Itt az idő, hogy végre tabu- és stigmamentesen beszéljünk a szorongásoldó gyógyszerekről

–

Bár ezt a cikket a gyógyszer elhagyásáról terveztem írni, a zsigereimből jön a magyarázkodás kényszere: ez a téma még közel sem annyira evidens, hogy csak úgy a közepébe vágjak, hogy ilyen természetességgel beszéljek róla. A gyógyszerügy vékony jég, és még a legedukáltabb, legempatikusabb közegekben is akad legalább egyvalaki, aki csupán a jóindulattól vezérelve szívesen felvilágosítana arról, miért hoztam rossz döntést anno, amikor igent mondtam rá. Csoda ezek után, hogy rosszabb esetben titkolózást, jobb esetben mentegetőzést szül a kérdés?

Ami a stigmatizálás mögött van

Az, hogy az antidepresszánsok és szorongásoldók sok emberből ellenérzést váltanak ki, cseppet sem meglepő. Amíg a mentális egészség kérdését az összesöpört kosszal együtt önti kukába a legtöbb család, amíg az osztályfőnököknek lakatot kell tenniük a szájukra a tantervhez igazodva, amíg olyan szavak röpködnek egy pánikroham kapcsán, mint „hiszti” meg „feltűnési viszketegség”, addig nem csoda, hogy a prevenció, sőt még az intervenció sem kaphat teret, vagy legalább szimpatikusabb címkét. Ha időnként kilépek a buborékomból, azt tapasztalom: a legtöbb ember sajnos még mindig nagyon keveset tud a témáról, holott

nem valami úri hóbortról vagy egzotikus betegségről van szó, hanem olyan egészségi állapotokról, amelyek Magyarországon a munkaképesség-csökkenés 21,1 százalékáért felelősek, és az egyetemisták 55,3 százalékát érintik.

Ergo: többen küszködnek a pszichés zavarok valamely formájával itthon, mint, mondjuk, cukorbetegséggel, ennek ellenére utóbbi relevanciáját senki sem vonja kétségbe.

Na de vissza a megbélyegzéshez! Szintén ezt a társadalmi attitűdöt erősíti az a kellemetlen ambivalencia, hogy míg az egyik oldalon tabu és stigmákkal terhelt téma a gyógyszer, a másik oldalon a háziorvos tíz perc beszélgetés után nyomja a nagymamám kezébe a benzodiazepin – közismertebben: Xanax, Frontin, Rivotril – receptjét, amiért éjszaka időnként felébred.

És hogy a mama mit csinál? Még mielőtt elolvasná a Nők Lapjában, hogy relaxálás, meg sport, meg beszélgetés, inkább benyom egy maréknyit relfexből, hiszen ha az Anikó aszonta, azér’ annak mégiscsak dr. van a neve előtt. Csoda ezek után, hogy sokan aggodalommal tekintenek a gyógyszerekre? A legvadabb nyugtatókat bárki beszerzi egy telefonnal, holott elég csak végigfutni a lehetséges mellékhatások listáját ahhoz, hogy máris mentőt hívjunk magunkra.

Igen, tagadhatatlanul kemény és addiktív gyógyszerekről beszélünk, azonban egy ideális világban ez nem a tiltást és a stigmatizálást, hanem a felelős használatot vonja maga után – mind orvos, mind páciens részéről. Apropó: a felelős használatnak szerves része az is, hogy

a gyógyszerre nem megoldásként, hanem mankóként tekintünk, amely támaszt nyújt, amíg a terápiás folyamatban szépen lassan kibontjuk és újrarendezzük mindazt, ami a csomagunkban van. 

Visszatérve a családon belüli kommunikációra, a mentális egészség oktatásban el (nem) foglalt helyére és a futószalagon felírt Xanax-receptekre – sajnos ezen a téren is fejétől bűzlik a hal. Ám nem helyes, ha ennek a levét azok isszák meg, akiknek ezek a szerek ki lettek találva, akiknek talán az életét is megmenthetik. Merthogy az eredeti rendeltetésük ez lenne.

Nem megoldás, hanem mankó

Több randevúm is volt a gyógyszerekkel, mire kialakítottam a számomra legkomfortosabb életet velük és nélkülük is. Megtapasztaltam a fent emlegetett skála mindkét végpontját: azt is, hogy milyen előzetes vizsgálatok és nagyobb felkészítés nélkül gyógyszert szedni már középiskolásként, és azt is, hogy milyen az, amikor valóban indokolt és elképesztően hasznos az a pirula, amely fogja a kezem a pszichoterápiás úton. Azt hiszem, a kettő közötti választóvonal elhelyezkedése mindenkinél máshova esik, így én is csak a saját tapasztalataimról tudok beszámolni. 

De mielőtt erre rátérnék, fontos hangsúlyozni, hogy a gyógyszer elkezdéséhez, módosításához és letételéhez is elengedhetetlen a pszichiáterrel való folyamatos egyeztetés.

Az én szabályrendszerem ezt figyelembe véve viszonylag egyszerű. 

