–

Az az egy szerencsém volt, hogy amint bekaptam a csalit, és tényleg elhittem, amiket a barátom mondott, a küldetés teljesítette a célját, és nevetve azonnal felvilágosított, hogy ismét át lettem verve. (Ennek ellenére újra és újra naivan elhittem, amiket mondott – a világ balekja vagyok.) Ehhez képest nem csoda, hogy a nagyszüleimnél, amikor esténként, alvásidő környékén „magától” kikapcsolódott a tévé, és ők felhorkantak, hogy „Na, már megint kikapcsolták! Holnap tényleg bemegyek hozzájuk panaszt tenni!”, én minden gyanú nélkül hittem el, hogy a gonosz felsőbb hatalom tett az esti mozizásunknak keresztbe, nem pedig ők nyomták meg a piros gombot észrevétlenül, hogy ezzel késztessenek lefekvésre.

Voltak viszont olyan gyerekkori meggyőződéseim is, amelyeket saját kútfőből merítettem, és csak hosszú idő elteltével világosodtam meg, ahogy öntudatra ébredtem. Ilyen volt például, a turkálókhoz fűződő averzióm. Nem volt azzal gondom, hogy mások korábban használt ruháit valaki más hordja később, de

egyáltalán nem értettem, hogy mindennek miért az a koncepciója, hogy a föld mélyére ássák a ruhadarabokat, amelyeket aztán térdepelve, puszta kézzel kell kitúrni onnan.

Elképzelésem sincs, honnan szedhettem ezt. Na, arról ne is beszéljünk, hogy péntek esténként, amikor rituálisan odakucorodtunk a kanapéra a tévé elé az anyukámmal, egy-egy szalámis szendviccsel a kezünkben, hogy megnézzük a legújabb Dallas-epizódot, soha nem értettem, amikor Bobby Ewing felbukkant a vásznon abban az óriási fekete napszemüvegében, hogy mégis hogy a fenébe lát ki mögüle, ha egyszer az mindent, de MINDENT eltakar a világból. Hogy nem ütközik neki semminek? Éveknek kellett eltelniük, mire megértettem a napszemüveg funkcióját.

Aztán ott voltak a mentolos rágók reklámjai, amelyek úgy felfrissítik a leheletet, hogy ha valaki egy ablaküvegre lehelt, az befagyott és tele lett jégvirágokkal. Na, én hiába próbálkoztam a kocsi hátsó ülésén az ablakot lehelgetve, a világon semmi nem történt. Nem értettem, mit csinálok rosszul.

Kollégáim gyerekkori tévedései közül is van jó néhány, amelyek teljesen megmagyarázhatatlanok (de mennyire cukik!)

Szentesi Éva nyelvérzéke ott volt a szeren: „Kétévesen odavoltam a Queenért, de titokban. Anyámnak fura volt, hogy miért járkálok énekelgetve a lakásban azt kántálva, hogy »Vázsír, vázsír, vázsír!« A választ akkor kapta meg, amikor a tévében megszólalt Freddie Mercury utánozhatatlan hangján és dalolni kezdte az It’s a kind of magicet! Könnyesre röhögte magát, hogy se a kiejtésemből, se a rettenetes kappanhangomból nem jött rá a megoldásra.”

Kurucz Adri a nagymamájával is megosztotta elméletét: „Én azt hittem, a sír az egy fedetlen üreg a földben, és mondtam a Nagyinak, hogy majd, ha meghal, akkor oda ülök a szélére, és ledobok ezt-azt (tetszett neki az ötlet). Aztán azt hittem, hogy az öregemberek nyakán a mély ráncok hátul attól vannak, hogy karddal támadt az ellenség. (Borbély nagyapám hülyített…)”

Mózes Zsófit Tolkien vitte félre: „Nagyjából hétéves voltam, amikor az első A Gyűrűk Ura-film megjelent a magyar mozikban. Téma volt otthon is, mert apu elment a nővéremmel megnézni,

én pedig éveken át azt hittem, hogy valami nagyon izgi gyógyulástörténet lehet a gyűrűkúra…”

Kerepeczki Anna például rettegett a vonatsínektől:

„Valamiért azt hittem, hogy a sínek ráznak… Nem tudom, honnan jött, de nagyon féltem mindig, amikor átmentünk rajtuk.”

Milanovich Domi a saját emlékei helyett a barátnője, Éva félreértéseit osztotta meg velünk:

„Sokáig félt a tűzijátéktól. Hallott arról, hogy létezik az ózonlyuk, ami tágul, és ez rossz. És azt hitte, hogy a fellőtt tűzijátékok beletalálnak a lyukba, és tovább tágítják azt. Másrészt a tériszonyt sokáig téliszonynak gondolta (neki is téliszonya volt). A ruhacímkét meg úgy mondta, hogy ruhacinke (de a jelentése azért megvolt neki).

