–

Ági és Lujzi

„Mindig azt hittem, ilyen dolgok csak másokkal történnek” – kezdi a történetét Ági, még kicsit zárt testtartásban, összefont karral, önironikus, keserű mosollyal az arcán. „Az első balesetet követően hihetetlen csalódás és bizonytalanság vett erőt rajtam, hogy nem vagyok ura az életemnek, nem tőlem függ, hogy mi történik velünk.”

Egy pici terézvárosi klubhelyiségben ülünk alig húszan-harmincan. Azért jöttünk, hogy meghallgassuk Ági történetét, tanuljunk belőle, és együtt éljük át, hogy a traumánk, elakadásunk feldolgozható. Van köztünk több pszichológus és pszichológushallgató egyetemista is, de nem ez a lényeg, ez nem terápiás ülés. Csak egy beszélgetős est, ami azoknak segít, akik valamilyen balesetet szenvedtek, és ez az egész életükön nyomot hagyott. Nekik igyekszik jó példát mutatni és inspirációként szolgálni.

Ágival ez először 2013-ban történt meg, otthon. A három és fél éves kislányával főzött a konyhában töltött paprikát, és csak egyetlen percre akart kimenni a helyiségből, de még át sem ért a szobába, amikor a háta mögül a kislánya szívet tépő zokogását hallotta. Mire visszarohant, a forró, vízzel teli lábos a földön volt, ahogy a gyerek is. „Mint egy lassított felvételen, kívülről láttam a történéseket” – idézi fel. „És közben láttam az arcán, milyen iszonyatosan szenved. Azonnal letéptem róla a ruhát, és rohantam vele a hideg víz alá, mert hirtelen beugrott, hogy a nagymamám azt mondta, Ágikám, ha megégeted magad, azonnal hideg víz.” Ezt sírva meséli, pedig jó régen történt, és azóta százszor elmesélte már különböző embereknek. Ági amúgy nem egy érzelgős alkat. De az a pánik, ijedség, rettegés nyilván újra és újra hatalmába keríti az embert.

A többi úgy zajlott, mint egy filmben: rémült telefonhívások, senki sem veszi fel, kirohan a házból segítségért, végre eléri a mentőket, és pár perc alatt ott is volt értük egy mentőhelikopter. A kislány az intenzívre került – a következő trauma akkor érte Ágit, amikor kiderült: nem maradhat vele éjszakára. Nem mondták el, pontosan miért, nem ecsetelték, hogy a fertőzésveszély miatt, nem nyugtatták meg, hogy innentől jó kezekben van, nem mondtak semmit.

„Ha egy beteg kisgyereket ott kell hagyni egyedül a kórházban, az olyan érzés, mintha a szívedet tépnék ki” – mondja.

Egyedül, profi lelki segítség híján kellett az egészet végigcsinálni, ösztönösen keresni azt, ami a kislánynak, és neki is a legjobb. Napokon át csak ölelni őt, hazavinni, amilyen gyorsan csak lehet, saját felelősségre, később „kijátszani” belőle a balesetet, újra meg újra felidézni, hogyan is történt. „Nem értem, miért csináltam” – mondogatta még sokáig Lujzi, és nem mert belépni a konyhába, fürdőszobába. Ági pedig a bűntudattal viaskodott, és évekig féltette őt mindentől. 

Most pedig itt ül a TraumaAmbulancián, és igazából nem is ezt a történetet hozta el nekünk, ez csak a bevezető volt.

Ági és Szonya

Egy viszonylag friss balesete is van, alig fél éve történt, nyáron. Ebben pedig a másik lányával, a tinédzser Szonyával osztozott. Ez egy autóbaleset volt, szerencsére komolyabb sérülés nélkül, bár az autót látva ez csodaszámba megy. Ági jóval később meg is írta egy Facebook-bejegyzésben, ami szintén a lelki feldolgozás egyik lépcsőfoka volt. Ennek alapján került a TraumaAmbulancia alapítójának, Krausz Csillának a látóterébe, és onnan az estre. Csilla nem pszichológus, nem terapeuta, nem is lelki segítő. Csak egy olyan ember, aki szintén baleset áldozata volt, és azt vette észre, hogy – az egészségügyi ellátáson túl –nem kap segítséget a felépüléshez. A mentális felépüléshez – holott ez sem megy könnyen. Először ő is az írással próbálkozott, és a történetéhez létrehozott egy blogot. Ahhoz érkeztek reakciók, társak, és lett belőle egy Facebook-oldal, majd lassan rendezvények is, havonta egy.

