Tiltott abortusz miatt haldokló kislány? Kit érdekel! – Megnéztük Az orvos című darabot az Átriumban

–

„Nagyon fáradt vagyok”

A főszereplő mondja ezt a mondatot valamikor az előadás vége felé. És a néző bólint: én is, én is.

Aki habkönnyű nyáresti édességre vágyik, az ne vegyen jegyet Az orvosra az Átriumban! A darab ugyanis nemhogy nem hűsít és nem andalít, hanem durván felráz, sőt sarokba szorít. Nem az érzékeinkre hat, hanem kemény önvizsgálatra késztető kérdéseket vág az arcunkba: korunk fontos erkölcsi kérdéseivel és paradoxonjaival szembesít.

Ne tévesszen meg senkit, hogy a plakáton az áll: thriller – borzongás helyett inkább a víz veri le időnként az embert, és nemcsak a nyár okán, hanem mert úgy megdolgoztat minket ez a (valójában) tézisdráma, amely nem a kétórás játékidőre köti le a figyelmünket, hanem napokon át dolgozik bennünk, és valamiképpen hasonló ügyek sorát idézi fel bennünk.    

Végső nyugalom vagy bűnbocsánat?

Maga a történet röviden összefoglalható: egy orvos nem engedi, hogy egy pap a jelenlétével felzaklassa kiskorú, haldokló betegét – aki nem haldokolna egyébként, ha bigott katolikus családja miatt nem kellett volna titokban vérmérgezésbe torkolló abortuszt végeznie magán. De a közvéleményt cseppet sem érdekli a gyerek tragédiája. A doktornő foglalkoztatja őket, illetve a vétke: elvette az utolsó kenet és a paradicsomba jutás lehetőségét egy „bűnös” lélektől.

A pap és az orvos közti incidens pillanatok alatt kórházi, majd politikai üggyé válik, a közösségi média fortyog, a média rárepül az ínyencfalatra, az orvos ellehetetlenül, halálos fenyegetéseket kap, horogkeresztet rajzolnak az autójára és lefejezik a macskáját.

Nem mellékes szál a történetben, hogy dr. Wolff intézményvezető, és a vele kapcsolatos botrány veszélyezteti a kórház fejlesztési terveinek megvalósulását, amelyet a kormány finanszírozni tervez, illetve tervezett. Mert (tudjuk): a döntést nem a kutatási eredmények és a gyógyítás színvonala befolyásolja elsősorban, hanem a helyezkedés és a politikai érdek.

Hogy mennyire nem új keletű jelenség ez, azt jól példázza az a körülmény, hogy a The Doctor című 2019-es Robert Icke-darab Arthur Schnitzler Bernhardi professzor című 1913-as, Bécsben azon nyomban betiltott drámájának aktualizált átirata, amely a mai kor társadalmi-politikai viszonyai között követi nyomon főszereplőjének meghurcoltatását. Az angol színházi fenegyerek, az író-rendező Icke nem először nyúl drámatörténeti klasszikushoz: átdolgozta már az Oreszteiát, a Hamletet, a Nórát és a Ványa bácsit is.

Schnitzler (férfi) dr. Bernhardijából Icke-nál Wolff doktornő lesz, aki történetesen leszbikus (és akit Alföldi rendezésében egy férfi, László Zsolt alakít – erről még lesz szó), amelynek azért van jelentősége, mert így a darab nemcsak az antiszemitizmust tudja ízekre szedni, hanem megmutatja a különféle kisebbségekkel kapcsolatos társadalmi és etikai kérdések mátrixát is.

Az ördög kaleidoszkópja

Ami Bernhardiban és Wolffban közös: orvosként elsőrangúak, emberként pedig tisztességesek, jószándékúak és idealisták. Azért nem engedik a papot a beteghez, mert úgy vélik, ez a legemberségesebb döntés. Csakhogy ők az utolsó percek nyugalmára gondolnak, míg a pap és a család, no meg utólag a közösség (köztük az orvoskollégák) vallásos tagjai az öröklétre, és hitük szerint a lány a pokolban fog gyötrődni bűnéért, mivel nem kapta meg az utolsó kenetet és a feloldozást.