Szorongással élő emberként kutya kötelességemnek gondolom a mentális egészségem folyamatos, és bizony fokozott karbantartását – az pedig, hogy ez mit jelent, az aktuálisan felmerülő nehézségektől és a rendelkezésemre álló megküzdési módoktól függ.

A gyógyszer végső, de nem démonizált megoldási forma. Amíg képes vagyok a hatékony, alapvetően örömteli, szociálisan kielégítő hétköznapok fenntartására, addig „holisztikus” módon kezelem a szorongásaimat – terápiával, sporttal, beszélgetéssel, kutyázással –, ha viszont olyannyira elhatalmasodik a szorongás, hogy alkalmatlan leszek a feladataim elvégzésre, hogy nem tudom fenntartani a szociális kapcsolataimat, hogy adott esetben veszélybe kerüljenek az alapvető fizikai szükségleteim is, mint az evés vagy az alvás, igent mondok a gyógyszerre.

Hogy milyen érzés volt ez elsőre? Szar, szégyenteljes, megalázó.

Úgy éreztem, kudarcot vallottam, csalódást okoztam magamnak és a környezetemnek is, amiért gyenge voltam, és nem teljesítettem a többségi társadalom elképzelését arról, hogy minden fejben dől el. Hogy pozitív attitűddel minden megoldható. Hogy csak hinni kell benne.

És azt hiszem, ez a legnagyobb veszély, ami a klinikai szintű nehézségekkel élő embereket fenyegeti – nemet mondani a segítségre a kívülről érkező elképzelések, kanapétudósok miatt, akiknek „jogukban áll” véleményt formálni rólam és a problémáim milyenségéről, nehézségéről, megoldhatóságáról.

De vajon ugyanezt gondolnák a cukorbetegről is, aki a rosszullétek hatására úgy dönt, hogy inzulinozni kezdi magát? Ha egy másik embert kellene ez ügyben megnyugtatnom, érvek ezreit tudnám felsorakoztatni, magammal mégis kritikusabb voltam én is. 

Az önismeret egész életre szóló meló

Az elmúlt három hét, öt nap, nyolc óra (ami most már kilenc) valódi türelemjáték volt, egy még mélyebb párbeszéd önmagammal. És ez a párbeszéd valójában nem most kezdődött. Az az analógia jut eszembe, amit a jó szexről szoktak mondani: hogy az előjáték nem az ágyban kezdődik, hanem a legutóbbi együttlét utáni percekben. Azt hiszem, valahogy így van ez az önismerettel is. Bár nem tűztem ki magam elé szigorú határidőket, az első szem gyógyszer beszedésekor is tudtam már, hogy ez a mankó átmenetileg van a hónom alatt, és amint elég erősek a lábaim ahhoz, hogy nélküle is megtartsanak, rájuk nehezedhetek.

A lábaim viszont nem erősödnek meg maguktól – heti egy vagy két koncentrált edzés – ami esetemben a sématerápia volt –, és heti 168 óra belső építkezés kellett ahhoz, hogy kifejlődjön a vázizomzat. Na meg persze egy nagy adag türelem, megbocsátás, és a belső gyermek vállának megveregetése.

A fejlődés nem lineáris folyamat, éppen ezért kész tényként próbálom kezelni, hogy vannak, lesznek szar napok, amikor úgy érzem, egy tapodtat sem mozdultam a négy évvel ezelőtti állapothoz képest. (Apropó, Steiner Kristóf fantasztikus cikket írt ebben a témában nemrég, olvasd el, hátha neked is olyan jól jön, mint nekem.)

És hogy mi hozta el a döntést, hogy szép lassan búcsút mondok a gyógyszeremnek? Egy percig sem akarom magam, vagy bárki mást abba a hamis hitbe ringatni, hogy a problémáim és a szorongásaim teljes egészükben felszívódtak. Nem. Egyszerűen csak most érzem úgy, hogy kellően erős és adaptív megküzdési mechanizmusokat fejlesztettem ki magamban ahhoz, hogy ha megbicsaklik a térdem, akkor is talpon maradjak.

A szorongás nem múlt el, de kezelhetővé vált – és ennek része az is, hogy lesznek napok, amikor zsibbadó lábbal sántikálok haza.

A gyógyszert letenni egyébként szintén hullámzó folyamat: vannak napok, amikor a világ legenergikusabb emberének érzem magam, meg olyanok is, amikor enervált, érzékeny, szorongóbb vagyok. A folyamat közben pedig még többet gyúrok a korábban emlegetett lábizmokra: most heti kétszer járok terápiába, rendszeresen sportolok, figyelek az evésre és az alvásra, a barátaimat pedig pofátlan nyíltsággal készítettem fel arra, hogy lesznek napok, amikor nehezebben megy majd a szocializálódás. És azt hiszem, ez most, június 1-jén, lassan négy hét után, tök oké. Ahogy az is oké lesz, ha pár év múlva egyszer csak megint úgy érzem majd, hogy kell a mankó támogatása. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / master1305

Takács Dalma