–

Senkit nem szeretnék meggyőzni arról, hogy ez micsoda

„Nemrégiben egy fiatal lány készített velem interjút, ő transzgenerációs regényként aposztrofálta a könyvemet. Szerintem mindenki annak nevezi, aminek akarja. Az elején nagyon görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy ez regény. De senkit nem szeretnék meggyőzni arról, hogy micsoda. Sem műfajilag, sem történetileg. Mindenki úgy olvassa, és annak nevezi magában, ahogy az neki jólesik.

Először megijesztett, és kicsit zavart is, hogy ismerősök vagy akár ismeretlenek egyenlőségjelet tesznek közém és a regénybeli Anna közé. Ezt elengedtem az elmúlt hetekben. Én is gondolok valahogy erre a könyvre, és azt hiszem, sikerült úgy az útjára engednem, hogy akár jót mondanak róla, akár rosszat, az érvényes lehet.

Nem tudok kamuzni

Kinyitottam egy csapot, ami ott volt mellettem egész életemben. Sokszor szivárgott, volt, hogy zúdult is, de soha nem tudtam úgy beállítani, hogy olyan legyen a víz mennyisége, hőfoka, ahogyan az nekem jó.

A Szív utca az első ilyen az életemben, amikor azt érezhetem, hogy ezt a csapot én irányítottam, nem más nyitogatta. Azóta sem zártam el. Lehet, hogy egyszer majd elzárom, de most még nem akarom.

Kornis Mihály sokat segített a könyv megírását követően, az utolsó simításoknál, ő is a Szív utcában nőtt föl, nagyjából szomszédok voltak a nagymamámmal. Biztatott, azt mondta, belőlem nagyon nagy író lehet. De az önreflexiót ki kell irtani a történeteimből, mert az élet mindenkinek fáj, és erről lehet írni, de nem önreflexió formájában. Elmondta, hogyan lehetne másképpen. Arra is figyelmeztetett, hogy talán egyesek azt fogják mondani: ez nem szépirodalom, de ne törődjek vele, csak írjak. Nagy megerősítések voltak ezek részéről, mert sokszor elbizonytalanodtam.

Nincs vesztenivalóm

Február végén elhatároztam, hogy elküldöm a kéziratot pár kiadónak, mert úgy éreztem, nincs vesztenivalóm. Megírtam, hogy még idén szeretném megjelentetni. Egy hét múlva kaptam választ. A nagylányom születésnapján, március hatodikán szerződtem a Kalligrammal. 

Olyan hétköznapi, egyszerű dolgokat írok le, amik, ha nem is minden, de minden második emberrel megtörténnek. Azon felül, hogy vannak benne saját megéléseim, nagyon sok olyan történet szerepel a könyvben, amiket hallottam például Amerikában és Argentínában az ott élő rokonaimtól, akikhez a könyv miatt utaztam el.

Ezek a történetek úgy álltak össze, mint egy puzzle, megerősítettek abban, hogy nem vagyok egyedül. Mindenkivel megtörténnek.

Semmilyen véletlenszerűség nincs az életemben

Ugyanezt megéltem az autóbalesettel kapcsolatban is [korábban Gyárfás Dorka írt róla az oldalunkon, ITT olvashatod el – B. G.]. Azon a nyáron négy különböző embertől hallottam majdnem ugyanezt a történetet, amiről azt hittem, csak az enyém. Meg kellett volna halnunk, de csak egy karcolás van a bokámon. Ez viszont itt van, és itt is marad.

Sokszor eszembe jut a Mű szerző nélkül című film. A lelki szemem előtt látok egy hálót, aminek van mélysége, de szét is terül. Alul van a mélység és a múlt, ám ahogy terjed felfelé a háló, az a jelen. Mindenkivel vannak kapcsolódási pontok, akik ennek a hálónak a részesei. Barátok, családtagok, vagy akár egy szomszéd. Ez a mélység jön fölfelé, és terül szét. Én ezt fekete-fehér fotóként látom a múltban, és ahogy közeledünk a jelenhez, úgy válik színes tablószerű hálózati mintává. Olyan, mintha ezt élném meg. Hogy az a múlt, ami az én családi múltam vagy kapcsolódásom volt régen, azok a kapcsolatok most, a Szív utcával világossá váltak. Semmilyen véletlenszerűség nincs az életemben.

