7 + 1 film az oktatásról, ami megmutatja, miért fontos egy jó tanár egy rossz rendszerben

–

Veszélyes kölykök

Amikor megjelent a hír, hogy Coolio meghalt, azonnal eszembe jutott a Veszélyes kölykök című film, amit gyerekkoromban láttam utoljára, és amelynek betétdalát, a Gangsta’s Paradise-t ő énekelte (Grammy-díjat is kapott érte). Úgy éreztem, újra kell néznem a filmet, amelynek részleteire csak homályosan, a hangulatára azonban nagyon is jól emlékeztem.

Az 1995-ben megjelent film LouAnne Johnson nyugalmazott amerikai tengerészgyalogos önéletrajzi könyvén alapul, és egy elhivatott tanár küzdelmeit mutatja be, aki nagy lelkesedéssel veti bele magát a tanításba egy észak-kaliforniai középiskolában, de hamar arcul csapja a valóság. A szegregált, gazdaságilag elmaradt környékről érkező, főleg afroamerikai és latino diákok körében a tanulásnak ugyanis nem sok, az erőszaknak viszont annál nagyobb respektje van. LouAnne (akit Michelle Pfeiffer alakít) azért küzd, hogy megértesse a fiatalokkal, hogy a tudás valóban hatalom, amelynek segítségével akár a nyomorból is kitörhetnek. Más kérdés, hogy ezt a rendszer mennyire engedi.

Jövőkép nélküli, az oktatási rendszerből idő előtt kihulló fiatalok, terhes diáklány – e problémák hazánk egyes intézményeiben is ismerősek lehetnek, ahogy a mindennapi gondok is, például hogy nincs elég másolópapír, rajzlap, kevés a ceruza, de sok a diák.

A film végén egy párbeszédben hangzik el a lényeg:

– Bolondság volna itt maradni és tovább tanítani. Gyilkos meló, pénz meg semmi.

– Te miért maradsz?

– Amiért dohányzom. Bolond vagyok.

Holt költők társasága

Tudom, tudom, uncsi, legyünk gyorsan túl rajta… De ezt a filmet tényleg nem lehet kihagyni egy ilyen listáról, már csak azért sem, mert valószínűleg sokunk számára meghatározó élmény volt fiatalon.

A történet egyfajta fordított Veszélyes kölykök, azt mutatja meg, hogy nem csak egy gettóiskolában lehetnek a lehetőségektől megfosztva és bezárva a fiatalok. Egy elitiskola a látszat ellenére éppen olyan börtön egy bontakozó elme számára, ha nem dönthet szabadon a sorsáról.

Keating professzor (Robin Williams) egy haladó szellemiségű tanár, aki visszatér egykori iskolájába, hogy felkavarja az állóvizet. Az első irodalomórán arra kéri a diákokat, hogy tépjék ki a könyvükből az előszót, és ez már előrevetíti, hogy nem a hagyományos módon zajlik majd a tanítás.

A fiúk, akiknek korábban magától értetődő volt a kötelességeik teljesítése, észrevétlenül változnak meg, egyre bátrabbak és merészebbek lesznek, elkezdik kutatni, hogy mit is akarnak valójában az életben.

A film zárójelenete megmutatja, hogy egyedül az ember kevés és sebezhető, ám ha sokan állnak fel egyszerre, annak már ereje van. És ahogy Keating professzor mondja: „Bárki bármit is mond, a szavak és eszmék meg tudják változtatni a világot.”

A film elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában az Oscart, de jelölték a legjobb színész (Robin Williams), a legjobb rendezés és a legjobb film kategóriákban is.

Mona Lisa mosolya

Ha a Holt költők társasága a fordított Veszélyes kölykök, akkor ez meg a Holt költők társaságának női változata. Az alaphelyzet ugyanaz: felsőosztálybeli lányok bentlakásos elit iskolában, ami azonban csak egy üvegkalitka. A lányok gazdagok, okosak és szépek, látszólag mindent tálcán kínál nekik az élet. Ám, ha megkapargatjuk a felszínt, előbukkan a rút valóság.

A tanáraikat is megszégyenítő lexikális tudás mögött az önálló gondolatok hiánya, a magabiztosság és céltudatosság álarca mögött az előre meghatározott szerepeknek megfelelni igyekvő, a kudarctól rettegő gyermeki lelkek gyötrődései.

A lányok egy részének a legégetőbb problémája, hogy kihez menjenek férjhez és hogyan legyenek tökéletes háziasszonyok, az iskola tanárai szerint pedig ez így rendben is van, nem is akarják, hogy a diákoknak ennél ambiciózusabb terveik legyenek.

Ebbe a környezetbe érkezik meg Katherine Watson (Julia Roberts) művészettörténész azzal a nem titkolt céllal, hogy megreformálja az intézményt, és felnyissa a lányok szemét, csakhogy legnagyobb megdöbbenésére, ennek nemcsak a tanári kar és a szülők, de még a diáklányok egy része is ellenáll.

