–

Szóval kudarc. Hangosbemondóval üvöltöm a saját fülembe, mindent beterít a gondolat, ahogy összegörnyedve ülök a hideg konyhapultnak támasztott háttal zihálva, a zsepitenger közepén, S. lábánál. Összefolyik a kép, csak foszlányokat hallok. Kérlek, állj fel – mondja, a hangjából érzem, egy hajszál választja el őt is a tébolytól, de fehéredő ujjakkal markolja a racionalitás, az asszertivitás, az empátia korlátját. Az utolsó idegszálait pengetem, de tudja jól: nem hagyhatja el magát, mert akkor engem is elhagy, és amúgy sem kell már sokat várni, talán még 20–30 perc, és rendben leszek. A probléma csak az, hogy az elmúlt másfél hónapban minden második nap emlékeztetnie kell erre magát. Nagyot fúj, mellém térdel. Nézz a szemembe, kérlek, csak egy kicsit próbálj meg idefigyelni.

Nem azt akarod, hogy az életed véget érjen, csak azt akarod, hogy a pánik múljon el. Szeretsz élni, és pontosan tudod, hogy a gyógyulás nem lineáris, tök oké, hogy vannak visszaesések.

Hogyne tudnád, hiszen máskor te biztatsz erre embereket a csoportjaidon és a cikkeidben, nem igaz? – tartja az állam a kezében, próbálja elkapni a tekintetem.

Egyszer összefolyik, máskor kitisztul a kép. A jelen, a valóság lassanként beúszik, de még mindig elmossa őket a realitásvesztésbe torkolló pánik hulláma. Na meg persze az önvád. Ki tudja, mennyi idő telik el, mire a légzésem visszatalál a megfelelő ütembe. Fáradt vagyok, rohadt fáradt. Mint aki egy maratont futott le. Lecsukódik a szemem, ő a hónom alá nyúl és a szobába húz.

Snitt

Három hónap telt el, mióta eldöntöttem, hogy búcsút intek a szorongásoldó gyógyszernek négy év után.

Korábbi tapasztalataimból tudom, hogy a sikeres gyógyszerletétel nagyjából két dolgon múlik: az egyik, hogy hol tartok a terápiámban, és mennyire sikerült felvérteznem magam a stresszhelyzetekkel szemben, a másik, hogy fokozatosan állok-e neki csökkenteni az adagot. Én jó diák voltam, egy igazi stréber – az a fajta, aki mindent úgy csinál, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Három év – szerintem sikeresnek mondható – terápia állt mögöttem, egészséges és felnőtt párkapcsolatot működtetek, funkcionálok, sőt, jól funkcionálok a munkámban, és a pánikrohamok száma is minimálisra csökkent.

Továbbra is szorongok, de már változott a dinamika: a szorongás a vállamon ül és sugdos a fülembe, de már felül tudom vizsgálni az üzeneteit. Mellette meg ott az a rengeteg önmegnyugtató és stresszoldó technika, amit a pszichológusom, a kurzusok és az önsegítő könyvek tanítottak – jóga, autogén tréning, kognitív viselkedéstáblázat, sémanapló, művészetterápia – úgy zsonglőrködöm velük, mintha csak a lecsót dobnám össze vacsorára. Visszaolvasva is mosolyra húzódik a szám. Azt gondoltam, én nem a biztonsági övet kötöttem be az útra, hanem egyenesen az üléshez szíjaztam magam, párnákkal körbekötve.

Hát nem úgy hangzik mindez, mint egy megfontolt, körbejárt, racionálisan előkészített döntés? Spoiler: nem. Vagyis de, aztán mégsem.

Az első hónap kifejezetten jól indult. Jöttek a klasszikus, korábbi elvonásból jól ismert tünetek – egy kis szédülés, megemelkedett pulzus, kaotikus álmok –, de felkészülten értek, és mivel tudtam, hogy természetes a jelenlétük, könnyedén kifújtam őket pár légzőgyakorlattal. Azt is tudtam jól, hogy folyamatosan edzésben kell tartanom magam – bátran mondtam igent közösségi eseményekre, tömegrendezvényekre, utazásokra, és még ha szorongtam is előttük, végső soron nagy részüket abszolváltam. Félidő tájt, az első hónap végén aztán valami megfordult.

Csütörtök volt, és az ilyen típusú csütörtököket általában megterhelőnek, de eredményesnek könyvelem el. Délelőtt cikket írtam, együtt ebédeltem egy barátommal, aztán művészetterápiát tartottam, majd S-sel koncertre mentünk. Nyugis estének ígérkezett, arra is rendezkedtem be: csendesülős atmoszféra, egy kis csitcset, aztán nyomás haza pihenni. Az este egy pontján azonban borult az elképzelésem: megjelent S. néhány, számomra ismeretlen haverja (alapvetően közös a baráti körünk, szóval ez egy ritka alkalom volt), akik óriási amplitúdóval, őrült hangerővel és kellően spiccesen a másodperc töredéke alatt átrendezték a meghitt atmoszférát.

