Szülőnek lenni ma olyan, mintha egy dzsungelben járnál

–

Szülők a tanácsok dzsungelében

Nagyon régóta mozog bennem az a kérdés: a szülők vajon hogyan látják a szakembereket?

Segítőként tekintenek ránk, akik új szempontokat hoznak, és támogatják őket abban, hogy „elég jó” szülők legyenek? Vagy inkább kekeckedő, okoskodó kívülállóként, akik a pálya széléről magyarázzák, merre kellene rúgni a labdát, de az éles helyzetekben nincsenek ott?

A valóság talán valahol a kettő között van.

Közben fontos kérdés az is, hogy egyáltalán, miért van szükség gyerekjogokra, pszichológiára és más tudományos megközelítésekre. Ha a jog és a tudomány belép a nevelés területére, az vajon szükségszerűen háttérbe szorítja-e az ösztönös, zsigeri megoldásokat?

Az elmúlt generációk nevelési céljai látványosan változtak: a korábbi szülőnemzedékek sokszor egyszerűen annak örültek, ha a gyerek egészségesen felnőtt.

Az én szüleimtől a nagyszüleim nagyjából annyit vártak el, hogy maradjanak életben. Aztán a szüleim engem már azzal, hogy maradjak életben, és vigyem valamire az életben.

Én meg azzal indultam neki a szülőségnek, hogy szeretném, ha a gyerekem jól lenne, és még a saját szakmámban is sokszor abban próbálok segítséget nyújtani, hogyan lehet jobban figyelni a gyerekekre, miket érdemes végiggondolni, milyen, az adott pillanatban nehéznek tűnő (hiszen a gyerek az adott pillanatban nem biztos, hogy azonnal boldog lesz tőle), hosszú távon mégis fontos döntéseket kellene meghozni a gyerekek jóllétének érdekében. 

Ma már a szülői célok sokkal komplexebbek. Szeretnénk, ha a gyerekek nemcsak biztonságban lennének, hanem érzelmileg is jól működő, önálló felnőttekké válnának.

Ennek érdekében rengeteg döntést kell meghozni, amelyek rövid távon akár konfliktust vagy elégedetlenséget is okozhatnak, de hosszú távon a gyerek érdekét szolgálják. Ilyen például az online biztonság, a digitális eszközhasználat szabályozása, a határok következetes megtartása, vagy éppen az, hogy kimondjuk: ami történt, az fájt.

Hol a helye az ösztönöknek a gyereknevelésben? 

Felmerül azonban a kétely: nem bizonytalanítja-e el a jó szándékú szakmai tanácsáradat a szülőket annyira, hogy elveszítsék a bizalmat a saját megérzéseikben?

Érdekes, hogy a Journal of Child Psychology and Psychiatry egyik 2023-as áttekintése szerint az agy bizonyos területei kifejezetten „felvillannak”, amikor a szülők a gyermekük jelzéseire reagálnak – függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e formális pszichológiai tudással. Ez azt sugallja, hogy a szülői intuíció biológiai alapokon nyugszik, és nem pusztán tapasztalat vagy tanulás eredménye.

Ugyanakkor a Harvard University kutatói arra hívták fel a figyelmet, hogy a legjobb eredményt az hozza, ha ez az ösztönös reakció kiegészül tudatos, reflektív szülői stratégiákkal.

Magyarán: nem kell választani az „érzem” és a „tudom” között – a kettő együtt működik igazán.

Magamban ezt az „ösztönös szülőség” fogalmával írom le, amelyben a szakmai tudás és a szülői intuíció nem egymás riválisai, hanem kiegészítői. Az ösztönös szülőség nem azt jelenti, hogy mindent „csak érzésből” kell csinálni, figyelmen kívül hagyva a szakmai tanácsokat és a tapasztalatot. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kapott tudást a család saját valóságába kell beépíteni – hiszen nem a könyv vagy a szakértő él együtt a gyerekkel, hanem a szülő. 

Sokak számára ez állandó egyensúlyozás két világ között: ha a szívükre hallgatnak, attól félnek, „szakmaiatlanok” lesznek; ha a szakmai tanácsokat követik, tartanak tőle, hogy ridegnek vagy természetellenesnek tűnnek. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. A kihívás abban rejlik, hogy a rengeteg külső hang között megtaláljuk a saját hangunkat – hibákkal, próbálkozásokkal együtt. Éppen ezekből épül fel az a biztonság, amit a gyerek érezni fog.

Egy jól ismert iskolai példa ezt jól szemlélteti. Amikor egy gyerek először áll ki verset mondani, a pedagógus fejében ott sorakozhatnak a légzéstechnikák és önbizalom-erősítő módszerek. De amikor meglátja, hogy a gyerek keze remeg, lehet, hogy az egyetlen fontos mondat az lesz: „Tudom, hogy meg tudod csinálni, és én itt leszek végig.” Ez nem szerepel tankönyvekben – mégis abban a pillanatban pontosan ez a kapaszkodó kell.

Mi (lenne) a szakemberek, tanácsadók dolga? 

Az ösztönös szülőség néha a könnyebb, néha a nehezebb utat jelenti. Van, amikor az esti „képernyővita” során a szülő érzi, hogy most a közös élmény többet ér, mint a szabály betartatása. Máskor pedig azt, hogy fontosabb segíteni a gyereknek kimondani: „Ez nem volt rendben”, még ha ezzel fájdalmasabb is szembenézni.

A szülőség ma valóban nehéz terep. A tanácsok és elvárások sűrűjében könnyű elveszíteni a belső iránytűt.

Éppen ezért a szakemberek feladata nem a félelem fokozása, hanem a bizalom erősítése: hogy a szülők higgyenek magukban, és merjenek hallgatni a megérzéseikre.

Mert a végén nem az számít, hány tanácsot követtek, vagy mennyire feleltek meg a „jó szülő” ideáljának, hanem az, hogy a gyerek érezte-e: szerették, látták, figyeltek rá. Ez az egyetlen mérce, amely igazán számít – és amit sem algoritmus, sem szakvélemény nem tud helyettük megadni.

Gyurkó Szilvia