A film végére Katherine-nel együtt a néző is belátja, hogy nem csak egyféleképpen lehet boldog egy nő, a jó pedagógus pedig nem az, aki megmondja a diákjainak, hogy mit csináljanak, hanem aki megadja a szükséges eszközöket ahhoz, hogy meghozhassák a számukra legjobb döntéseket.

A lényeg, hogy egyáltalán dönthessenek. Ami 1953-ban, amikor a film játszódik, még egyáltalán nem volt magától értetődő.

Precious – A boldogság ára

Csak erős idegzetűeknek. Komolyan. Az első húsz percben többször kellett leállítanom a filmet, hogy egy kis levegőhöz jussak.

A film főszereplője Precious, egy minden szempontból hátrányos helyzetű lány. Színes bőrű, extrém túlsúlyos, nem túl szép és nem túl okos, 16 évesen még általános iskolába jár, ráadásul bántalmazó környezetben él. Mivel terhes, ott kell hagynia korábbi iskoláját, viszont lehetőséget kap, hogy egy alternatív intézményben folytassa tanulmányait. És úgy tűnik, ez az első jó dolog, ami történt vele életében. Hozzá hasonló problémás lányok közé kerül, akikben szövetségesekre talál, tanárnője, Miss Rain (Paula Patton) személyében pedig igazi pártfogóra.

Mi vár az életben egy olyan, súlyosan traumatizált gyerekre, aki otthonról azt hozza, hogy „szart sem érsz”, „az iskola lófaszt sem ér, örülj, hogy kapod a segélyt”, akit kisgyerekkorától kezdve testileg és lelkileg bántalmaztak, kihasználtak, megszégyenítettek? 

Ez a film nem idealizál. A kölykök tanulatlanok, még helyesen beszélni sem tudnak, a szereplők erőszakosak és gyakran visszataszítók. Rég láttam ennyire nyomasztó filmet, és valószínűleg nem fogom többé megnézni. Mégis, örülök, hogy láttam. Utána hálát adtam az életemért. 

A filmben olyan nevek is felbukkannak, mint Mariah Carey vagy Lenny Kravitz, de a Precious brutális anyját megformáló Mo’Nique alakít igazán feledhetetlent, nem véletlenül kapta meg ezért a szerepért a legjobb női mellékszereplő díjat. A filmet összesen hat Oscarra jelölték, a legjobb forgatókönyv díjat is elhozta.

Saját szavak

Nem lehet eleget beszélni arról, hogy vannak olyan fiatalok, akik eleve hátrányból kezdik az életet, akik számára nemcsak az a csoda, hogy egyáltalán leérettségiznek, hanem az, hogy egyáltalán megérik a 18. születésnapjukat.

A helyszín Long Beach, Kalifornia, ahol nemcsak az utcán, de az iskola udvarán, sőt még a tanteremben is dúl a bandaháború. Hogy lehet kordában tartani olyan kölyköket, akiknek a banda iránti lojalitás mindennél fontosabb, és akiknek pisztoly lapul a nadrágjukban? És mit tudhat az ő problémájukról egy fehér, középosztálybeli spiné, gyöngysorral a nyakában?

Erin Gruwell (Hilary Swank) lelkes pályakezdő tanár, aki hiszi, hogy az oktatási rendszer jelenthet kiutat ezeknek a srácoknak, de azzal kell szembesülnie, hogy diákjainak nagy része még a holokausztról sem hallott korábban. Gruwell arra kéri a diákjait, hogy ha van kedvük, írják le a gondolataikat egy naplóba. A diákok pedig írni kezdenek, és ezzel az egész életük megváltozik. Ahogy a tanáruké is.

A film néhány részen kínos giccsbe csap át, olyan beszédeket rögtönöznek a diákok, amik soha nem hangoznának el tinédzserek szájából a való életben. Mégis megbocsátjuk ezt az alkotóknak érezve a jó szándékot, és tudva, hogy a sztori igaz történeten alapul. Valóban létezik Erin Gruwell, aki saját oktatási módszert dolgozott ki és elérte, hogy mind a 150, korábban „problémásnak” ítélt diákja leérettségizzen, sőt egy részük főiskolán folytatta tanulmányait. Később létrehozta a Freedom Writers nevű alapítványt, ami az írás segítségével segít fiataloknak megváltoztatni az életüket. 

Good Will Hunting

Itt a helye ennek a filmnek, igaz, az oktatási rendszer problémáiról nem sok szó esik benne, a gazdagok és szegények közötti társadalmi szakadékról annál inkább.

