Tökéletes pillanatok tárháza: New York-i útinapló 3. rész
Úgy képzelem, a mennyország olyan lehet, mint egy immerzív kiállítás: az ember elmerülhet a leélt élet tökéletes pillanataiban. A tökéletes pillanat persze lehet tökéletlen is, az én meghatározásom szerint az a lényeg, hogy ott és akkor ne vágyjunk sehova máshova. Pontosan ott akarjunk lenni, ahol vagyunk, egyedül, vagy azzal a társsal, aki épp mellettünk van. New Yorkban több ilyen tökéletes pillanatot is betárazhattam. Kurucz Adrienn és lánya útinaplójának harmadik, befejező része. (Az első két részt ITT és ITT találjátok.)
–
Emlékszem az első ebédünkre, amelyet a Central Park csónakázótójánál költöttünk el egy büfében. (Akkor tanultuk meg, hogy egy adag ottani étel nálunk tényleg kettőnek felel meg, tehát érdemes felezni, különben a kukában landol a nagyon drága élelmiszer fele.)
A szendvicset jól megpakolták finom grillzöldségekkel, az árnyékban jólesett az ücsörgés, a mellettünk lévő asztalnál egy színésznő mesélt a castingjairól egy férfinak (nem tűntek ismerősnek), a jobbunkon pedig nyugdíjas korúak baráti társasága eszegetett jókedvűen. Egy madárka kitartóan és pofátlanul hangosan tarhált tőlük.
Nem történt semmi különös. Csoda volt.
A harmadik nap tökéletes pillanatára estig kellett várni. Előtte sok fantasztikus dolgot láttunk pedig! A Rockefeller Center Prométheusz-szobránál faltuk be a kis francia pékségben vett reggeli finomságokat (itt áll most már karácsonykor a város fenyőfája, és nevezetes korcsolyapályája), aztán feljutottunk a város egyik legismertebb kilátópontjára, a Summitra, amely szó szerint szédítő élmény volt.
A Bryant parkban pihentük ki a délelőtt izgalmait: mind közül, amit láttam, ez lett a kedvenc New York-i parkom. Csodálatos zöld gyepe van, és nyárestéken (heti egyszer) filmeket vetítenek a pokrócokra kitelepült városlakóknak. De amúgy is nagyon hangulatos hely, gyönyörű fák veszik körbe. Jó alóluk valamelyik padról bámészkodni, nézni az embereket, hallgatni, miről csevegnek. (Már ottjártunkkor, június végén is mindenki a közelgő elnökválasztásról beszélt.)
A tér egyik oldalán található a filmekben gyakran feltűnő, csodálatos Public Libary, vagyis közkönyvtár. Ahová bárki betérhet olvasni. A homlokzaton hatalmas molinó: „Védd az olvasás szabadságát”, ez áll rajta, és ebben a városban nagyon komolyan veszik ezt a mondatot, térj be bármelyik könyvesboltba, és elképedsz.
Ezen a napon láttuk a Grand Centralt is, vagyis a híres, 111 éves pályaudvart, ami, bár majdnem lebontották egyszer, hála Jackie Kennedy makacs lobbizásának, még ma is áll. Szerencsére. Lenyűgöző épület, naponta 750 ezer utazóval, közepén az ikonikus, hagymaszerű órával, ami egyben iránytűként is funkcionál. A pályaudvar külön cikket is érdemelne (minimum), tele van történetekkel. Ha tehetitek, menjetek el egy vezetett túrára, naponta többször is indulnak ilyenek.
Szóval sok csodát láttunk ottlétünk harmadik napján, de az a bizonyos tökéletes pillanat este jött el, amikor a lemenő nap vörös, aranyló fénnyel vonta be a várost, és a metró szellőzőiből bugyogott a füst, mintha sárkányok laknának a föld alatt. Tátott szájjal bámultuk a látványt.