Nem azt mondom, hogy nem lehet a sorson változtatni

Eldönthetem, hogy egy élethelyzetet hogyan kezelek, hogyan nézek rá: depressziósan, boldogan, szomorúan, csalódottan, reménnyel telve. Beethoven utolsó mondata sokszor jár a fejemben: »Ennek így kellett lennie.« Es muss sein. Ez a mondat már nagyon-nagyon régóta ott van bennem, de mintha csak most nyerne értelmet.

Aznap, amikor megjelent a könyvem, megkérdezte egy jó barátom: milyen érzés. Azt válaszoltam, hogy olyan volt, amikor egy kirakót kaptam gyerekkoromban, aminek nem volt doboza. Nem tudtam, mit kell kirakni belőle, nem volt hozzá kép. Elkezdtem szöszölni vele. Van, amit odaerőltettem, vagy épp hézagos volt.

Amikor megjelent a könyv, úgy érzem, az utolsó darabot is a helyére raktam. Kicsit töredezett, viseltes kirakó született. Látszik rajta, hogy sokáig próbáltam illesztgetni, de most már egyben van. Viszont ahhoz még mindig nem vagyok kellő távolságban, hogy lássam, mi is van a képen.

Akkor merem írónak nevezni magam, ha megjelenik a második könyvem is

Amikor elkezdődött a karantén, az egyetlen privát szférám az volt, amikor elmentem futni. Mindig sík terepen futok, mert utálok felfelé menni. De nem akartam a bicikliúton futni, túl sokan voltak. Van egy hegy a közelben, jártam ott egyszer terepfutóversenyen. Általában hetente kétszer-háromszor futok, legtöbbször a bicikliút felé. De most az utolsó pillanatban elkanyarodtam a hegyhez. Gyorsan futottam, és sokat. Futás közben ez a csap, ami mindig velem volt, megnyílt bennem. Most már nem is kell, hogy hozzányúljak. Olyan, mintha átfolyna rajtam valami. Jönnek a mondatok. Futás közben rendszeresen üvöltözni szoktam az erdőben. Vagy énekelek.

Azt éreztem, miközben összeállt a fejemben az új regény, hogy »megbaszott a múzsa«.

Ezt nem tudom szebben mondani. Úgy éreztem, hogy szétrobban a pinám. Nem szoktam ilyen csúnyán beszélni. De tényleg azt éreztem, hogy ilyen nincs. Gyakorlatilag megvan az egész sztori, már csak meg kell írni. A helyszíntől nem tudok elszakadni, ez megint a Szív utca környéke. Két nő és egy férfi a főszereplő. Három hang lesz egymás mellett. Ennek a három embernek az elképesztően izgalmas, bizarr viszonya lesz majd olvasható az új könyvben. Az egyik egy harmincas nő, aki egy sötét lakásban él, és az első regényét írja, a másik a szomszédban lakó pasi, a harmadik egy negyvenes, kertvárosi nő, akinek kicsit besavanyodott a házassága. A lépcsőházban összetalálkoznak, és mindenféle helyzetekbe kerülnek. Talán, ha ez megjelenik, akkor utána már tudom azt mondani, hogy igen, író vagyok.

Jézusom, ezt én írtam?

Úgy tudom, hogy a zene az agynak azt a részét motiválja, ahol az emlékek vannak. A Szív utcában minden fejezet előtt van egy idézet valamilyen dalszövegből, kivéve azt a pár Weöres-sort. Ezek szorosan hozzátartoznak a könyvhöz.

Az is nagyon felszabadító, ha egyedül vezetek és zenét hallgatok. Amikor egyszer a bevásárlásból jöttem haza, utána írtam meg a Szív utcának az egyik legfontosabb jelenetét. Ki sem pakoltam a kosárból. Felengedett a fagyasztott zöldborsó, amit vásároltam.

Amikor este elolvastam az új szöveget, arra gondoltam: »Jézusom, ezt én írtam?«

Nem bezárult a világ, hanem kinyílt

A nagyanyámnak glaukómája volt, és szinte teljesen megvakult. A húgának is ugyanez a betegsége van. Nagyanyám húga tizenhat volt, amikor elhagyták az országot. Láttam a húgát, hogyan öregszik, és emlékszem nagyanyámra is. Ugyanaz a betegség a húgát nem felemészti, hanem együtt él vele.

Nem bezárult neki a világ, mint nagyanyámnak, hanem kinyílt. Pedig ugyanazt kapta. 

Mielőtt Argentínába utaztam, akkor éreztem meg, hogy annyi történet van különböző testekben, és mégis egyetlen testbe sűrítve. Ugyanaz a történet, mégis más… és ugyanaz történik benne.

