–

Már az elejétől kezdve közösen ünneplünk apuval: amikor én három, ő harminc lesz. Alig négy nap van a születésnapunk között, nem is kell ennél nagyobb bizonyíték az összetartozásunkra.

Az óvodai csoport sarkában a barna mintás szőnyegen ülünk, körben. Középsős vagyok, most tanuljuk a születésnapunkat, egymás után mondják a társaim a dátumokat, hónap, nap, aztán megyünk tovább. Én következem, és eszembe sem jut, hogy hónap, nap, azt mindenki tudja. Mondom inkább nagy büszkén, mert az évszakokat is tudom már, hogy én ősz végén, tél elején születtem. Az óvónő kijavít, november huszonkilenc, mondja, és már halad is tovább a kör.

Néhány héttel később aztán, ősz végén, tél elején anyu fényes, fehér kartonból készíti a meghívókat a szülinapi partimra. Olyat, amit ha kinyitsz, mindenkinek más-más fej bukkan ki a lapok közül: van nyulas, macis, egérkés és királylányos is.

A hátuljára egyesével rajzolja rá a hozzánk vezető utat, a házunkat nagy x-szel jelöli a térképen. Mézeskalács tér kettő, írja a rajz alá, szerintem viszont sokkal jobb lenne az, hogy Mózeskalács.

A tizedikre meglepnek, nemcsak engem, hanem mindenkit az osztályból, akivel más közös nincs bennünk, de mind novemberben születtünk. A terem közepén állunk négyen, négy torta előtt, én meg legszívesebbek kiszaladnék a folyosóra. Én sem értem, hogy mi bajom van, örülnöm kéne, de nem megy, mégis dúdolom velük, hogy boldog szülinapot.

Jó, hogy mindig van mit várni, a sulikezdés után az őszi szünetet, aztán már csak pár hét, és betöltöm a tizenhármat. De most nem telik az idő, megáll ott, a szünet hétvégéjén, amikor anyu és apu leültet minket a kanapéra. Anyu elköltözik, mondják, mi meg választhatunk, hogy kivel szeretnénk maradni. Én viszont bizisten nem szeretnék senkivel, a föld színéről is eltűnnék, csak múljon el a mellkasomból a fájdalom, legyen úgy, rendben minden, ahogy hittem, hogy van. Darabokra hullik a testem, a testemmel az egész életem, minden, amit megmásíthatatlannak gondoltam. El akarok tűnni, megszűnni létezni.

Kiderül, hogy mégsem állt meg az idő ott, néhány hete, a kanapén. Ugyanúgy lett szülinapom, és most ugyanúgy van karácsony is. Anyu délután átjön, és mintha el sem költözött volna, bontogatni kezdünk. A listámra több mindent is írtam, mégis ugyanazt kapom meg kétszer, egyszer anyutól, egyszer meg aputól, és ahogy tépem a papírt a második csomagról, úgy fogy a tüdőmben a levegő.

Megfogadom, hogy a tizennegyediktől a szülinapom lesz a kedvenc ünnepem, ami tényleg rólam szól, és amit nem vehet el tőlem senki.

A kettes metró peronján állva meglátom, hogy a Sziget plakátján valaki alkoholos filccel fekete keretet rajzolt Amy Winehouse neve köré. Nem értem az emberek reakcióját, a huszonhét egyáltalán nem kevés. Mintha lenne még tizenegy évem az életből – ez pedig már-már elviselhetetlenül soknak tűnik.

A tizennyolcadik szülinapomra, dacára annak, hogy ősz vége, tél eleje, anyu epertortát csinál. Még nyáron mondtam félig viccből, hogy mennyire nem fair ez így, hogy mindig csak a nővérem kap ilyet, de anyunál, aki a kis noteszában vezeti, hogy ugyanannyit kapjunk mindketten, nincs olyan, hogy nem fair. Aztán egy kocsmában ünneplünk az Örstől nem messze, a legjobb barátnőmmel, minden barátommal – kivéve azzal, akibe halálosan szerelmes vagyok. Hazafele a villamosmegállóból megpróbálom felhívni, hogy legalább így, ha már eljönni nem tudott, de néhány csengetés után kisípol, és mi végül nem beszélünk.

