyakultúra volt itt annak idején (száz vagy akár csak ötven évvel ezelőtt), aminek a végét még én is elcsíptem gyerekkoromban. „Sokkal többen voltak, és sokkal nyitottabb volt a légkör – emlékezik vissza Laci. – Most az a probléma – főleg hétvégén –, hogy a gyerekeket a szülők hozzák ki. Régen ez ciki lett volna, ma viszont együtt jönnek, és a szülők oroszlánként védik a gyerekeket a másik gyerektől és a jégtől, szorongatják a kezüket, pedig ha a gyerek nem találja meg önállóan az egyensúlyát, sosem fog megtanulni korcsolyázni.”

Ő még úgy csiszolta a tudását, hogy beszállt különféle jégpályás játékokba és társaságokba: „Egyedül korcsolyázni unalmas, ezért nézegettem, kivel lehetne korcsolyázni. Annak idején nagy játékélet zajlott a Műjégen: ment a kígyózás, a malom, az amerikai fogó, minden. Szóval nézelődtem, és akinek tetszett a koristílusa, amögé beálltam. Aztán megláttam a Lacit, mögé álltam, és nem sokkal később már megbeszéltük, mikor jövünk. Most már régóta együtt korizunk.”

Az amerikai fogóról én is lemaradtam, megkérem Lacit, mesélje el, milyen volt. Íme, a szabályok: a fogók és a menekülők két csoportra oszlanak, és akit a fogók elkapnak, azok beállnak egy „házba”, vagyis összerendeződnek egy sorba, amit, ha a menekülők köréből valaki megérint, azzal mindenkit felszabadít, és kezdődik a kergetőzés elölről. A kígyózást pedig bárki megnézheti, aki ma a két Laciba botlik a jégen, folyton ezt játsszák, kár, hogy már csak ketten.

„Azelőtt fizikai munkát végeztem, és hírből sem ismertem az izomlázat, de egyszer elmentem síelni, és izomlázam lett tőle, úgyhogy azóta inkább mindennap kijárok a jégre, és az izomláz megint messze ment tőlem” – mondja Tyukodi Laci. Csak a Covid volt nehéz számára, mert akkor ő is egész nap csak ücsörgött a képernyő előtt, és úgy beállt a dereka, hogy egy hónapra a sportkórházba került. Amint lehetett, visszatért a jégre, és amióta mindennap mozog, kutya baja. Új trükköket viszont már nem tanul, mert

„az ember ebben a korban már nem szeret esni. Ha nem vagyok sokkal rosszabb, mint tegnap, az már jó.” És azt hiszem, ez a legtöbb nyugdíjas korcsolyázóra érvényes, mindenki megerősíti.

De ne féljetek odamenni hozzájuk, meglesni őket, kérdezzetek tőlük nyugodtan! „Szoktunk segíteni másoknak, mert sokat ad, ha valaki elmagyarázza, hogyan kell csinálni – üzeni Tyukodi Laci. – Egy-két embert már elindítottunk így a lejtőn! Ha összejönne kellő mennyiségű elszánt, jó koris, talán feltámadnának a jégpálya társasjátékai is… Ma mindenki inkább csak beszélget és simogatja a telefonját, pedig a játék az élet! Az ember arcára ráfagy a mosoly tőle!” 

„A korcsolya maradt az örök szerelem”

De persze van, aki ezt inkább sportnak, edzésnek tekinti. Például Jenes Béla, aki jellegzetes piros overalljában a jégpálya egyik különleges tartozéka. Neki nem azért van bajsza, mert most divatos, és nem azért öltözik retró cuccokba, mert az is épp menő. Gyakran látom itt, de sosem mertem megszólítani, mert láthatóan elvan a saját buborékjában, és elég kemény tempót diktál. Aztán nekiveselkedem, de első próbálkozásra lepattint, és már csak az öltözőben érem utol.

Így derül ki, hogy ő a Műjégen tényleg programot teljesít: 25 sprintet fut egy óra alatt (odafelé sprintel, visszafelé lazít), és nincs is több ideje, mert testneveléstanár a Városmajori Gimnáziumban, és siet vissza órát tartani. 74 évesen azért ez nem semmi, igaz, azelőtt jégkorongozó volt, és „csak” 46 éve pedagógus. Nemrég az egész iskolát kihozta a jégpályára, még nyitás előtt elfoglalhatták a teljes területet, és aki kérte, az kapott tőle oktatást is.

