–

Ida és Vilmos házassága olyan mint a muskátli.

Ida városi lány, de mindig vágyott a vidéki életre. Már kislányként is kertes házról álmodozott. Akkoriban egy kutya vagy egy macska gondolata hozta leginkább lázba. Van abban valami szomorú, amikor egy felnőtt a gyerekkoráról mesél, és egyetlen társként, igaz barátként a kutyáját nevezi meg. Ida is hasonlóan magányos gyerek volt, azzal a kivétellel, hogy egy hörcsöggel, pinttyel, vagy az akváriumban úszkáló aranyhallal korántsem lehet olyan szoros kapcsolatot kialakítani, mint egy kutyával. 

Ida viszont most nem a gyerekkorára gondol, hanem a muskátlira. A kertészkedést a nagyanyja szerettette meg vele, aki ébredés után hálóingben ment ki a kertbe, és egyesével minden virágot megsimogatott. Beszélt a kék-fehér hajnalkához, a rózsaszín klematiszhoz, de legjobban a tulipánt szerette. Idában ez a szeretet egészen addig a mélyben szunnyadt, mondhatni, lappangott, amíg férjhez nem ment. Az első években hajnalkát ültetett, klematiszt, és a Hollandiából hozott tulipánhagymákat. Volt köztük egy fekete, az volt a kedvence. 

A muskátlira a férje beszélte rá. Vilmos azt mondta, muskátlit egyszer vesz az ember, nem igényel különösebb törődést, néha meg kell meglocsolni, félárnyékba tenni, télire behozni.

Ida télen a garázs ablakába teszi a muskátlikat, ritkán önt rájuk egy kis vizet. Észrevette, hogy a muskátli télen is virágzik, ott, a garázsban, Ida ezt furcsállja, de magában igazat ad a férjének, nem is olyan rossz virág ez a muskátli. 

Aztán amikor elmúlnak a hajnali fagyok, és jön az igazi tavasz, Ida kipakolja a garázsból a virágokat, leszedi az elszáradt részeket, alaposan megöntözi őket, friss földet rak rájuk. Előfordul, hogy valamelyik virág nem éli túl a telet, azok helyett vesz másikat. De muskátliból nem. Azok évek óta ugyanazok.

Ma délelőtt ültetés közben feltűnt Idának, hogy az összes muskátlinak kifordult a gyökere a földből. Biztos a szárazságtól, gondolja Ida, megtapogatja a szárakat, némelyik egyből letörik, akármilyen óvatosan is ér hozzá, a gyökérzet pedig olyan, mint egy szivacs, ami porzik a krétától, eltűnt belőlük az élet. Ida vizet önt a kiszikkadt földre, rálapátol a virágföldből, aztán újra vizet, megnyomkodja a kezével, kövekkel kitámasztja a tövét.

Délután terápiára megy. Az emlékezésben félelmetes erő lakozik, erre a mondatra gondol, miközben beszáll az autóba.

Útközben eszébe jut a muskátli, az elszáradt ágak és az élettelen gyökerek látványa mélyen megrendíti, nem érti, miért piroslik a virág, zöldell a levél, ha a mélyben már meghalt a növény. Egy előtte hirtelen fékező autó tereli el a gondolatait a muskátliról. Leizzad. A vezetés közben történő váratlan helyzetek megviselik Idát.

Egy női csoportban, ahová a terapeutája küldte, Ida észrevette, hogy a beülő körnél, amikor a résztvevők elmesélik, mi történt velük az előző alkalom óta, mindig akadt egy-egy nő, aki a vezetéssel vagy a parkolással kapcsolatos szorongását osztotta meg. A dudálásról pedig külön vita alakult ki, amiből kiderült, hogy a nők magukat okolják, ha megszólal a duda, független attól, hogy elkövetnek-e szabálytalanságot, vagy sem. Ida nem hallott még férfit arról panaszkodni, hogy nem lesz parkolóhely, hogyan fogok ide betolatni, mi van, ha eltévedek. 

Idának is vannak szorongásai a vezetéssel kapcsolatban: mélygarázsba soha, párhuzamos parkolás kizárt, kamiont előzni csak úgy, ha hangosan szól a zene, vagy néma csöndben mantrázva.

Mi a valóság, erről beszélgettek a legutóbbi alkalommal, és a pszichológus elmondott Idának egy buddhista tanmesét, amiben vak emberek állnak körbe egy elefántot. Aki a lábát fogja, azt gondolja, hogy az elefánt egy oszlop, aki a farkát, aszerint kötél, aki az agyarát, az faágnak hiszi, aki a fülét simogatja, azt mondja legyező, és aki az ormányát tapogatja, aszerint az elefánt egy hosszú cső. Kivételesen tetszett Idának a példa, jobban bejött neki, mint amikor a pszichológus olyan szavakat használ, mint énidő, Ida ilyenkor grimaszol, a pszichológus gyorsan kijavítja mítájmra, de ezzel csak ront a helyzetén.

És Ida azt sem szereti, amikor a családtagjait címkézi, az anyja narcisztikus, az apjának impulzuskontroll-zavara van, ő meg traumatizált. A házasságára nem mond semmit.

Ida nem heti rendszerességgel jár, viszont több mint három éve része az életének a terápia. Néha kimaradnak hónapok, aztán visszatér a terapeutához. Ő sem tudja az okát, de szeret beszélgetni ezzel az emberrel. Vilmossal nem lehet beszélgetni, talán ezért jár terápiára? Hogy meghallgassák? Hogy ne kelljen folyton magyarázkodnia? Amikor egyszer megemlítette Vilmosnak, hogy szüksége lenne arra, hogy lelkizzenek, és Vilmos nem érti meg őt, a férfi frusztráltan nézett, hát, akkor mondd, de ez így nem jó, szólt Ida, most meg mi bajod van, értetlenkedett a férje, semmi, mondja, de közben arra gondol, benned elfojtáshegyek vannak, Vilmos. Lehet, hogy könyvekből kéne elsajátítania az önismeretet, ahogy ezt a barátnője teszi. Múltkor végignézett a könyvespolcán, és ilyen címeket látott, mint a titkok titkos élete, gyógyuljunk ki a családunkból, úgy élj, ahogy élni akarsz, hogyan tedd jobbá a holnapot ma, mindenki idióta, hogyan lépj ki az árnyékodból. Ida szerint ezek a könyvcímek röhejesek, neki az a tányér és- bögrekészlet tetszik, amin ez a felirat áll: mindenki egy fasz (mindenki). 

A fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától? – A 3-test-probléma című sorozatról

Kult – 2024. április 14. – MD

Sötétedik, mire Ida végez a városban, és hazaindul. Útközben megint a földből kifordult muskátli gyökerét látja maga előtt, és arra gondol, Vilmos biztosan már otthon van. Stand by me, énekli John Lennon, amikor a ház mellett leparkol. A fényszóró megvilágítja az erdőt, lekapcsolja, sírni akar, de nem tud. Az előbb még sikított vezetés közben.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/ Caleb Woods 

Gurubi Ágnes