1. Istenien tudunk veszekedni értelmetlen hülyeségeken

Sőt, csak azokon. Ikerként nagyon jó testvéri-lelki közösségben vagyunk egymással, az úgynevezett Nagy Dolgokról ugyanazt gondoljuk, egymást mindig megvédjük mások előtt stb. Cserébe vörös fejjel üvöltözésbe torkollva csesztetjük a másikat, amiért nem hagyta végigmondani az előbb a mondatot, mert SOSE VAGY KÉPES MEGHALLGATNI A… Na, tessék, MEGINT TE KEZDED, lennél szíves KUSSOLNI KICSIT MÁR, B… MEG?!! És aztán együtt röhögünk ugyanazokon a poénokon... a következő üvöltözésig.

Felnőttek az ikrek

2. Nem, sosem feleltünk a másik helyett

Persze, szép lett volna. És még csak azt se mondom, hogy ne lett volna sok tanár, aki simán bevette volna. (Főleg, amíg kisebbek voltunk, akkoriban a tanáraink nagy része tényleg nem tudott megkülönböztetni bennünket.) Csak hát, mi értelme lett volna, ha mindkettőnket ugyanazok a tantárgyak érdekeltek, és a többiből ugyanúgy nem tudtunk volna jobbat produkálni, mint a másik, netán sőt…? Egy illúzióval kevesebb, kezicsókolom, az ikrek gyakran egyforma érdeklődésűek.

3. Nem igaz, hogy csajozni is lehet vele!

Legalábbis mi sose használtuk ki. Ehhez ugyanis kellett volna egyrészt olyan hölgy, aki képtelen észrevenni, hogy mással smárol, mint akivel addig (van ilyen?), másrészt, hogy nekem is a tesóm csajai legyenek az eseteim. Felnőttkorban már megkomolyodik az ember, lobbanó szívű ifjúként meg inkább idegesítettek Zoli barátnői, mint nem. (Mondhatnám, vice versa, de az a helyzet, hogy ebben a korszakunkban nekem nem voltak csajaim…)

4. Amikor egyikünk előbb kerül be egy társaságba, az nagy buli!

A tesóm már két éve járt a pécsi egyetemre, amikor engem is felvettek. Az első néhány hét, amíg helyre kerültek a dolgok, egészen pazar volt, minden napra jutott egy remek találkozás valakivel, aki cintányérnyi szemekkel reagált, amikor rájött, hogy most nem vele beszél. Vagy nem jött rá… Már a felvételin rázendített egy ottani haver, amikor meglátott a folyosón, zengett a tanszék: „Szevasz, Somám, te mi a lóf-…t keresel itt ilyenkor?” (Magyar szak, ha nem mondtam volna.) Később, amikor ismerkedni kezdtem a környékkel, szinte percenként jött szembe valaki, aki lelkesen veregette a vállam – aztán a mögöttem érkező Zolit látva megállt, mint akinek hirtelen ráejtettek valamit a fejére, majd érdekes arckifejezéssel próbálta helyre tenni a dolgot.

Egy ideig mindkét fiú sportkommentátorként dolgozott

5. Focipályán az ellenfél megtévesztése!

Szintén ezekben a napokban történt: jött a csávó, hozta rám a labdát, elvitte mellettem, aztán szembe találta magát a tesómmal, hopp, már el is múlt a gólveszély: „Mi az isten, há’ most cseleztelek ki!” De mire ezt kimondta, hol volt már az a helyzet!

6. Nem kell egyforma ruhákban járni, sőt: tilos!

Valamikor a kantáros rövidnadrág, térdzokni időszakban voltunk teljesen egyformán öltöztetve, később sose, ma meg már hülyén is nézne ki. De hiszen az ikerségben pont az a királyság, hogy ANNAK ELLENÉRE összekevernek egymással, hogy teljesen máshogy öltözünk! Hahó, ha bemennék egy szobába szmokingban, jól elbeszélgetnék az ott lévőkkel, aztán ki, majd öt perccel később a tesóm állítana be csíkos trikóban, fürdőgatyában és gumicsizmában, AKKOR IS azt hinnék, hogy én vagyok, csak átöltöztem gyorsan, hát mi ez, ha nem poén?

7. Pezsgős vacsorát lehet nyerni az ikerséggel

Megtörtént, szintén az egyetemen, amikor már csak én jártam oda. Egy lány, aki addig nem találkozott a tesómmal, nagyon biztos volt benne, hogy őt nem tudnánk átverni, azonnal felismerné, ha a másikunk nyitna be a szobájukba… Amikor Zoli egyszer lejött látogatóba, ráadtuk a jellegzetes koleszos gönceimet, aztán bekopogott a csajhoz, aki előtte egy pezsgős vacsorába (!) fogadott a legjobb haverommal, hogy nem bukik meg az iker-teszten. Vidáman eldumálgattak pár percig, aztán én is bedugtam a fejem... és learattam a babérokat.

8. A legjobb: bárkivel, bármiről, bármeddig elbeszélgetek a tesóm helyett

Valamikor régen még okozott kis zavart bennünk, ha rájöttünk, hogy az illető, akivel éppen megálltunk az utcán társalogni kicsit, azt hiszi, mi a másik vagyunk. Eh, hol van az már! Szó szerint mindenféle probléma nélkül bólogatok, értek egyet, sőt teszek hozzá a diskurzushoz érdemi mondatokat, miközben már a leszólításkor tisztában vagyok vele, kinek néz engem az illető. Megnyugtatom, minden rendben a gyerekekkel (a tesóéimmal, nyilván), kedves nejem (az övé) is jól van, és még nem tudom, nyáron hova megyünk (mennek) nyaralni. A beszélgetés kellemesen, zavartalanul lezajlik, elköszönünk, mindketten jó érzéssel sétálunk tovább, jó egy kicsit eldumálni egymással. Vagy mással. Hát nem?

Somos Ákos és Zoltán. Vagy Zoltán és Ákos...

9. És végül: néha magamat is összetévesztem vele

Mint említettem, a tesómat sokan ismerik kis fatornyosunkban, sokan tudják azt is, hogy ketten vagyunk. Egy időben megszoktam, ha nálam érdeklődnek valamiről, valójában őt kérdezik, mert többet szerepel. A boltban, sorban állás közben oda se figyelve válaszoltam egy hátraforduló úrnak, aki megkérdezte:

– Elnézést, ugye maga az Ákos?

– Nem… JA, DE!!

Azt hiszem, ezzel kimaxoltam az ikerséget.

A két fiú most

Somos Ákos