„Ó kapitány, kapitányom!” – Walt Whitmannek köszönheti a Holt költők társasága a legendás befejezést (is)

–

Whitman 1819. május 31-én látta meg a napvilágot a New York állambeli Huntingtonban egy ácsmester édesapa és egy németalföldi gyökerekkel bíró édesanya második gyerekeként – összesen kilencen voltak testvérek, közülük heten élték meg a felnőttkort. Amikor Walt ötéves volt, a család Brooklynba költözött; a jó képességű, széles érdeklődési körű, sokat olvasó fiú ott végezte a tanulmányait is – viszont amikor tizenkét éves lett, otthagyta az iskolát. Egy ügyvédi irodában, majd egy orvos mellett dolgozott, később pedig nyomdászként kereste a kenyerét, közben pedig folyamatosan képezte magát: falta a szépirodalmi könyveket csakúgy, mint a jogi és a közigazgatási szakirodalmat. Rajongott a demokratikus elvekért: az amerikai függetlenségi háború vezéralakjainak, Thomas Jeffersonnak és Benjamin Franklinnek az eszmeisége nagy hatással volt a világnézetére. 

Nyugtalan vér

Tizenkilenc évesen egy falusi iskola tanítója lett, munkája mellett pedagógiai, majd kultúrpolitikai témájú szakcikkeket írt, egy idő után pedig verseket is alkotott. Viszont nem töltött sok időt a katedrán: hamar visszatért a nyomdászathoz, majd újságíró lett, saját lapot is alapított Long Islander néven.

Nyughatatlan természete és kíváncsisága újabb és újabb kalandokra vezette: az Egyesült Államok déli és délnyugati részein kóborolt, utazásai során megismerte a különböző társadalmi rétegek helyzetét, körülményeit, ami ihletforrásként szolgált a verseihez – különösen a tehetősek és a nyomorban élők közti különbség háborította fel.

„Gyűlöld a gazdagságot, munkálkodj másokért, gyűlöld a zsarnokot, ne alázkodj meg senki előtt” – hirdette az egyik versében.

A kalandozások során szerzett tapasztalatai arra ösztökélték, hogy síkraszálljon fontos társadalmi ügyek képviseletében: elítélte a rabszolgatartást, és támogatta a női egyenjogúságot.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Beat Generation (@thisisthebeatgeneration) által megosztott bejegyzés

Megosztó volt a művészete

Harmincegy évesen visszatért Brooklynba, ahol újabb lapot alapított, és beindított egy építészeti vállalkozást is. Jómódban élt, ami lehetővé tette számára, hogy szabadon és kompromisszumok nélkül írhasson. 1855-ben a saját kiadásában jelent meg első verseskötete Fűszálak címmel. Tizenkét versében – csakúgy, mint Whitman korábbi műveiben – kirajzolódik a költő saját stílusa és témavilága: költeményeit sokan inkább prózának, mint versnek értelmezték, mert nem tartalmaztak rímeket és kötött formákat, csak a gondolatritmus tagolta őket. Az általa megütött hangnem is szokatlan volt, amellyel többek között az érzékiséget és a testiséget is megjelenítette:

„Ősi pillanatok, most, hogy megérintetek, ó, ha itt vagytok velem, 

Érzéki gyönyört adtok nekem!

Zápornyi szenvedélyt adtok nekem! Szilaj életerőt és buja kedvet! 

Ma a természet kedveseinek leszek ágyasa, velük töltöm az éjt is! 

Azok közül való vagyok, akik hisznek a könnyen jött örömben, 

fiatal férfiakkal mulatok éjféli orgián! 

Táncolok és iszom,

Visszhangzanak szemérmetlen kiáltásaink. 

Kurvákkal szerelmeskedem – az alja népből választom legkedvesebb barátaimat, 

Féktelen leszek, durva, tudatlan - megvetnek majd minden tettemért.”

(Részlet az Ősi pillanatok című versből)

Nem meglepő, hogy a konzervatív szemléletű kritikusok egy része élesen bírálta Whitman művészetét: a javarészt szabadversek alkotta műveinek mondanivalóját erkölcstelennek minősítették, formabontó szerkezetével pedig nem tudtak mit kezdeni. A költő kivívta a munkások ellenszenvét is, mert költeményeiben örömét fejezte ki a munkagépek megszületése és rohamos fejlődése miatt – ami miatt aggódtak a dolgozók, mert féltek, hogy elveszítik a munkájukat. 

Voltak viszont olyanok, akik üdvözölték a Whitman által képviselt új hangot és stílust: „A legrendkívülibb, amit ez ideig az amerikai szellem és tudás adott” – írta verseiről a rangos New York Tribune című lapban a neves filozófus és költő, Ralph Waldo Emerson. A költő művészetének kedvelői az újítások mellett azért is rajongtak Whitman verseiért, mert lüktető képekkel, emelkedett hangon hirdették az élet minden viszontagságot elfedő szeretetét, az egyén szabadságát és egyenlőségét – ami Whitman szerint „a fejlődés, a haladás záloga”. Ez a szemlélet megfigyelhető az Ó én! Ó élet! című versének abban a részletében is, amelyet egy kultuszfilm, a Holt költők társasága egyik jelenetében szaval a diákjait az „élet velejének kiszívására” ösztönző bohókás, különc és – Whitmanhez hasonlóan – lánglelkű irodalomtanár, John Keating:

„Ó én, ó élet, kérdések nem szűnő árja.

Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgő városok.

Mi jó ezek közt?

Válasz:

Az, hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség,

hogy zajlik a Nagy Színjáték, s te is hozzáírhatsz egy sort.”

Az amerikai polgárháborúban is részt vett

A nagy kalandor Whitman újra és újra útra kelt, megverselte az élményeit, és publicisztikáiban megírta, amit az általa fontosnak vélt társadalmi kérdéseket illetően tapasztalt a csavargásai során.

Amikor 1861-ben kitört az amerikai polgárháború, katonának jelentkezett, de túlkorosnak találták. Viszont mindenképpen szolgálni akarta az általa nagyra tartott államelnök, Abraham Lincoln seregét, ezért szanitéc, azaz egészségügyi katona lett: gyorsan elsajátította az elsősegély és a betegápolás tudnivalóit, majd közel négy évet dolgozott katonakórházakban és a csatatereken. Szolgálatát nagy elkötelezettséggel és alázattal végezte, amire bátyja, George Washington Whitman harctéren szerzett sebesülése is ösztönözte. Tevékenységéért több kitüntetésben is részesült.

A polgárháború az északiak győzelmével ért véget, de Whitman öröme nem lehetett teljes, ugyanis hat nappal azután, hogy a déli konföderációs hadsereg főparancsnoka, Robert E. Lee letette a fegyvert, Lincoln merénylet áldozata lett. A költő az ő emlékére írta az egyik leghíresebb művét, az Ó kapitány, kapitányom! című verset, ami egyike volt a kevés számú rímes költeményeinek.

„Ó, kapitány, kapitányom, a bősz út véget ért.

A hajó minden bajt kiállt, s mi elnyertük a célt.

Közel a rév, harang zúg és tombol a nép ma mind,

szemük szilárd, bátor, komor hajód követve int.

De ó, szivem, ó, szívem,

mily folt piroslik ott.

A kapitány a padlón

kiteritett halott.

Ó, kapitány, kapitányom, kelj, s a harangot halld!

Kelj! Érted pattog a zászló. Érted a trombitahang.

Érted a sok szalagozott csokor s a parti lárma,

Érted, feléd ing, hív a nép, arcával is vigyázna.”

(részlet; fordította Fodor András)

Az utolsó erejéig írt

Whitman a háború után a belügyminisztérium „indiánügyekkel” foglalkozó főosztályán helyezkedett el, de egy idő után elbocsátották a Fűszálak című kötet erkölcstelennek ítélt versei miatt.

Ötvennégy évesen agyvérzést kapott, aminek következtében részlegesen lebénult, de fogyatékossága sem csorbította az életszeretetét: továbbra is sokat utazott, intenzív levelezést folytatott irodalomkedvelő barátaival, dolgozott a Fűszálak további kiadásain – az új verseivel az eredeti gyűjteményt akarta bővíteni –, és az önéletírását is megjelentette. 

Az évek előrehaladtával nemcsak hazájában, hanem Európában is egyre jobban elismerték, a modern költői irányzatok előfutárát tisztelték benne. A magyar sajtó 1886-ban így írt róla: „a legeredetibb amerikai költő, kinek rímetlen versei első megjelenésükkor nagy feltűnést keltettek”. A nagy kedvvel alkotó Whitman lelkesedése még akkor sem tört meg, amikor egy második agyvérzés tovább súlyosbította az állapotát: még akkor is a Fűszálak legújabb kiadásán dolgozott, amikor a sorozatos megbetegedések jelentősen legyengítették a szervezetét. 1892. március 26-án hunyt el. 

Hatása nemcsak a formai vívmányait követő későbbi költőknél érhető tetten: az egyik műve a popkultúra részévé is vált, az Ó kapitány, kapitányom! című verse előkerül a már említett Holt költők társasága című film utolsó, megindító és felemelő jelenetében is. Az emlékezetes képsorokon az elbocsátott irodalomtanár, Keating egykori diákjai a mellette való kiállást bizonyítandó a padjaikra felállva búcsúznak el a saját „kapitányuktól”, aki az élet adta lehetőségek és örömök kihasználását, az egyéniség kibontakozását hirdette – csakúgy, mint Walt Whitman.

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT; továbbá Fővárosi Lapok, 1886. január 15.; Révai nagy lexikona. VI. kötet. Dúc–Etele. Északamerikai angol irodalom. Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Budapest, 1912; Walt Whitman: Ősi pillanatok (részlet); Walt Whitman: Ó én! Ó élet! (részlet); Walt Whitman: Ó kapitány, kapitányom!

Kiemelt kép forrása: Getty Images / Smith Collection / Gado / Contributor

Nádudvari Péter