Nem tudtunk betelni vele
A következő nap estéje, ha lehet, még varázslatosabb volt. A Dumbóban esteledett ránk, azaz Brooklynban, a Manhattan és a Brooklyn hidak közti területen, a folyóparton, ahonnan az a kilátás nyílik Manhattanre, amit egyszerűen nem hiszel el. Itt van a híres Jane's Carousel, azaz a 48 lovas körhinta, amelyet például az Előző életek című fantasztikus filmben csodálhattunk meg. Sokáig ültünk ott a folyó partján, bámultuk a felhőkarcolókat, a millió ablakot, amelyek mögött kigyulladtak sorra a fények, és nem akartuk, hogy véget érjen az este.
Az ötödik nap legerősebb élménye a Brooklyn Botanikus Kertben ért minket. Nagyon meleg nap volt, és a japán cseresznyefák árnyékában kerestünk menedéket. Dorka elaludt, én, ahogy mondani szokták, csak néztem ki a fejemből. Olyan béke és nyugalom vett körül: el sem hittem, hogy egy kilencmilliós, gigászi metropolisz közepén vagyok.
Bejártuk aznap még Manhattan kínai és olasz negyedét, a Sohót is, de lélekben én ott maradtam egész nap a cseresznyefák alatt valahol.
A hatodik nap a Greenwich Village-ben és a West Village-ben telt, (Carrie Bradshaw-ház, pipa!), és miután kigyönyörködtük magunkat a Whitney múzeum képeiben, végigsétáltunk a High Line-on, amit melegen ajánlok a figyelmetekbe, ha New Yorkba utaztok. Egy régi magasvasút nyomvonalát hasznosították újra elképesztően kreatív módon. Két kilométernyi a séta az egykori sínek mentén: tele minden szeglet buja növényekkel, street arttal, leleményes építészeti megoldásokkal, pazar hely.
A hetedik napon a MoMÁ-ban ámuldoztunk, aztán úgy döntöttünk, búcsúzóul bevetjük magunkat ismét a Central Parkba: itt kezdődött a nagy kaland, végződjék is itt hát! Péntek este volt, és amire nem számítottunk: egy buliba keveredtünk, volt DJ, tánc, spontán összeverődött, jobbára középkorú emberek partiztak önfeledten.
Jó kis búcsúbulit rittyentettek nekünk az égiek, gondoltam
Jó volt látni, ahogy Dorka lányom felszabadultan táncol a flaszteren. Ő amúgy pillanatok alatt vette fel a város ritmusát, ragadt rá az amerikai szleng, vágta, mikor, melyik metróra kell szállni, mindent érdekesnek talált. Engem hamarabb elfárasztott az a rengeteg inger, ami ért, és egy ponton be kellett látnom, bár beleszerettem ebbe a városba, de nem tudnék itt élni. Nekem túl nagy, túl sok, túl hangos, felzabálna hamar. Dorka ellenben már holnap költözne, ha tehetné, szerintem. De legalábbis tanulni szívesen tanulna itt. Amit meg is értek őszintén szólva.
„Highlight”-ból az utolsó, csonka napra is jutott. Pedig azt hittük, már csak ellötyögjük az időt a hazaútig. Megint a Central Parkba vetődtünk, hogy heverésszünk egy kicsit a repülőtérre indulás előtt. Szombat volt, és mintha az egész város kint piknikezett volna. Mivel a terület óriási, nem volt nyomasztó a rengeteg ember. Inkább nagyon békésnek tűnt az egész. Dorka beállt egy csapat röplabdázó közé (igen, New Yorkban simán odamész idegenekhez, hogy játszhatsz-e velük, kedvesen befogadnak), én egy fa tövében ücsörögtem, és azon gondolkodtam, hogy ezt a pillanatot, ezt a még ottlétet gondosan el kell raktároznom a fejemben. Mert azt nem tudom, lesz-e még egyszer ekkora szerencsém, hogy eljuthatok ebbe a városba, de az már biztos, hogy ezekhez az emlékekhez bármikor hálásan visszanyúlhatok.
A képek a szerző tulajdonában vannak.
