A liberalizmus mögött bezáródott az ajtó, és mi ott állunk az asztalon

–

Nemrégiben mutatta be az Átrium színház legfrissebb darabját, a Holt költők társaságát. A darabot, amely egy hagyománytisztelő, rigorózus szabályokkal operáló iskolába érkező liberális, a tantárgyát rajongva szerető pedagógusról, illetve a szabálykövetés és az egyéniség kibontakoztatásának ellentétéről szól. Nehéz ügy ez, az ember szívében temérdek érzelem kavarog már akkor, amikor belép az épület lengőajtaján, holott még lényegében nem is történt semmi. 

Egyrészt ott van a mély szomorúság, hiszen tudvalevő: ez az Átrium utolsó évada. Augusztus legvégén közleményben jelentette be a színház vezetősége, hogy nem bírják tovább energiával, pénzzel, lelkesedéssel, kreativitással a munkát, kitartottak, amíg lehetett, de itt a vége, a független kultúra szisztematikus kivéreztetése, ami évek óta zajlik, őket is utolérte.

„Egy évadunk maradt arra, hogy együtt elbúcsúztassuk azt a színházat, amit csinálunk” – írták.

Így viszont (számomra legalábbis) minden egyes előadás egyfajta hospice-szolgálat, vagy halál előtti gyászfolyamat is, mint amikor egy szeretett rokon haldoklását kíséred. Ott a kíméletlen vég: 2024 nyarán bezár a színház.

Aztán ott van a téma maga: az oktatás, amit – különösen manapság – minden ellenszéllel dacolva, hivatásként űz idehaza egy marék olyan pedagógus, akik számára mindennél előbbre való küldetés felébreszteni a fiatalokban a kreativitást, a szabad gondolkodást, végigbábáskodni azt a gyönyörű folyamatot, amíg megtalálják a maguk hangját, egyéniségét, önálló (és akár mindennel szembemenő) gondolatait. És bár a darab maga egy múlt századi amerikai középiskolában játszódik, semmiképp sem lehet elválasztani a jelenlegi hazai közállapotoktól.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Átrium (@atriumszinhaz) által megosztott bejegyzés

És végül ott munkál az emberben az előadás kezdete előtt a kétség. Hiszen az eredeti, a Holt költők társasága című filmklasszikus ikonikus jelenetei beleégtek a legtöbbünk tudatába. Vajon mennyire tudunk elvonatkoztatni ezektől a darab során? Mennyire leszünk képesek nem összehasonlítgatni Robin Williams-szet Bányai Kelemen Barnával John Keating tanár szerepében, Ethan Hawke Todd Andersonát Kovács Mátéval vagy a magát Nuwandára keresztelő Charlie Daltont megformáló Bárdi Gergőt Gale Hansennel?

Aztán felmegy a függöny

Elkezdődik az előadás, és azon kapom magamat, hogy teljesen beszippant, amit látok. El tudom feledni a gyászomat, a ’89-es filmet is… csak a magyar közélet keserű mellékíze marad ott a számban, de az indokoltan.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Átrium (@atriumszinhaz) által megosztott bejegyzés

A díszlet minimalista, és a témához rendkívül passzoló: az irodalomtanár Keating, a carpe diem élharcosa és a lassacskán felszabaduló diákok négyzethálós fémelemek ridegsége között próbálják a lelküket költészettel lángra gyújtani, miközben az egyenruhájuk és a tanáraik öltözete is a maga kockás mintázatával a díszlet szögletességére felel. De ők ezt a rigorózusságot egyre nagyobb vehemenciával próbálják figyelmen kívül hagyni. A fémrácsokra költők portréi kerülnek, a tankönyvből kitépik a bevezetőt, amely diagramra számosítva értékeli a költészet esztétikáját, megalakítják Keating régi titkos klubja nyomán a Holt költők társaságát, és elkezdik felfedezni a saját érdeklődésüket, személyiségüket. És ezzel rögtön összetűzésbe is kerülnek a felsőbb hatalmakkal. Perry a tekintélyelvű apjával és az érzelmekkel zsaroló anyjával nem tud dűlőre jutni: őt a szíve hiába húzza a színház felé, a nehezebb sorból származó szülők egyetlen reménységeként kénytelen (lenne) azt a karriert bejárni, amit neki már magzat korában megálmodtak, ellenkezésnek pedig helye nincs.

Perry tragédiájának megjelenítése különösen szép szimbolikával jelenik meg a színdarabban. Kétségbeesett kiáltása az apja felé – „neked fogalmad sincs, ki vagyok” – a melegellenes törvényekkel Magyarországot a középkorba visszataszító rendelkezésre is reflektál.

Keatingnek pedig az igazgatóval gyűlik meg a baja, aki nem támogatja az individualizmust, egy jottányit sem hajlandó letérni az iskola „jól bevált” hagyományainak és módszereinek útjáról, ahogy a fizikai fenyítéstől sem riad vissza. A darab egyik legizgalmasabb jelenete épp a kettejük összecsapása, a párbeszéd, ahol egymásnak feszül a szabad gondolkodás és a csőlátó szabálykövetés. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Átrium (@atriumszinhaz) által megosztott bejegyzés

Ha te is nagy rajongója voltál a ’89-es amerikai filmnek, gyorsan megnyugtatlak: abszolút képes újat, mást adni a darab. Én nagyon jó ötletnek tartottam a Holt költők társasága könyvének szemszögét, és ezt most értsd szó szerint: amikor felolvasnak belőle, a kivetítőn „könyvtávlatban” láthatod a szereplőket.  

A legnagyobb erény a befejezés

Igyekszem nem spoilerezni, úgyhogy csak egy kérdést teszek fel, aztán ha érdekel a válasz, menj el, és nézd meg a darabot az Átriumban, amíg teheted. Bizonyára emlékszel, a mozifilm úgy ér véget, hogy a Holt költők társaságának tagjai heroikus zenei aláfestéssel, büszkén fellépnek az asztalra, dacolva az egyre hisztérikusabban tiltakozó igazgatóval, Keating pedig ezáltal is igazolást nyer: nem fáradozott hiába, a mag, amit elvetett eme ifjak lelkében, elkezdett kicsírázni, azt már nem irthatja ki semmilyen homogénné nevelő, begyöpösödött szigor. Állnak a fiúk az asztal tetején, egyenes gerinccel, felszegett fejjel – „Kapitány, ó kapitányom!” –, Keating pedig visszafordul és boldog, elégedett mosollyal megköszöni mindezt. 

De szerinted a valóságban ez hogy néz ki? Vajon mi történik azután, hogy a távozó Keating mögött bezárul az ajtó? 

És mi lesz velünk, akik megtanultunk ugyan szabadon gondolkodni, de most itt állunk lenyomva, megfenyegetve, bezárva a magát hagyománytisztelőnek nevező keretek között? 

Kiemelt képünk forrása: Facebook/ Átrium

Fiala Borcsa