A hazugság törékeny művészete: megnéztük a Játék a kastélyban-t

–

Egy fiatal, naiv, szerelmes szívű zeneszerzőt csúnyán átver jegyese, a primadonna: miközben házasságra készülnek, titokban régi szeretőjével, a híres színésszel is felmelegíti a viszonyát egy romantikus nyaralóhelyen. A nagy lebukás azonban nemcsak a nőnek kellemetlen, hanem az ifjú karrierjét egyengető színdarabíró párosnak, Gálnak és Turainak, is, hiszen ugrik a bemutató, ha a csalódott szerelmes összetépi a kottáit, ahogy bánatában megfogadta. Turai ezért isteni – vagy inkább ördögi, nézőpont kérdése – tervet eszel ki: elhitetik Ádámmal (és Gállal), hogy amit mindannyian tisztán hallottak a másik szobából, miután váratlanul beállítottak meglepni a színpad csillagát, az nem enyelgés volt, hanem egy francia darab próbája.

Molnár, a megosztó

Persze felmerül az emberben, hogy Turai tényleg megmenteni kívánja-e pártfogoltját (ha így lenne, feltehetőleg a füle botját sem mozdítaná, ellenben örülne, hogy Ádám megszabadult a csalfa dívától), vagy inkább jól átveri a bemutató érdekében. De sok idő nincs gondolkodni a kérdésen, mert egyfolytában történik valami a színpadon, és folyton nevetni kell, nincs mód moralizálni: Molnár Ferenc humora, szellemessége ma is elragadó.

Vannak persze, nem is kevesen, akik fanyalognak, ha Molnár neve előkerül – kivéve, ha A Pál utcai fiúk című regénye a téma, az ugyanis nemzeti kincsünkké vált, és mindenkinek erős kötődése van hozzá, akinek meg nincs, az sem igen vallja be, akárcsak a Himnusz esetében.

A Molnár-darabokat azonban szabad hangosan szidni, meg is teszik sokan. Száz évvel ezelőtt sem volt ez másként, amikor darabjai világhírűvé és dúsgazdaggá tették a józsefvárosi zsurnalisztát: Bécsben, Berlinben, Olaszországban, de még a tengerentúlon is játszották a műveit.

Mégpedig Amerikában, ahol sokévnyi depresszió után befejezte az életét 1952-ben, éppen bolondok napján, egy meglehetősen kegyetlen és szikár csattanóval: gyomorrákműtét közben.

De a Játék a kastélyban még a második világháború előtt született Bécsben, 1926-ban. Ebben az évben házasodott össze a középkorú drámaíró Darvas Lilivel – miután elvált Fedák Sáritól, akit azért vett el, hogy elhagyhassa: ez volt az egyezségük.

Egy rövidke anekdotából három felvonás

Darvas Lili és Molnár a bécsi Hotel Imperialban laktak. A Játék a kastélyban alaphelyzetét az élet szülte – amint ez lenni szokott Molnárnál: egy kurta anekdotát habosít fel mesterien színdarabbá. Konkrétabban: a fiatal feleség a némettanárának olvasott fel egy szerelmi vallomást gyakorlás céljából, amit a szomszéd szobában tartózkodó író és a barátja meghallott.

Kosztolányi Dezső írta Molnárról: „Darabjai egy kis ötlet mustármagjából sarjadzanak. Ez hirtelen hajtani, lombosodni, terebélyesedni kezd, alakok nőnek ki belőle, s ő kedvére elmulat velük. Erőssége nem a színpadi ezermesterség, mint sokan hiszik, hanem az a gyermeki kedvesség, amellyel oda tudja adni magát egy történetnek, az a gátlást nem ismerő bátorság, amellyel követni tudja ösztöneit. Egy költő erénye ez.

Micsoda szabad, féktelenül szeretetreméltó szókimondás, a huncutság micsoda őszintesége, a tiszteletlenség micsoda üdesége.”

Kosztolányival ellentétben, ahogy ő maga is utal rá, sokan tartják Molnárt a színpadi hatáskeltés nagymesterének. Tény, hogy nincsenek üresjáratok a darabjaiban, sem kínos vagy felesleges mondatok, sem unalmas körök. A patikamérlegen kimért szavak, a vibráló szócsaták révén az író eléri, hogy egy percre se kerüljünk ki az előadás hatása alól. Az arányok, a történetszövés, a csattanó: minden mérnöki precizitásról árulkodik, de egyben érzelmességről is, és mély emberismeretről.