A család valahogy rendszerként is összeáll. Ebben a gyerekek ugyanúgy valamilyen szerepet töltenek be, amit születésüktől kezdve rájuk projektálnak a szülők, de még a látatlan rokonok is. Nagyon sokan azonosulunk ezzel a szereppel úgy, hogy meg se kérdőjelezzük. »Vajon tényleg én vagyok a család fekete báránya? Vagy én vagyok a család aranygyereke?«

Mindenkinek kötelezővé tenném, mielőtt családot alapít, hogy járjon valamilyen önismereti csoportba

Azt hiszem, mint a disznó, úgy dagonyáztam az önsajnálat mocsarában meg a szenvedésben. De most már tisztábban látok. 

Középiskolás koromban színész akartam lenni. Volt egyszer anyámnak egy vicces megjegyzése. Azt mondta: »Azzal, hogy mi elváltunk, lesz miből táplálkoznod a színészi pályán.« Akkor nem értettem, de most már tudom, mennyire igaza volt. Ezek a megéléseim mind hozzám tettek valamit.

Makacs vagyok, törekszem a tökéletességre

Soha nem lehetek elég jó, ezért muszáj a legjobbat adni. Mégis sokat ócsárolom magam. De dolgozom azon, hogy ez ne így legyen, főleg amikor azt látom, hogy a gyerekeim hozzám hasonlóan viselkednek. Ez nagyon kiakaszt. »Hogy mondhatod magadról, hogy kövér vagy?« – kérdezem a gyönyörű, nádszálvékony lányomat.

Aztán állok a tükörnél, és azt mondom: »Jézusmáriám, hogy nézek ki?« És akkor rám szól a férjem. Ő tudja, miért csinálják ezt a gyerekek. És most már én is.

Régebben az volt a bajom, hogy rövid a lábam, nagy a fenekem és kicsi a mellem. Most az, hogy nagyon őszülök, és kénytelen vagyok szemüveget hordani.

Amikor megkérdeztem az optikust, hogy »Ezt most már nekem mindig hordanom kell?«, azt mondta: »Nem tudom, hogy az elmúlt tíz évben mit látott, de hogy az nem a valóság, az biztos.« 

Amikor íróként jelenek meg a nyilvánosság előtt, legtöbbször nem veszem föl a szemüveget

Lehet, hogy nem merem nézni az arcokat, ahogy ott ülnek velem szemben. Amikor szemüveg nélkül vagyok, olyan, mintha függöny ereszkedne elém, mert homályosan látok. Az egyik könyvbemutatómon azt mondtam, hogy ez a riporteri szakma jó rejtőzködés, és jól el lehet bújni a kérdések mögé. Amikor másfél éve elkezdtem írni a Szív utcát, ez is vitt előre, hogy úgy éreztem, én most már nem akarok többet rejtőzködni, szégyenkezni, vállalom, hogy most én is írok valamit, nem kérdezek, mert van mondanivalóm.

Amikor szembesülök azzal, hogy itt van ez a könyv, és kérdeznek róla meg fotóznak, kicsit még mindig úgy érzem, mintha a színpadon a takarásban állnék.

Gondolati síkon tudom, hogy semmiért nem kell szégyellnem magam

A könyvvel kapcsolatban nem az a jó szó, hogy szégyellek valamit, hanem inkább azt a mondatot hallom, ami időről időre megjelent az életemben. »Mit képzelsz te magadról? Azt hiszed, hogy neked ez sikerülhet?«

Ezt senki nem mondta nekem soha, de valamikor, valahol, »egy messzi-messzi galaxisban« elhangozhatott a családban, ebben egészen biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy ezt gyerekként hallhatta valaki, és nemcsak az apjától vagy az anyjától, hanem mindkettőtől. Talán ezért is szoktam magam ostorozni: »Úristen, ez milyen szar. Mit fognak szólni az emberek?« Olyan, mintha ez is a kollektív tudatalattinkban létezne.

Arra tudtam csak figyelni írás közben, hogy mi hol szorít, mikor nem kapok levegőt, az írás egy másik dimenzió

A legelső fejezetet írtam le először. Januártól márciusig írtam meg az autóbalesetes és a babaelvesztős részt, mindkettő saját élmény. És azt is, hogy utazom Amerikába, pedig akkor még előtte voltam az útnak.