Jenes Béla legfontosabb küldetése azonban (legalábbis itt, a jégen), hogy elérje: időnként fordítsák meg a kör irányát. Mert ugye, most csak egyfelé korizunk mindig, és szerinte így mindenki csak a balra tanul meg koszorúzni. (Ahogy elnézem, azért a többség még balra sem…) Szlovákiában viszont azt látta, hogy ott tízpercenként megszólal a gong, akkor az egész pálya megfordul, és az ellenkező irányba korizik tovább. Már több igazgatónál is járt, hogy ezt kijárja, de eddig még nem ért célt. Hát talán most segítünk neki. 

Na de aki nélkül tényleg nem lehet teljes egy beszámoló a Városligeti Műjégpályáról, az Bátfai Judit. Ha láttad már őt piruettezni és fecskézni, fel nem foghatod, hogyan lehet 80 éves! Hacsak nem úgy, hogy ebből 70-et a jégen töltött, és a nagy részét profiként.

„Először balettozni tanultam, ami azonnal meglátszott a mozgásomon, amikor elkezdtem korcsolyázni – kezdi mesélni egy szuszra az élettörténetét. – 1959. január 31-én léptem be az akkori magyar Jégrevübe. A Népstandionban működött a Jégszínház (még most is megvan a felirata), ott dolgoztunk hat éven át. Aztán férjhez mentem, és Türingiába, Rudolstadtba költöztünk a férjemmel, aki karmester volt, és ott kapott szerződést, amikor pedig a színházban meglátták a jégrevüs képeimet, rögtön leszerződtettek a tánckarba, úgyhogy hat és fél évig színpadon táncoltam.

Aztán hazajöttem, és 1972-ben eljutott hozzám a hír, hogy párizsi Jégrevü a magyarországi fellépéséhez közreműködőket keres, akik kicsit felduzzasztanák a társulatot. Sokan jelentkeztünk a régi csapatból, engem pedig végül szólistának szerződtettek. Velük utaztam Törökországba, Libanonba, Szíriába, Ciprusra, és épp Nizzában jártunk, amikor a Holiday on Ice elcsábított tőlük, és további hét évet töltöttem velük. 1981-ben jöttem végül haza, ahol megismertem a második férjemet. 32 évig volt a társam.

Ő ugyan nem korcsolyázott, de gyakran elkísért ide, ahol gyerekeket tanítottam – fent leült a kávézóban, és az ablakból drukkolt nekem. Olyan aranyos volt, szépen éltünk. Mára egyedül maradtam, és a korcsolya maradt az örök szerelem az életemben.”

 „Ilyen gyönyörű környezet nincs máshol”

Judit néni is minden délelőtt kijön a pályára, és örül neki, hogy ennyi fiatalt lát itt. „Legalább sokan megszeretik a jégsportot, még akkor is, ha csak csúszkálnak. Ilyen gyönyörű jégpálya nincs máshol! Én 55 országot bejártam, de ilyen csodálatos környezetben sehol sem korcsolyáztam” – mondja. És ha szervezett keretek között már nem oktat is – mint régen, amikor még lehetett hozzá oktatójegyet is venni –, azért ő is rögtön szól, ha lát egy rossz mozdulatot, mielőtt berögződik. 

„Így van valami értelme az ember életének – legalábbis az én életemnek” – mondja, és már előre sajnálja, hogy február végén bezár a pálya, véget ér a szezon. Aminek idén a csúcspontja január utolsó hétvégéje volt, amikor felkérték a nyugdíjas műkorcsolyázókat, hogy tartsanak bemutatót. A fiatalok és amatőrök körbeállták őket, és nagy sikerrel újra közönség előtt táncoltak. „Olyan jó érzés volt! Az ember megérzi, hogy van értelme dolgozni! Aranyosak voltak a gyerekek, úgy megtapsoltak minket” – meséli Bátfai Judit.

De nincs mese, február 25-én bezár a bazár, alig két hetünk van még élvezni a szépségét és a társaságot. Én is mondhatnám, amit Judit néni: „Ez a Műjég már hozzám nőtt!” – előre fáj, hogy el kell majd búcsúzni tőle. Ki kell használnom a maradék időt, hogy még beszívjam a szabadságát, és rendesen begyakoroljam azokat a figurákat, amiket ebben a szezonban tanultam. Óriási szerencsém van: az interjúnak köszönhetően Judit néni pártfogásába vesz, kezdődik az edzés! Nekem elhihetitek: sosem késő elkezdeni. És sosem kell befejezni! 

A fotók a szerző tulajdonában vannak

Gyárfás Dorka