Kiskorában pedig az apukája elhitette vele, hogy repülés közben azért mentek bele a felhőbe, mert a pilóta megállt tejszínhabot enni.

Később az osztálytársai meg beadták neki, hogy a hegyi kecskék egyik oldalon lévő lábai rövidebbek, ezért tudnak megállni a hegyen. De ez meghatározza, melyik irányba tudnak menni egész életükben.”

Dián Dóriéknál is voltak félreértések: „Én kiskoromban azt hittem, a filmekben, sorozatokban műkaját esznek a szereplők, amit nem lehet megenni, hanem csak úgy csinálnak, mintha, aztán kiköpik – hiszen miért vacsoráztatnák meg őket munkaidőben?! Anyukám pedig gyerekkorában majomméznek hívta a majonézt, mert előbbinek sokkal több értelme volt szerinte…”

Kégl Ági a húgával futott vakvágányra (nem ráznak, Anna!):

„Én abban a hitben voltam, hogy ahhoz, hogy valakinek ötöse legyen a lottón, csupán be kell húznia öt számot a szelvényen, és kész is.

Barbie-házra vágytunk a nővéremmel, és valahonnan szereztünk lottót – de természetesen még egy kettesünk sem lett. Kissé csalódottak voltunk, és Barbie-házunk sem lett soha, de egy életre megtanultuk, hogy működik a lottó. Én azóta sem játszottam soha.”

Deli Csenge és a húga is sokáig tévúton járt egy-egy kérdésben: „Tudjátok, van az a dal, hogy »Balatonnál sej-haj, de jó, úszik a nyaraló…«. Na, én itt nagyon sokáig (szerintem tényleg pár éve világosodtam csak meg) azt hittem, hogy a nyaraló mint épület van jelen ebben a dalocskában, és nem nyaraló emberként. Nagyon vizuális típus vagyok, ezért sokszor a mai napig is, ha meghallom, az első gondolatom ez a furcsa kép, ahogy a kedves, retró, sátortetős nyaralót elviszi magával a partról a víz, és tetejével lefelé sodródik a hullámokban. A húgom meg egészen gimis pályafutásának kezdetéig azt hitte, hogy a diplomaták azok, akik diplomákat gyűjtenek csak úgy. Nagyon vicces fejet vágott, amikor megértette ennek a különleges foglalkozásnak a lényegét (hozzáteszem, nekem is homályos néha).”

De vannak a tévedések legkínosabb formái, amelyekkel kapcsolatban csak később, kellemetlenül később, felnőttkorban világosodunk meg. Többen a szerkesztőségben szaladtunk rá a teljhatalom problémájára.

Gyárfás Dorka: „Mi sokszor hallottuk töriórán, hogy »az uralkodó teljhatalommal rendelkezett«, de

én ezt rendre »tejhatalomnak« hallottam, és úgy képzeltem, olyan hatalom lehet, ami szétfolyik az egész országban, mint a tej.

És hát, ugye, nem hétéves voltam már, amikor a törióra bejött a képbe…”

Dián Dóri: „Én érettségi előtt két héttel tudtam meg, hogy az teljhatalom és nem TEJhatalom.”

Azt hagyjuk inkább, hogy én mikor jöttem erre rá… Dorka és Dóri jó pár lépéssel jártak előttem.

Dóri viszont azonnal rám is tromfolt a szerkesztőségi csoport kommentfolyamában: „Ebben a pillanatban világosodtam meg, mert most láttam leírva egy cikkben, hogy az éjt nappallá téve, és nem éjt nap alá téve…”

Ha félreértésekről van szó, nehéz lekörözni Filákovity Radojka kolléganőnket, nálam ez a befutó:

„Huszonöt éves koromig hittem azt, hogy az orangutánt orangutánGnak hívják.

Arra, hogy ez nem teljesen így van, akkor jöttem rá, amikor az egyik munkahelyemen egy orangutánokról szóló cikket kellett írnom, a szerkesztő pedig félrehívott, és nagy röhögések közepette felhomályosított, hogy nem használom helyesen szegény állatok nevét. Miután ugyanis ötödjére találta meg rosszul a szövegben, rájött, hogy nem elütésről van szó. Hasonlóképp volt szegény Gruber Hugóval is, akiről gyerekként azt hittem, Grúber Bubónak hívják és a Doktor Bubó rokona, amit tök menőnek tartottam. De ott persze nem kellett huszonöt éves koromig várnom, hogy kiderüljön az igazság.”

Ti miket értettek félre gyerekként? Osszátok meg velünk kommentben!

Ha további szórakoztató olvasnivalóra vágysz, ITT, ITT és ITT találsz viccesebbnél viccesebb gyűjtéseket.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Sally Anscombe