Molnár nehéz ember hírében állt, és akkor még finoman fogalmaztunk. A hozzá tartozó nőket bántotta, csak Darvas Lili tudta féken tartani, igaz, sosem éltek együtt, legfeljebb együtt nyaraltak. Erőszakos, uralkodó természetének része volt ugyanakkor a finomság is, a részletek iránti érzékenység és az irigylésre méltó megfigyelőképesség: az emberi lélek működését nagyon jól ismerte.

Németh Andor írta róla, hogy „előkelő idegen” a magyar irodalomban. Hozzátehetnénk: és az életben. Bárhová ment is, a kiváltságosok életét élte különféle nyugati országok elegáns hotelszobáiban, pezsgőspoharak és szép nők társaságában, de azért a kisemberek világától sem szakadt el teljesen. 

Rólunk szól a darab

Tudta ugyanis, mi az, ami univerzális bennünk, ami kapcsán nem számít, ki szegény, ki gazdag, ki öreg, ki fiatal.

Szerelmesek vagyunk valamennyien. És féltékenyek. Okoskodók és együgyűek, gőgösek és szolgalelkűek, merészek és gyámoltalanok, csodálatos és szánalmas lények egyszerre, egyetlen testben. Hogy mikor melyik tulajdonságunk dominál, az a helyzettől függ: az élet tehát színház, különféle szerepeket játszunk benne.

Erről szól a Játék a kastélyban, amelynek minden figurájával azonosulni tudunk. Pedig a századfordulós polgári miliő rég a múlté, és a színházi világ játékait is csak távolról lessük.

Mégis mi vagyunk ott a színpadon frakkban és tollal a hajunkban. Mi affektálunk, mi csalunk és minket csalnak, mi nevetünk másokon, miközben rajtunk is nevetnek.

Turai alakjában Alföldi Róbert a szerzőt magát hozza el nekünk.

Végig az volt az érzésem, Molnár Ferencet látom a színpadon, aki megmutatja nekünk meglehetősen önkritikusan és erős humorba ágyazva, milyen egy író élete és végtelen, isteni magánya. Egy teremtő elméé, akinek nincsenek illúziói, és aki előtt nincsenek titkaink. Aki átlátja a játszmáinkat, aki előttünk jár mindig egy lépéssel (legalább), aki minden gyarlóságunkkal tisztában van, de nem ítélkezik, sőt, szórakoztatja is, ha kilóg a lóláb. Hiszen ő pont az emberi kicsiny(es)ség és pátosz közti szakadék felett építkezik. Neki a kisszerű, olykor szánalmas, olykor rettenetes valóságnál sokkal fontosabb a jól kifundált, fordulatokkal teli és mesterien felépített történet, akkor is, ha a saját életéről van szó.

A mese számára barlang, amelynek ő a remetéje. Úgy vonul ki a világból, hogy az nem tűnik fel senkinek. 

Ő az író, aki meg tudja mutatni, ha akarja, az emberi szenvedés minden árnyalatát, de ha mellette szenved valaki, azt nem bírja elviselni, és azonnal történetté írja, távolítja magától, a fájdalmat is elvicceli.

Bárkit és bármit elad egy ütős poénért.

Szemébe nevet a tragédiáknak. Mert aki nevet, az nem fél.

(Ezért kell nekünk ma is Molnár, néha úgy, mint egy falat kenyér.)

Turai/Molnár az embereket maga körül, ha szereti, ha nem szereti, rendezi: szórakoztatja, hogy milyen könnyen manipulálhatók. És nem retten vissza attól, hogy mások sorsát akár rámenősen is alakítsa, a „kegyes" hazugságtól sem visszarettenve, ha azzal elsimíthat viszályokat, amelyek terhes bosszúságot okoznak neki.

Ha pedig egy látszólag megoldhatatlan helyzettel szembesül, keres egy rejtekajtót a selyemtapétán, és elegánsan távozik. Kislisszan, és közben ránk kacsint. Bosszantó egy figura, de szükségünk van rá.

„Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő” – üzeni Molnár Ferenc Shakespeare nyomán, és azt is mondja még: az élet időnként borzasztó, de röhögve, játszva, magunkat és egymást nem túlságosan komolyan véve mégis csak könnyebb elviselni. 

Kurucz Adrienn