Bár sosem esett nehezemre a barátkozás és új ismeretségek kötése, azon az estén a szociális szorongás legszürkébb felhői gyűltek fölém. A tény, hogy nem tudok kapcsolódni az újonnan érkező vibe-hoz, nagyjából másfél perc leforgása alatt aktiválta a bennem élő sebzett, érzelemszabályozásra képtelen, öngyűlölő gyereket. A „felismerés”, miszerint egy érdektelen, unalmas, aszociális ember vagyok, aki szégyent hoz S-re, és akinél sokkalta szórakoztatóbb partnert érdemelne, úgy űzött ki a klubból, mintha kergetnének. De a legjava csak utána jött. S legmegnyugtatóbb szavai, legmelegebb ölelése sem volt elég ahhoz, hogy kilépjek a sírógörcsökkel és pánikrohamokkal vegyes káoszból, ami egészen reggelig elkísért.

És akkor még nem sejtettük, hogy az ehhez hasonló, láthatatlan triggerpontokból kiinduló, csettintésre kibontakozó „rohamok” innentől kezdve a mindennapjaink részévé válnak.

Hogy mi volt a legnehezebb az egészben?

A kognitív disszonancia, az énrészeim brutális szintű, korábban sosem tapasztalt kettészakadása.

A kisgyerek mellett ugyanis, akit a legapróbb inger is pánikrohamig triggerelt, végig ott volt a pszichológiailag edukált, asszertív, a helyzetre rálátó egészséges felnőttem, aki hiába fogta a fejét, képtelen volt megállítani a kiborulásokat. Aki hiába vezette le a pszichológusánál a téboly fázisait, pár óra elteltével újra ledobta az ékszíjat. Aki hiába tudta, hogy a trigger a múltbéli, gyerekként átélt traumákból táplálkozik, mégsem volt képes a jelenben tartani az érzelemszabályozását. Aki hiába ismert megannyi technikát a pánikrohamok oldására, a buborék kidurranásakor nemcsak képtelen, de egyben dacos is volt azok bevetésére.

És talán ez volt a legnehezebb az egészben – látni, érteni, radarozni, hogy mi történik, és mindeközben külső szemlélőként, egy üvegfalon át nézni a pszichém önkényes ámokfutását. Mint egy száguldó autó, amiben pontosan tudom, hol a fék helye, de valaki kivette a pedált.

Az első öt alkalomnál reménykedtünk, a következő ötnél fáradtunk, az azt követő ötnél bénultság és düh keveredett bennünk.

Ez tényleg még az elvonás része lenne? Vagy ezek szerint ez vagyok én a szorongásoldók nélkül? Lehetséges, hogy amit az elmúlt években fejlődésnek éltem meg a terápiám során, az meg sem történt, csupán a gyógyszer tartott össze, mint egy szétesőben lévő masszát?

Akárcsak egy ház, aminek tégláit egymás mellé rendezték, de a darabok között nincs malter. Felépítették, és bár teoretikusan állnak a falaim, a legkisebb fuvallat is szétrepíti őket ragasztóanyag nélkül.

Hogy is kezdtem a cikket? Kudarc. Igen, óriási kudarcnak, sőt, identitásbeli válságnak éltem meg a felismerést, hogy talán mégsem funkcionálok úgy gyógyszerek nélkül, ahogy én azt elképzeltem, és ezzel nemcsak a saját jóllétem, de a párkapcsolatom és a karrierem is veszélyeztetem.

És ezen a ponton – miután egy barátnőm enyhe utalásként átküldte nekem saját korábbi cikkem a gyógyszerekről – beköszöntött a kognitív disszonancia második felvonása.

Az elmúlt években ugyanis – többek között ezen a felületen – szólaltam fel teljes mellszélességgel a pszichés zavarokat érő stigmatizáció ellen, hangsúlyozva a tényt, hogy

ezt az állapotot senki sem magának választja, és – a közvélekedéssel szemben – egyáltalán nem fejben dől el.

Számtalanszor beszámoltam arról, hogy én magam azért választottam a segítő szakmát, mert saját megéléseim alapján tudom, hogy mennyire fontos önvád nélkül, empátiával viszonyulni ezekhez az állapotokhoz.

Többszörösen megírtam azt is, itt lenne az ideje, hogy a mentális betegségeket ugyanazon a szinten kezeljük a fizikai betegségekkel, és ebbe beletartozik az is, hogy elfogadással viszonyulunk a gyógyszeres kezelések irányába.

Ugyanitt: hogy engedjük el végre az antidepresszáns és szorongásoldó szerek démonizálását, tekintsünk rájuk mankóként, ha indokolt és pszichiáterrel együtt egyeztetett a használatuk, fogadjuk el az érvényességüket.

Hiszen ha senki sem ekézi a cukorbeteget, amiért inzulinoznia kell magát, ne ekézzük a pánikbeteget sem, amennyiben szorongásoldó mellett funkcionál komfortosan. 