Azt gondoltam, hogy két hétig Amerikában leszek, és ott majd ontom magamból a sorokat. De összesen két mondatot írtam le. Panaszkodtam egy jó barátomnak, hogy nem tudok írni. Megnyugtatott: »Most élményeket gyűjts, ne erőlködj!«

Amikor hazajöttem Amerikából, akkor kezdtem el a könyv másik felét írni. A kilenc hónapból az első három volt a negyede, a következő háromban írtam meg a második felét, az utolsó háromban pedig az első felét. Abban volt a legtöbb tudatosság, az volt a legnehezebb, mert nagyjából csak a fantáziámra hagyatkozhattam. 

Huszonöt évig voltam allergiás, de idén minden gyógyszer nélkül elmúlt. Kiírtam magamból az allergiát, ott van a Szív utcában.

Innentől kezdve bármit leírhatok és bármit elmondhatok

Az autóbaleset óta van így. Az a pár összesűrített perc, ami ha nem velem történik, akkor azt hiszem, ezt valaki megfilmesítette. Amikor az autóval száztízzel száguldok, és gyakorlatilag irányíthatatlan. Valószínűleg azért volt, mert lefordult a szandálról a lábam, ezért a két pedál közé beszorult, nem tudtam fékezni. A lányom arca és tekintete közvetlenül előttem van. Ott vagyunk egy összeforrt állapotban, és csak ezt mondja: »Anya! Anya! Anya!«

Itt mi most meg fogunk halni. Egy lélekben vagyunk, és nem tudok mit csinálni.

Megrántottam a kéziféket, és mint egy űrhajó, óriási robajjal becsapódtunk, kinyíltak a légzsákok, csak azt hallottam, hogy a lányom még mindig azt mondja: »Anya!«

Oké, akkor él a gyerek. A következő pillanat, hogy mondom neki: »Szállj ki, azonnal szállj ki.« 

Tudom, ha kiszáll, akkor megvan a keze, a lába, mindene. Kinyitom az ajtót, és úgy emlékszem, én is kiszállok az autóból.

De nem így történt.

Egy nő állt meg, aki a két kamasz fiával utazott, ők húztak ki bennünket az autóból. (Mindenki más továbbhajtott.) Az út közepén ültünk, a lányom sokkos állapotban az ölemben feküdt. Ez a nő mesélte nekem, hogy a lányom azért kiabálhatott, mert látta, hogy jönnek szemben velünk. Nem értette, én miért nem látom. Egy autó félrehúzódott az ő autója elől. Ő pedig azt várta, hogy frontálisan összeütközzünk, de előtte egy pillanattal azt látta, hogy elkapom a kormányt. Ekkor húztam be a kéziféket.

Megemelkedett az autó, visszafordult, és becsapódott az árokba. Egyedül azon a részen alacsony az árok, ezt utólag láttuk.

Meg kellett volna halnunk.

Azóta érzem azt, hogy nekem az égvilágon semmi vesztenivalóm nincs ebben az életben.

Olyan lehetőséget kaptam arra, hogy éljek és a lányom is éljen, hogy innentől kezdve bármit elmondhatok és bármit leírhatok, mert ha az őszinte és igaz, akkor nem érdekel, honnan jön, ki mit szól, ki mit gondol.

Ugyanazt álmodtuk

A lányomra is ugyanúgy felszabadítón hatott a baleset, mint rám. Akkor volt az első felismerésem, hogy milyen sok ilyesmi van vele kapcsolatban. Mindjárt folytatom ezt a gondolatot.

A kisbabám elvesztése a legszomorúbb és legfájdalmasabb része a jelenemnek. Ezzel kapcsolatban is olyan szintű hasonlóságokkal találkoztam, ami döbbenetes. Ezt a kisbabát úgy vesztettem el, hogy a tizennegyedik héten mentem ultrahangra a tizenkettedik helyett, mert nem kaptam korábbra időpontot. Akkor rögtön kiderült, hogy nagyon beteg. Borzasztó vastag a tarkóredője, és nincs meg mind a négy szívkamrája. Ott csak annyit mondtak, hogy életképtelen. Ennyit. Semmi mást. Aztán egy magánklinikán elmondták, hogy mire számíthatok. Semmire.

Amikor hazajöttünk a vizsgálatról, beültem a fürdőkádba. Péntek volt. Hétfőre kellett választ adnom az orvosnak, hogy mit döntök. Felkészített rá, hogy amennyiben nem kívánom megszakítani a terhességet, kilencvenkilenc százalék esély van arra, hogy a hatodik hónapban meghal magától, és akkor meg kell szülnöm.

