Amíg a tésztát gyúrom, nem gondolok semmire. Se életre, se halálra
Rubin Eszter Mit esztek ti otthon, mannát? című könyvét ajánljuk
A várakozás megbénít. Előveszem hát a lisztet, és nekikezdek a tésztának. Minden illat, minden anyag megnyugtatóan ismerős. A pánik lassan csillapodik, a légzésem kezd visszarendeződni. Nem gondolok a védőnő szemében erősödő félelemre, ahogy a kisbabám szívhangját keresi egyre kétségbeesettebben a hasamhoz nyomott kis műszerrel: „Ez egy régi darab, szökőévente egyszer előfordul, hogy nem találjuk a baba szívhangját vele. Biztosan nincs baj.” Nem gondolok arra, hogy hamarosan indulnunk kell az orvosomhoz, hogy fogadjon minket, és kiderüljön, tényleg a legrosszabbal kell-e szembenéznünk. Amíg a tésztát gyúrom, nem gondolok semmire. Se életre, se halálra. Filákovity Radojka rendhagyó könyvajánlója Rubin Eszter Mit esztek ti otthon, mannát? című kötetéről.
–
„Imádom a kelő tészta érintését. Él, lélegzik, mint egy kisbaba”
Közel egy hónap elteltével ismét tésztát hajtogatok, olyan óvatos mozdulatokkal csinálom, mintha a kisbabámat bugyolálnám pólyába, ha élne. A puha, ruganyos anyag szinte életre kel az ujjaim alatt. Nem érzek fájdalmat. Teremtek: ételt, amivel másokat táplálhatok, ha őt már nem is fogom tudni soha.
A tészta akár a meleg takaró, ami körülvesz.
Az ételkészítés ima.
Az én terápiám.
A túlélés testi és lelki záloga.
Miközben a tésztát hajtogatom, nem létezik más.
Kiszakad belőlem egy sóhaj. Mélyről jön.
Talán nem is az én tüdőmből. Talán az anyáméból, a nagyanyáméból. Talán az ő fájdalmuk is felszakad most rajtam keresztül. A mozdulatok megnyugtatóan ismétlődnek – mintha valaki láthatatlanul vezetné a kezem. Mindegyikben érzem az őseim erejét, akik az ételen keresztül gyógyítottak, gondoskodtak, szerettek. Ott élnek a receptekben, amik anyáról lányra öröklődtek generációkon át.
Amikor megszülettem, a nagymamám a recepteskönyv fedelének belső oldalára írta fel: „Lányunk van, Radojka 3300 g.” Ezzel a nagymamámmal a mai napig, ha hazalátogatok, együtt sütünk – ilyenkor, a gyúródeszka fölött zajlanak a legmélyebb beszélgetéseink.
Így kapcsolódunk ugyanis mi, emberek: történeteken és ételeken keresztül. És még akkor is, ha iszonyúan fáj, nem tudjuk kiparancsolni magunkból a táplálás és a táplálkozás ösztönét.
Mennyi öröm és fájdalom koncentrálódik sokszor ebben a folyamatban! Mennyi családi történet indul a konyhából, a közös asztaltól! Rubin Eszter összegyűjtötte a saját történeteit, és egy minden nemében egyedülálló, csodás kötetbe rendezte őket többek közt azokkal a meghatározó receptekkel együtt, amiket a saját felmenőitől kapott örökül.
„Lélekig hatolóan ismerős, aranyló zsírkarikák felszínéről tükröződik vissza a családi fotóalbum”
Eszter zsidó családba született, méghozzá olyanba, amelyben szinte mindenki élvezettel, jól főzött, és enni is szeretett. Az ő asztalukhoz ültet most minket, és a novelláin keresztül nemcsak a történelem legvéresebb időszakain átívelő családi legendárium elevenedik meg, hanem a kezünkbe adja a sokszor generációról generációra öröklődő recepteket is: dédnagyanyja, Weisz Cili zöldséges libamellét, nagymamája körözöttjének vagy dédanyja londoni szeletének receptjét.
De helyet kap még megannyi ízletes fogás mellett az összetartozás szimbólumát jelentő barhesz, a puha bagel, a kerek és illatos pampuska vagy a tápláló maceszgombócleves receptje is.
A zsidó konyha legjavát mutatja meg nekünk, amely a saját indentitásához való kapcsolódást is jelenti: önmaga megtalálását, egy valódi megérkezést a zsidó kultúrához és gyökerekhez.
„Ezt kellene megfejteni. Hogyan lehet az illatnak színe, a szagnak látványa, a színnek zamata, az aromának olyan ereje, amely óriási lendülettel hozza elő a múltat, ránt vissza az időben, és idéz fel tűpontosan felvillanó emlékeket.”
Eszter szinte minden korábbi regényében valahogy megjelenik az étel szeretete, nemcsak azt tudja ugyanis, mennyi boldogság rejlik az ételkészítésben, illetve az evésben, hanem azt is, hogy aki nem ismeri utóbbi örömét, az kevés örömöt ismer az életben.
Receptjei egytől egyig gondosan kimunkáltak, kezdők számára is jól követhetők (bár némelyik okozhat egy kis fejtörést nekik), ámulatba ejtő egységet alkotva a szövegekkel, amikben az adott étel megjelenik – nem beszélve az étvágygerjesztő fotókról. Hihetetlen munka ez a könyv, ami egyszerre dicséri Eszter írói, gasztronómiai és fotós tehetségét – tekintve, hogy formabontó módon nemcsak az ételek elkészítése, hanem megörökítése is hozzá fűződik.
A kötet az irodalom és gasztronómia lenyűgöző találkozása, a szövegekben megannyi ízemlékkel, amelyek messzire repítenek minket. Az Eszter egyedi humorával fűszerezett, hol elgondolkodtató, hol felkavaró történetek a zsidóság generációkon átívelő traumáiról szólnak, elhallgatásról, de túlélésről is, örömről és csak azért is élni akarásról.
Mert az ételben mindig ott az élni akarás. Akkor is, amikor a legvészesebb időszakokban a szabadsághoz való kapcsolódás falatnyi érzését az jelentette, hogy elalvás előtt recepteket idéztek fel egymásnak az emberek.
És most is, bennem is, ahogy áhítattal hajtogatom a tésztát.
A puha, ruganyos anyag szinte életre kel az ujjaim alatt. Nem érzek fájdalmat.
Ilyenkor teremtek.
Gyógyulok.