Gyerekek a szülői ágyban – Tudósok szerint biológiai előnyei is vannak

WMN Life – 2023. szeptember 1. – KC

Hangzatos, nagy gondolatok ezek – messziről, mástól, vagy másnak mondva

Azonban amikor rólam van szó, én válok az állapotom leghangosabb kritikusává, a pszichés zavarok legstigmatizálóbb, a gyógyszerek legdémonizálóbb nyárspolgárává. Míg másokat őszinte megértéssel és empátiával támogatok az úton, magammal szemben kritikus mércéket állítok, azt üzenve: rég nem itt kéne tartanod. Ezt még tovább rontotta a felelősségérzet, ami a művészetterapeuta-identitásom és a korábbi cikkeim miatt alakult ki.

Hiszen mégis mit gondolnak majd rólam a csoportjaim résztvevői, ha megtudják, hogy kudarcot vallottam? Hogy lehetek hiteles és megtartó számukra, ha közben saját magam sem tudom összetartani?

Megint snitt

Aznap, ott és akkor, a hideg konyhakőnek dőlve, a legsötétebb gondolatokat fogalmazva, felmerült bennem egy kérdés. Valójában mi a nagyobb kudarc: felismerni, hogy még szükségem van a gyógyszerre, vagy dacból alárendelődni a folyamatos pániknak és realitásvesztésnek? Elfogadni, hogy a „mankóm” hatására teljesebb és felszabadultabb életet élhetek, vagy ragaszkodni egy szenvedéssel teli, kiszolgáltatott állapothoz, ami adott esetben az egészségem és a kapcsolatom rovására mehet? Sőt, menjünk vissza a legelejére: tulajdonképpen miért is olyan fontos, hogy gyógyszermentes életet éljek, ha az ilyen hátrányokkal jár?

Nyilván Dunát lehetne rekeszteni a tanulmányokkal, amik a szorongásoldók és antidepresszánsok egészségre gyakorolt hatásait fejtegetik, ám legalább ennyi szakirodalom taglalja azt, milyen pszichoszomatikus betegségekhez vezet a folyamatos szorongás.

Az előbbi tüneteit még nem tapasztaltam meg, az utóbbit viszont már igen – esetemben sokkal több volt a gyógyszerletétel költsége, mintsem haszna. (Azt nem is említettem itt, hogy az elmúlt két hónapban folyamatosan fájt a gyomrom, asztmás köhögésem alakult ki, és 12 napig húzódott el a menstruációm.) Közben pedig megmosolyogtat a felismerés, hogy voltaképp semmi, de tényleg semmi nem kényszerített erre a döntésre, nemes egyszerűséggel az motivált, hogy szerettem volna elmondani magamról: meg tudom csinálni. 

Kipróbáltam. Nem tudom megcsinálni. Még legalábbis nem, és az is lehet, hogy nem is fogom tudni.

Azonban most, ahogy leírom ezeket a sorokat, már nem fájdalom, düh, önvád süt mögülük, hanem az objektív, elfogadó nyugalom. Ugyanis számtalan olyan dolog van még az életemben, amit kipróbáltam, és nem tudtam megcsinálni, mégsem ekézem magam értük.

Nem tudok például villanyt szerelni. Nem tudok szekrényt ugrani. Nem tudok egy lábon guggolni. Nem tudtam megtanulni franciául, pedig tetszik a nyelv. Nem igazán megy a szereplés sem.

Viszont meg tudom varrni a kiszakadt zsebeket. Ki tudom tartani a paradicsommadár-pózt jógában. Egészen jól tájékozódom, és meg tudok szervezni faszán egy utazást. Tudok segítséget kérni, és segítséget adni, felismerem, ha hibáztam, rá tudok nézni a belső működésemre, és átlátom a bennem zajló folyamatokat. És igen, tudok magam felé szeretetteljes ölelést küldeni, amikor ráeszmélek: ez most épp nem megy.

Hiszen ha képes voltam elfogadni, hogy zsámolyugrás nélkül is élhetek teljes életet, miért ne fogadhatnám el ugyanígy, hogy az életem ezen szakaszában gyógyszerek mellett érzem magam biztonságban?

Ha eddig senki nem állt felettem időmérővel – mondván, most már itt az ideje, hogy letedd – mégis kinek akarok megfelelni? 

Hagymás chips, levetett zokni és hangszórós metálzene – dolgok, amiket ne csinálj a távolsági buszon

WMN Life – 2023. szeptember 1. – NyL

Itt az idő, hogy újradefiniáljam az empátiát, és ne csak mások, de magam felé is gyakoroljam azt. És itt az idő, hogy örüljek a részeredményeknek is, hiszen míg korábban teljes adagot szedtem, most csak a gyógyszer felét veszem be. A szitkozódás helyett akár meg is dicsérhetném magam ezért, nem igaz? Hiszen végső soron ez lenne az egész alapja, vagy nem?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ ViktorCap

Takács Dalma