Úgy három hét múlva leszek húsz, mondom a kismamáknak, akikkel egy szobában vagyok a szülészeten. Újra és újra rácsodálkoznak, pedig nem kevés ez, tudok én már mindent az életről, mit nekem egy gyerek! Csak menjünk már haza, oda, ahol a szerelmem vár, ahol végre olyan családom lehet, amire mindig is vágytam.

A kiságyba teszem a gyereket, óvatosan, nehogy felébredjen. Nem halhatok meg mégsem, hasít belém a felismerés, ahogy nézem az apró, szuszogó testet, nem hagyhatom itt egyedül.

A szőnyegre terített paplanra fekszem, ezen alszom, hogy amikor sír, ne ébressze fel az apját. Szerintem mindegy, a csukott ajtón is átszűrődik a hang, de ráhagyom, nem akarom, hogy ebből is vita legyen.

A pszichológusom azt mondja, depresszió, és hiába ragaszkodom foggal-körömmel a tökéletes család vágyképéhez, nekem egyetlen feladatom van most, anyának lenni. Összepakolom, ami a kettőnké, és anyuékhoz költözünk. Legszívesebben becsuknám az egész életemet, mint egy rossz könyvet, olvassa csak, aki bírja, bennem nincs több erő hozzá. De választásom sincs, amióta nem egyedül vagyok benne, úgyhogy maradok és lapozom a könyvet tovább.

Mire huszonhárom leszek, már nem gondolom, hogy mindent tudnék a világról. Tudok viszont dolgokat, amiket kurvára nem kéne: hogy mi a gyerekelhelyezés menete, hogy melyik törvény szabályozza a gyerektartást, és hogy attól, hogy valaki családjogi bíró, nem lesz kedves és empatikus. De tudom azt is, már egy másik ügy kapcsán, hogy a rendőrség nem ellenőrzi, hogy a távoltartási végzést betartják-e, meg hogy teljesen valid, ha az ügyeletes orvos azt mondja, hogy nem jegyzi fel a zúzódást, mert nem látszik eléggé a tetoválásomtól. 

Közben tanulom, hogy milyen kapcsolatok szolgálnak, és melyek azok, amik csak elvesznek belőlem. Határokat rajzolok magam köré, majd rajzolom át őket újra, amíg meg nem találom a helyüket.

Tanulom, hogy ez azzal is jár, hogy kevesebb ember vesz körül, hogy nem mindenkinek érek annyit, hogy emiatt átrajzolja a sajátjait. Tanulom azt is, hogy legyen bármilyen közel is a születésnapunk egymáshoz, ez a családon belül sincs másként.

Betöltöm a huszonhetet, és eszembe jut Amy Winehouse. Hogy van, akinek ez egy egész élet – de hiába van meg minden, esküvő, lakás, amit csak akartok, ha becsukhatnám végre azt a nyomorult könyvet, hát köszönöm, nem ragaszkodnék én sem a folytatáshoz.

De a folytatás nem kopogtat, csak jön, kérdés nélkül, magától. Én pedig megtanulok együtt élni vele. A huszonnyolc összefolyik a huszonkilenccel, hiába az esküvő, a lakás, mégis szorítanak a keretek, ahogy egyre szorít a mellkasom is. A pink flitteres ruhámat ne hordjam, az túl sok, ahogy sok a véleményem is, hogy túl sokszor van, meg túl sok mindenről, a konyhában eltöltött idő viszont messze nem elég. A terápia csak felismerni segít, a döntést nem hozza meg helyettem – de hoztam én már annyit másokért, hogy ez most végre az enyém lesz.

Leteszem a terheket, már nem cipelem tovább, ami nem szolgál. Pedig elbírnám, megtanultam már, hogy elbírok én mindent a világon.

Viszem viszont a hegeket a testemen és a lelkemen, azt is, ami még csak most gyógyul. A hiány terhét, az űrt, amit azok hagytak maguk után, akik nem akartak a határaimhoz idomulni. És jönnek velem azok is, akiknek ez sosem volt kérdés.

Harmincéves vagyok. Tudom, hogy ki az, akire számíthatok, és tudom, hogy kik azok, akik feltétel nélkül számíthatnak rám. Tanulom a boldogságot, de tudom a sikereimet, és tudom, hogy létezik tiszta, őszinte szeretet. Ismerem a határaimat, testileg és lelkileg egyaránt, az értékeket, amik szerint élni szeretnék – és mert most először tényleg élni szeretnék, tudom azt is, hogy a java még hátravan!

Mózes Zsófi

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna/WMN