Helyettünk és értünk beszél – Gurubi Ágnes új regénye kíméletlenül megmutatja azt, ami van, illetve nincs

–

Az igazi irodalomban nincsenek tabuk

Már a Szív utca megjelenése előtt is biztosan tudtam az interneten olvasható részletekből, hogy Gurubi Ágnes olyan hangot hozott a kortársak közé a magyar irodalomba, ami fittyet hány a hagyományokra, nem törődik a tabukkal, és kíméletlenül feltárja azokat a pokoli küzdelmeket, amelyeket valószínűleg mindannyian megélünk. Akkor is, ha magunk előtt sem vállaljuk olykor a saját gondolatainkat, érzéseinket. Ő mindent kimond. Ha nem hiszitek, olvassátok el azt a monológinterjút (Van ilyen egyáltalán? Szerintem van…), amelyet a Szív utca megjelenése után készítettem vele. Gyárfás Dorka írását is érdemes elolvasni, amiben Gurubi Ágnes traumatikus történeteit meséli el. A halálközeli élmény talán sok mindent megmagyaráz…

Ámok álmok

A Másik isten főhőse, elbeszélője a 36 éves Herbszt Juli, aki látszólag idilli körülmények között él imádott hatéves kisfiával és férjével Budapest külvárosában, egy szép házban, közel a természethez. A látszatboldogságot megtöri Juli apjának váratlan halála, akit ez az esemény szembesít azzal, hogy mindvégig hazugságban élt, hiszen ő maga is elhitte, hogy a biztonságos keretek, amelyeket oly nehezen teremtett meg, elegendők lesznek neki egy életre a boldogsághoz, ám most ráébredt, hogy gyakorlatilag megfojtják őt. Olykor a szó szoros értelmében, pánikrohamok formájában jelentkezik ez az elfojtott és épp ezért fojtogató fájdalom. A lassan, de biztosan kihűlő, kiüresedett házassága is megnehezíti a mindennapokat, és még a terápia is inkább összezavarja, mint segít neki.

Az ismerős budapesti helyszíneken játszódó regény nagyon erősen beszippantja az olvasót,

és már az első fejezetből kiderül, hogy Juli férje megtalálta azt a bizonyos fekete füzetet, amiről még azt is megtudjuk később, melyik üzletben vásárolta a főhős. Ez az a füzet, amelyet Juli a terapeuta kérésére kezdett el vezetni azért, hogy legalább ő maga tisztába kerüljön az érzéseivel.

A fekete füzet tartalmát mi is megismerjük. Az választja el csupán az elbeszélői részektől, hogy egyes szám második személyben írta az idősíkokkal mesterien bánó szerző. Az mindvégig a homályban marad előttünk, hogy ez a 21 fejezet csupán az álmait, ábrándjait, vágyait írja-e le, vagy pedig a valóságot.

Összeomlás vagy építkezés?

Régóta tudjuk, hogy a legnagyobb krízisekben rejlik a legtöbb lehetőség arra, hogy kilépjünk abból az elviselhetetlen közegből, ami a krízist okozta. Tehát akár a katarzist is elérheti az, aki olyan mélyre száll magában, hogy felismerje azokat a tudattalan mintázatokat, amelyek a krízishez vezették.

Juli pedig csak az apja halála után döbben rá arra, hogy kislány kora óta szerelemmel szereti a tulajdon édesapját, akit ráadásul most másodszor veszített el, hiszen kamasz volt, amikor az apja folyamatos nőügyei miatt elváltak a szülei.

Így az addig viszonylag intenzív szeretetkapcsolat egyre lazábbá vált apa és lánya között. Ám a halál végérvényessége feltépte ezt a mélyen elfojtott szerelmet, és sok-sok nehéz kanyar után felvillantott valamiféle szabadulást Juli számára. Talán épp az apja egykori barátjával, Igorral való (létező, vagy csak elképzelt?) szenvedélyes szeretői viszonnyal, amit a fekete füzet szövegeiben követhetünk. („A vulkán, amin évtizedek óta ült, kitört.”) 

Hogyan lehet leírni az irodalomban a szexet?