Az úgy néz ki, hogy beadnak egy injekciót, amitől elhal a magzat, és egy halott magzatot kell megszülni.

Akkor már elég nagy hasam volt. Csak ültem, és fogtam a hasamat.

Tudtam, hogy él, láttam a szívhangját, és azon imádkoztam, hogy meghaljon. Ne nekem kelljen ezt a döntést meghoznom. Segítsen a jóisten. Van egy hétvégéje arra, hogy ne az én lelkemen száradjon a halála.

Nem vetéltem el. Hétfőn hívtam az orvost, hogy igen, bemegyek a műtétre. Alaposan végiggondoltam. Azt mondtam, ezt még valahogy végig tudom csinálni, de azt, hogy egy halott gyereket megszüljek, arra biztos nem vagyok képes.

Amikor indultunk, aznap éjszaka a lányom velem álmodott, és írt egy üzenetet. Soha nem kérdeztem meg, hogy pontosan mit álmodott, de tudtam, hogy tisztában van vele, min megyek keresztül.

Az autóbalesetnél ugyanez történt. Nem tudtam, hogy írt erről egy novellát, pontosan azt írta le benne, amit én is megéltem.

Mi van, ha meghaltunk, és ez nem a valóság? A kórházban töltött első éjszakán az autóbaleset után mindketten azt álmodtuk, hogy költözünk. Ő az a fajta tükör nekem, akin nagyon jól tudom tesztelni, hogy vajon sikerült-e nekem újraírnom az életem.

Hozzak egy zsebkendőt?

Mindenért meg kell fizetni

Bennem vannak a keresztény kultúrkörből ismert mondatok, például ez is.

Az a bizonyosságom, hogy a Szív utcával kitettem a pontot annak a végére, hogy nem vagyok hajlandó többet szenvedni, több fájdalmat magamra venni, sem másokét, sem a sajátomét.

Amióta megjelent a könyv, és megy az útján, én lezártam az életemnek ezt a szakaszát. Tényleg, én már nem vagyok hajlandó szenvedni.

Lehet, hogy fura, amit mondok, de már nem tudok nem boldog lenni

Eleinte ez nem volt tudatos, csak éreztem, de most már kőkemény elhatározás. Nem hagyom, hogy a saját magamba vetett hitemet én magam elbizonytalanítsam, vagy hogy más elbizonytalanítson engem. Eléggé realisztikus ember vagyok, két lábbal állok a földön. A munkámban, a határidőkkel, szervezem az életem, a házimunkát, a vendégházat, a három gyereket.

Másfelől van egy elképesztő impulzív érzelmi részem. Nem vagyok »spiri, ezo«, de tudok rezonálni lelki síkon sok mindenre, főleg arra, ami hiteles.

Miközben írtam a Szív utcát, elmentem egy nagyon jó barátnőmhöz, aki az egyik segítőm volt. Arról beszélgettünk, hogy mi van velem. Alapvetően még mindig nem hittem el, hogy ezt kellene csinálnom. Az írást. Én az alsó szinten voltam, ő a fölsőn. Neki volt tarot-kártyája, én ezzel nem szoktam foglalkozni, nem is értek hozzá. Ki volt készítve az asztalra. Felemeltem a paklit, és a lábam alatt ott hevert egy kártya. A hit kártyája. Kérdeztem a barátnőmet: »Most tényleg leraktad nekem ezt a kártyát a földre?« Lekiabált az emeletről: »Most tényleg azt hiszed, hogy bekészítettem?« Lefotóztam a kártyát.

Ez a kép van a telefonom képernyőjén. Hogy mostantól mindig eszembe jusson a hitem.”

–

Ági búcsúzóul megajándékozott egy doboz saját termesztésű paradicsommal. Tényleg nem hasonlítható az íze ahhoz, amit a zöldségesnél veszek. Az újrahasznosítás jegyében egy fagyisdobozba rakta a paradicsomokat, és a biztonság kedvéért megerősítette egy befőttesgumival az ingatag fedőt, mert persze jól telipakolta azt a dobozt. Közben azt mondta: „Na, olyan vagyok, mint a nagyanyám.”

Nem vagyok benne biztos, hogy tudatosította magában azt, amit mondott, de megingathatatlanul hiszek abban, hogy az ő élete most már olyan puzzle, ahol minden a helyére került.

Both Gabi

Fotók: Chripkó Lili

Olvassátok el Ági írását a balesetükről ITT.