Orvos és pap: mind a ketten az esküjüknek és a meggyőződésüknek megfelelően cselekednek. És bár ők csapnak össze, a valódi konfliktus nem kettejük között van, maga az ügy is csak ürügy, hogy a különböző csoportok egymás ellen acsaroghassanak – a düh hullámain pedig rutinosan szörföznek a politikusok, ahogy az lenni szokott.

A morális kérdésből nem vita, hanem pellengérre állítás lesz, bírósági tárgyalás helyett pedig egy televíziós talkshow-ban vonják felelősségre a doktornőt, és vázolják fel a különböző értelmezéseket, amelyeknek vajmi kevés köze van a valósághoz, annál több a véleményalkotók identitástudatához és ellenségképéhez. „Mi és ti” állnak szemben számtalan formációban, mintha az ördög kaleidoszkópja forogna a szemünk előtt.  

Nagyon érdekes követni, ahogy az összetartó orvoscsapat a botrány nyomán széthullik, és kiderül, hogy az addig készségesen behódoló beosztottak, amint vezetőjük pozíciója meggyengül, olyan gyógyításhoz és kutatáshoz egyáltalán nem kapcsolódó, szélsőséges ideológiák mentén fordítanak neki hátat, amely ideológiákról korábban egyáltalán nem esett szó közöttük, és amely ideológiák most viszont éppen kapóra jönnek egyeseknek a közhangulat nyomán az egyéni ambícióik érvényesítésében, a hatalomszerzésben.

Tételdrámák esetén gyakori, hogy a teoretizálás háttérbe szorítja a jellemábrázolást. Ebben a darabban is ez történik: a meglehetősen sztereotip szereplőkből csak az álláspontjukat ismerjük meg, amelyet egy-egy kérdés kapcsán határozottan, sőt olykor erőszakosan megfogalmaznak. A főszereplő ábrázolása valamivel árnyaltabb. Nem tűnik el az elvei mögött egészen, megtudjuk például, kiket szeret, hogyan él, és miért kutatja olyan szenvedélyesen a demencia okát.

Szívszorító a magánya, amelyhez végül teljes kitaszítottság is társul. Megalkuvást nem tűrő természete, bátorsága e korban (is) borítékolja a bukását. Sorsa, tragédiája az antik drámák hőseiével rokon.

Robert Icke a drámája elé tűzött utasításban külön kérte, hogy legyen disszonáns a nemek, a rasszok és társadalmi csoportok megjelenítése a színpadi adaptációkor. Tehát, például, játsszanak fehér színészek fekete szereplőket vagy férfiak nőket – Alföldi rendezésében, ahogy már említettem, dr. Wolffot László Zsolt alakítja, de például Márton András az egyik jelenetben (fehér férfi) orvos, a másikban fekete woke-aktivista nő. A fél évvel ezelőtt bemutatott temesvári előadásban, amelyet Andrei Şerban rendezett – ez volt Icke darabjának első magyar nyelvű bemutatója A doktor címen –, a főszereplőt az angol ősbemutatóhoz hasonlóan egy színésznő, B. Fülöp Erzsébet játssza. 

A karakterek ilyetén variálása nem öncélú játszadozás, hanem pont arra mutat rá, hogy az identitásunk nagyrészt tanult szerepek arzenálja, és a konfliktusokban e szerepek vívnak véres csatát egymással, miközben a lényeget tekintve olyan nagyon hasonlók vagyunk egymáshoz mi, emberek, csak hát erről, mióta világ a világ, nem akarunk tudomást venni. 

Kiemelt képünket készítette: Lakatos Péter

Kurucz Adrienn