Will Hunting balhés gyerek, aki fiatal kora ellenére már többször állt már a bíróság előtt. Előszeretettel oldja meg ököllel a problémákat, pedig egyetemisták között is megállja a helyét egy-egy szellemi vitában. Csakhogy rossz helyre született, az egyetemre csak takarítani jár… Egészen addig, amíg meg nem oldja a diákok számára feladott, Nobel-díjasokat is próbára tevő matematikai feladványt. A srác egyértelmű zseni, akit meg kell menteni, elsősorban saját magától.

Itt jön a képbe Lambeau professzor (Stellan Skarsgård), az egyetem oktatója, és ismét feltűnik Robin Williams, mint segítő, most azonban egy pszichológus, Sean Maguire szerepében. Ebben a filmben viszont Robin Williams tényleg nagyot alakít, míg a Holt költők társaságában csak a jóságos tanár szerepét hozta, itt brillírozik, meg is kapta játékáért a legjobb mellékszereplő díjat.

„Sokan nem fogják fel, hogy mennyit érnek, mert nincs egy tanár, aki hisz bennük” – mondja ki az egyik mellékszereplő a film kulcsmondatát.

A karate kölyök

Ez a film kissé kilóg a sorból. Nincsenek benne sem szegény, sem gazdag kölykök (na jó, egy azért van), sem egy elnyomó és rossz oktatási rendszer, csak egy kis elveszett, vézna kölyök (Jaden Smith), akit egy csapat nagyfiú zaklat az új sulijában.

Mint megtudjuk, bezárt az autógyár Detroitban, ahol Dre anyja korábban dolgozott, és mivel Pekingben kapott új munkát (nyilván, hol máshol?), ezért Kínába költöznek. Dre szörnyen érzi magát az új környezetben, nem csoda, hiszen a helyi menő srác, Cheng és bandája folyton jól helyben hagyják. Dre kungfut akar tanulni, hogy megvédhesse magát, és épp kapóra jön a helyi gondnok (Jackie Chan), aki pártfogásába veszi a fiút.

A filmben természetesen minden benne van, amit egy ilyen alkotástól várunk: spárgázó harcművészek, futóedzés a nagy falon, tréning gyönyörű kínai tájjal a háttérben, és persze a végső nagy ütközet.

Aki valaha járt harcművészeti edzésen, az persze tisztában van vele, hogy a filmben látható ütések és rúgások után a való életben a kölykök egy része az intenzív osztályon kötött volna ki, és az is kérdés, hogy miért kungfuzik a karatekölyök, de az ilyen apróságoktól tekintsünk el.

Fordítsuk figyelmünket inkább Jackie Chanre. Ki gondolta volna, hogy egyszer olyan drámai szerepben láthatjuk, amit megkönnyezünk?

Fák jú, Tanár úr!

Oldandó a hangulatot legyen itt egy vígjáték a végére.

A Fák jú, Tanár úr! az egyik legagyamentebb vígjáték, ami az elmúlt években szembejött velem. Ráadásul németek készítették, és sikerült valami egészen szokatlan, ugyanakkor abszolút szórakoztató és – meg kell vallani – szerethetően suttyó művet létrehozniuk. 

„Meneküljön, amíg teheti! Aki ma tanárnak áll, az nem normális!” – mondja a film elején az egyik tanár, majd kiveti magát az iskola ablakán. Kisebb karcolásokkal megússza a dolgot, viszont szükség lesz egy helyettesítő tanárra.

Itt jön a képbe Zeki Müller, a frissen szabadult bankrabló, akinek a barátnője egy építkezésen ásta el a férfi által rabolt pénzt. Csakhogy amíg Zeki a dutyiban ült, az építkezés helyén kinőtt egy iskola tornaterme. Hogy a férfi hozzáférjen a pénzéhez, kénytelen munkát vállalni az iskolában, és egy véletlen folytán kisegítő tanár lesz.

A pasas egy igazi bunkó. Elveszi a gyerekek kajáját, odébb rúgja a táskájukat, alázza őket. Akárcsak Robin Williams a Holt költőkben, ő is azzal kezdi az oktatást, hogy összetépi a gyereket füzetét. A folytatás azonban kissé más: kijelenti, hogy mostantól kezdve nincs tanulás, csak filmnézés az órán, egyébként meg hagyják őt békén.

Azonban a 10/B rosszcsont kölykeinek épp egy ilyen őrült figurára van szükségük. Valakire, aki megérti őket, és akit tisztelni tudnak. Zeki időközben rájön, hogy az utca valójában elrabolta a gyerekkorát és elvette tőle egy jobb élet lehetőségét.

Egy film arról, hogy néha nem csak a tanár mentheti meg a diákokat. Megesik, hogy a kölykök mentik meg a tanárukat a teljes lezülléstől.

Ha valaki rákapna, a filmnek második és harmadik része is van. Érzékeny lelkűeknek és gyerekeknek nem ajánlott. Jó szórakozást!

Forrás: ITT, ITT, ITT

Iliás-Nagy Katalin