Gurubi Ágnes már a Szív utcában is kitűnt a kortársak közül abban, hogy nem tűrt semmiféle tabut az érzelmek kifejezésében. Nem állították meg a szavak, szerencsére viszi tovább ezt a kiváló és üdítő védjegyet a fekete füzet szövegeiben (is). A kendőzetlen, vad és részletes szexjelenetek leírása elvben a lektűr felé vezetné a művet, de ő mégis megtalálta azt a kontextust, azt az elbeszélői szerepet és azokat a nagyon is helyénvaló szavakat, amelyek nem alacsonyítják le a történetet, sőt inkább egy másik isten segítségével olyan szférákba emelik, amelyekbe ismerős természetességgel költözhet be az olvasó.

Igen, a szex ilyen, az élet ilyen. Néha szar. Néha meg nem. És amikor azt hisszük, nem az, akkor esünk pofára igazán, mert kiderül, hogy az önáltatásban majdnem mindannyian verhetetlenek vagyunk.

Női szerepek, nemek és nemek – és miért igen, ha nem?

Mindannyian vágyunk a szabadságra, de amíg képtelenek vagyunk nemet mondani, és szófogadó kislányokat, meg érzelmeiket elfojtó, szeretetre képtelen, birtokolni vágyó fiúkat nevelünk, addig nincs feloldozás. És a szabadságnak is lőttek.

Az ellentmondásos érzelmek megélése, egyáltalán az, hogy minduntalan megkérdőjelezzük a saját érzelmeink létjogosultságát, nagyon sok kérdést vet föl mindannyiunkban. Gurubi Ágnes szövege még inkább felnyitja a szemünket erre a sok elfojtottságra.

Főhőse, Juli is szenved azoktól az elvárásoktól, amelyeket kimondva-kimondatlanul támaszt a környezete. A férje állandóan birtokolni akarja a testét, Juli viszont szenved attól, hogy nem tisztelik a határait. Ugyanakkor, amikor saját kisfia közli vele, hogy őt veszi majd el feleségül, mégpedig az „anyaszaga” miatt, repülős boldogsággal reagál rá.

Hát mi a fenét várunk a férfiaktól, ha anyaként mindent odaadunk magunkból a fiainknak?

Odaadóan szolgáljuk őket, a testünkből, testünkben tápláljuk, óvjuk, védjük, öleljük őket ebben a biztonságos anyaszagban, amit aztán az egykori kisfiúk férfiként már csak a birtoklásban élnek át újra és újra. 

Hiszen ők csupán azt a biztonságot keresik, amit kisfiúként kaptak az anyjuktól. Ez nekik „jár”.

Juli elképzelt vagy valóságos szeretője, Igor, szabályosan parancsolgat neki, uralja őt, hatalma van a teste fölött, és Juli akkor sem tudja visszautasítani, ha az elméje felfogja, hogy egy középkorú zsidó nő és egy apja korabeli, szoknyapecér cigány férfi között nem lehet egészséges viszony. De a test, az apa iránt, gyerekkortól elfojtott szexuális vágyak szabályosan kirobbannak Juliból, és ahelyett, hogy elhoznák számára a régóta keresett szabadságot, újabb béklyókat raknak rá.

A hétköznapok megölik a szerelmet?

Az olvasmányos, irodalmi, zenei és filmes élményekkel, idézetekkel, párhuzamokkal átszőtt, látszólag könnyed kézzel, igen jó stílusban megírt, kicsivel több mint kétszáz oldalas regényben a leghétköznapibb dolgok legalább olyan arányban szerepelnek, mint a legnehezebb női témák. Éppen ezért ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akiben felmerültek már hasonló kérdések, mint Juliban:

„Hát ilyen az élet, ilyen is tud lenni, ilyen is tudok lenni, ez lennék én, egyáltalán ki vagyok, hol bujkáltam eddig, kérdezte magától.”

„Egyszerűen csak szeretném, ha valaki megmondaná, mit kell tennem ahhoz, hogy boldog legyek.”

„El vagyok veszve, nem tudom, hogyan kell jól csinálni, hogyan legyek jó anya, milyen a jó házasság […]”

Nem tudom, léteznek-e jó válaszok, az azonban bizonyos, és számomra Gurubi Ágnes regényéből egyértelműen kiderült, hogy legfeljebb másik ember létezik, másik isten nincs, bár az még mindig kérdés, hogy egyáltalán van-e egyik.

Both Gabi