De Csilla most is hangsúlyozza, hogy nem sietteti az egyesületté válást, a terjeszkedést. Szeretné, ha mindig csak annyit lépnének előre, amennyire igény van, hogy természetes fejlődésben maradjanak, alulról építkezzenek ezután is. Egyelőre nagyon intim a közeg, aki eljön egy ilyen estre, gyakran maga is hasonló élményeken megy keresztül, de ha nem, akkor is érzékeny és nyitott rá. Ez azért is fontos, mert a beszélgetésnek az a lényege, hogy biztonságos közegben történjen, mindenki úgy érezhesse, nyugodtan megnyílhat, itt támogatásra talál. Bár Csilla és a társa, Miskei Anikó pszichológus – a beszélgetések moderátora – arra is ügyelnek, hogy csak olyan mesélő üljön a színpadra, aki már túlvan a baleset lelki feldolgozásán, nem friss sebeket tép fel, amikor felidézi a részleteit. Ezért minden jelentkezővel találkoznak személyesen, és együtt döntik el, az illető alkalmas-e a feladatra, amire vállalkozik. Azt is gyakran javasolják, hogy a jelentkezők előbb nézőként éljék át az estét, és később kapcsolódjanak be a beszélgetésbe.

Ági és Ági

Bár Ági is többször könnyekkel küszködik, miközben mesél, láthatóan felkészült arra, hogy megnyissa az életének ezeket a fájdalmas emlékeit mások előtt, és olyan élményszerűen meséli el, mint aki nem először lépett ki vele az emberek elé. Ez így is van: régóta pszichodráma csoportba jár, ahol feldolgozták ezt a történetét is. Az itteni este első részében egy riporter faggatja, a másodikban Miskei Anikó pszichológus tesz fel neki további kérdéseket, majd fűzi hozzá a kommentárjait, végül a közönség is bekapcsolódhat. Ekkor váratlanul Ági férjére irányul a figyelem, aki eddig csak megfigyelőként volt jelen. Most ő is megnyílik, és megismerhetjük az ő szemszögét is, ami további mélységet, és új minőséget ad a történetnek.

Ági ekkor már arról beszél, hogyan bocsátott meg magának, hogyan értékelte át az életét, hogyan változtatta meg a két baleset a lányaihoz fűződő viszonyát, és mire figyel oda azóta.

„Az ember egy hétig ágyhoz kötve fekszik egy kórházban, és csak azon tud gondolkodni, hogy mit csinált rosszul, mert valamit biztosan nem csinált jól, különben nem érkeztek volna ezek a figyelmeztető jelek.”

Várta, hogy másnaptól megváltozik valami, esetleg a személyisége kap új vonásokat, de a változást végül csak apró jelekben érte tetten.

Miskei Anikó pedig hozzáteszi: egy baleset traumája többféleképpen hathat az emberekre. Van, akinek máról holnapra gyökeresen megváltozik a személyisége, más viszont csak hónapokkal később érzékeli a változást. A balesetek után gyakran jelentkezik poszttraumás-szindróma, de sokszor csak hetekkel, hónapokkal később, amikor az illető azt tapasztalja, hogy már nem tud olyan lenni, mint régen, például alvászavarai, esetleg dühkitörései vannak.

Egy biztos: valamilyen hatással akkor is lesz rá, ha kezdetben nem hajlandó ezzel foglalkozni. Ha azonban szembenéz vele, képes górcső alá venni az érzéseit, megosztani másokkal a történetét, esetleg segítséget kérni, akkor egy új életminőségre tehet szert – ahogy a TraumaAmbulancia korábbi vendégei, például a Robotgirlként ismert Lukoviczki Réka, vagy a kerekesszékbe kényszerült Holló András mesélték, akik ma már nem pörgetnék vissza az időt, hogy a régi életüket visszakapják.

Ági is azzal zárja az estét, hogy muszáj megkeresni a miérteket, mert mindennek oka van. És amikor az ember megtalálta a választ, érdemes eljönni ide, mert ez az este is része a felépülési folyamatnak. „Magyarországon a lelki segítségnyújtás intézményes keretei bármilyen balesetről legyen szó, még gyerekcipőben sem járnak” – mondja. „Az intenzív osztályon találkoztam egy kisfiúval, aki egy focilabda után benyúlt egy trafóházba, és megrázta az áram, emiatt a jobb kezét le kellett vágni. Egy tízéves kisfiúról van szó, akinek az élete volt a foci. És vannak olyan családok, akik a pszichológiát még hallomásból sem ismerik – nekik lehet jó a TraumaAmbulancia, akikben fel sem merül, hogy egy ilyen súlyos megrázkódtatásnak milyen lelki utóhatásai lehetnek a gyerekre és a családra nézve. Én elsősorban azért álltam a „nyilvánosság” elé, hogy rajtam keresztül azok is támogatásban részesüljenek, akik nem olyan szerencsések, mint én, aki évek óta foglalkozom önismerettel.”

Ágit is meglepte, hogy az érzelmek még mindig mennyire magukkal tudják ragadni, de a korábbi alkalmak fényében, amiken még nézőként volt jelen, és az este után, amin övé volt a főszerep, azt mondja:

„Úgy éreztem, nem vagyok egyedül, mással is megtörtént hasonló baj, és érdekes volt felfedezni a sok hasonlóságot a feldolgozásban vagy az utólagos élményekben.”

Pontosan ez, a lelki közösség érzése, ami miatt a TraumaAmbulancia létrejött, és amit elsősorban nyújtani tud a balesetek áldozatainak. És ez nem kevés.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture

A belső képeken Gurubi Ági látható (Forrás: TraumaAmbulancia)