Csak azért is élni, szeretni – A legfontosabb leckék, amiket a családomtól örököltem

–

Amit a szerb nagyanyám tanított: „csak azért is” élni, szeretni

Májkót, a szerb nagymamámat a nagyszülei nevelték, ugyanúgy, mint azt a kislányt, akiről azokat a szép meséket mondta nekem gyerekkoromban. Sosem akart férjhez menni. Amikor Deda (a nagypapa szerbül – a szerk.) elkezdett udvarolni neki, minden alkalommal faképnél hagyta. Képes volt kivonulni a moziból még a film elején, ha Deda leült mellé – mindig is makacs, dacos asszony volt –, pedig tetszett neki. Nagyapámat épp ez az elérhetetlenség foghatta meg benne, hogy ő volt az egyetlen lány, akit nem tudott megszerezni. Aztán Dedát munkaszolgálatra hurcolták, évekig távol volt, de Májkó megvárta.

Annak ellenére házasodtak össze, hogy nagyapámat a tehetős családja tiltotta a szegény sorból való lánytól. És annak ellenére lett gyerekük, hogy az orvos azt mondta Májkónak, sosem fog teherbe esni.

Az orvos viszont nem tudta, hogy ez az erős akaratú asszony még csak hírből sem ismeri azt, hogy: nem lehet. Mert később a „nem lehet” ellenére hosszú vajúdás után megszülte az egy szem fiukat, az édesapámat. Aztán ez az erő, ez a dac hajtotta akkor is, amikor a nagyapám egy agyvérzés után lebénult; Májkó kilenc évig ápolta, megtanította újra járni, beszélni, miközben egy kisebb gazdaságot vitt otthon disznókkal, tyúkokkal. Majd, amikor már tényleg nem lehetett mást tenni, elbúcsúzott tőle – de sosem engedte el. Amióta családja van, nekik, nekünk él: az örömünkért, a jóllétünkért. A fontossági sorrendjében mindig mi szerepeltünk legelöl. Tőle tanultam, mennyi önfeladásra és szeretetre lehet képes egy ember, hogy mekkora erő rejtőzhet egy nőben, és hogyan képes ezt az erőt mindenek ellenére mozgósítani azért, akit és amit szeret.

Amit Mama tanított: a veszteség után is újra lehet kezdeni

Számomra ők egyek: „Papaésmama”. Így, folytatólagosan, megmásíthatatlanul. Még úgy is, hogy Papa már közel húsz éve elment.

Ma is emlékszem a hangjára, a nevetésére, az egész lényére. Papa délceg, kedves ember volt. Mama azt mesélte, már első látásra tudta, hogy vele szeretne élni; azt mondta a barátnőjének, ő ezt a fiút megfogja magának. Mint később kiderült, Papa ugyanígy gondolta, csak ő az édesanyjával osztotta meg: az a lány, aki épp a barátnőjével beszélget velük szemben, a felesége lesz. Mama tizenhét éves volt, amikor Papa hazakísérte a szüreti bálból. A következő év májusában megtartották az eljegyzést, novemberben pedig összekötötték az életüket: a menyasszony tizennyolc, a vőlegény huszonöt éves volt. Végigdolgozták az életüket, keményen, kitartóan küzdöttek, mire mindent megteremtettek a gyerekeiknek. Harmincnyolc évet töltöttek együtt szeretetben, tiszteletben. Papa épp akkor ment el, amikor végre mindazt, amit közösen megteremtettek, nyugalomban élvezhették volna. Tüdőrák – gyorsan történt, felfoghatatlanul gyorsan. Idén novemberben lett volna az ötvenhatodik házassági évfordulójuk. 

Papával szinte együtt nőttek fel, és bár ezt sosem mondta ki, de azt hiszem, a veszteség mellett ez lehetett a legnehezebb számára: megtanulni egy saját, önálló életet felépíteni.

Ehhez visszanyúlt oda, ahonnan indult: a gyerekkori barátaihoz. Újra szorosabbra fűzték azokat a kapcsolatokat, amiket a felnőtt élet az évtizedek során meglazított: Mama eljárt velük kirándulni, gyógyfürdőbe, regisztrált a Facebookra, és csatlakozott a helyi nyugdíjasklub (bár most kijavítana, hogy az valójában életmódcentrum) énekkarához, még fellépésekre is jártak. Kialakított magának egy új életritmust feladatokkal, aktivitással, társasági élettel és sok-sok örömmel. Nem engedte, hogy a veszteség bezárja, alkalmazkodott ahhoz a fájó helyzethez, amit az élet rá mért, és ma is igyekszik a legjobbat kihozni belőle. Hetvennégy évesen ismét egy nagy újrakezdés előtt áll. Nemrég eladta a házat, amit Papával közösen építettek, amiben a gyerekeik felnőttek. Otthagyja a falut, ahol született, és az egész eddigi életét leélte, tavasszal pedig beköltözik a szüleim szomszédságába. Ő döntött így – mindenkit meglepve az ötletével. Azt mondja, ha bármi gond adódna, legalább így helyben lesz, és nem tesz plusz terhet a gyerekeire azzal, hogy kilométereket kelljen ingázniuk, ha segítségre szorulna. Annak ellenére, hogy tudom, nehéz lesz számára a búcsú, nem engedi, hogy elragadja a szomorúság. A jövőre koncentrál, tele van tervekkel: például már azt is tudja, hogyan alakíthatná át a konyhát az új házában. 

Amit a húgom tanított: Állj ki azért, ami fontos neked

Vannak emberek, akiknek végtelen szabadság lakik a lelkében – a húgom ilyen. A természet gyermeke, aki lóháton barangolja be a határt, vagy épp a kutyáival veszi be a végtelen mezőket. Már gyerekként is csak az állatok érdekelték: amíg én Barbie álomotthonát rendezgettem, és egyik ruhát próbáltam a másik után a babáimra, ő a lovait terelgette a játék istállóba, és a műanyag állataiból épített hatalmas farmot. Szerintem a szüleim akkor még nem sejtették, hogy ő valójában nem is játszott, hanem a saját felnőtt életére gyakorolt. Ez volt az álma: lovakat, kutyákat tartani.

Amióta az eszemet tudom, minden egyes ünnepre: karácsonyra, húsvétra, születésnapra lovat kért. A családunkból senkinek sem volt tapasztalata a lótartásban, így a szüleim sokáig hevesen ellenálltak. Ennek az volt a következménye, hogy az évek során mindenféle „lópótlék” megfordult az udvarban: kecskék, rackajuhok, mentett kutyák. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Még húszéves sem volt, amikor az első saját lovát hazahozta. Megvívta a csatáit a szüleinkkel, bátran kiállt azért, amit szeretett volna, a ló pedig végül maradhatott. Onnantól kezdve minden áldott nap ő látja el, ha esik, ha fúj, ha ünnep van, ha hétvége. Segített világra hozni a csikóit, ápolta, amikor beteg volt.

Olyan korán megtanulta, milyen felelősséggel jár a szeretet, hogy felnőttebbé tette, mint bárkit, akit ismertem.

Ma már a párjával tartanak lovakat, birkákat, agarakat – a pontos számukat nem tudnám megmondani, mindig egyre többen és többen vannak. De hát nem meglepő: emlékszem, gyerekkorunkban mekkora játék farmot épített…

Amit anya tanított: Ne szorongj azon, amire nincs ráhatásod!

Anya napsütést hoz oda, ahová belép. Több száz gyereket – köztük sok hátrányos helyzetű iskolást – tanított meg írni-olvasni; minket pedig élni. Nem is tudom igazán szavakká formálni, amit ő adott nekem. Mindent. Persze az ember sok mindent igyekszik másképp csinálni, mint a szülei – ez így természetes. Ha sikerül, az azt jelenti, jól figyeltünk, és képesek voltunk tanulni a hibáikból. Van viszont valami, amit hiába igyekszem úgy csinálni, mint anyukám, ritkán sikerül: anya lelke nagyon erős; rengeteg teher, feladat van rajta, ő mégsem kesereg. Tanít, vezeti a háztartást, gondját viseli az ápolásra szoruló Májkónak, és maga is folyamatosan tanul, képezi magát a szakmájában.

Nem ismerek nála szorgalmasabb, alázatosabb embert. Ha gondterhelt, akkor sem felejt el mosolyogni, még akkor is ad – figyelmet, szeretetet másoknak –, ha magára alig jut ideje.

Azt mondja, kevesebbet szoronganék, ha kidobnám a fejemből, ami nem szerez örömöt, nem épít. Ha nem fordítanék energiát arra, hogy olyan helyzetek miatt görcsöljek, amelyekre nincs is ráhatásom. Szeretném én is olyan tisztán látni a dolgokat, mint ő. Anya a fény, a tiszta szeretet. Segít abban, hogy bármilyen helyzethez alkalmazkodni tudjak: ne csak elfogadjam azt, amin nem tudok változtatni, hanem megpróbáljam megtalálni benne a jót, ami örömöt szerez. Nem is kaphattam volna tőle szebb útravalót az életre. 

Filákovity Radojka

 A képek a szerző tulajdonában vannak