–

Nem szeretnék konkrét eseményeket megnevezni, szerintem úgyis egyértelmű, mi mindenre gondolok – az utóbbi hetekben megint számos módon szenvedtek csorbát az emberi és állampolgári jogaink, a méltóságról nem is beszélve. Lassan állandósul bennünk a keserűség, tele vagyunk undorral, de már rég nem lepődünk meg semmin. Persze azért fáj, amikor a gyógyulásnak induló sebek újra és újra felszakadnak, és ez a fájdalom egyre gyakrabban fordul át teljesen jogos dühbe. Ám nem véletlenül szól úgy a mondás, hogy „A harag rossz tanácsadó”: elvakult fájdalmunkban és gyűlöletünkben néha már észre sem vesszük, amikor nincs igazunk, vagy igazunk van, de azért nem egészen.

Nemrég szembesültem ezzel én magam is: egy eset kapcsán szinte reflexből kriminalizáltam egy teljes csoportot, mondván, „ilyenek ezek, mi másra lehetne számítani tőlük”, aztán kicsit mélyebben elgondolkodtam – meg elolvastam jó néhány cikket –, és rájöttem, hogy beleestem a csapdába.

Ugyanolyan szemellenzősen viselkedtem, mint azok, akiknek a tevékenységét elítélem, ugyanolyan vak és buta voltam. Láttam egy szalagcímet, és azonnal acsarkodtam, mint az idomított kutya.

Emiatt cseles ez a játszma: a gyűlöletre előbb-utóbb gyűlölet lesz a válasz, szemet szemért, fogat fogért, aminek a vége egy rakás vak idióta, de az ember ezzel ritkán ér rá foglalkozni. Fontosabb kinyilatkoztatni, megmondani a tutit, sokszor anélkül, hogy releváns információkkal rendelkeznénk a dolgokról. Talán most azt mondod, te nem vagy ilyen, de gondolj csak bele: hányszor fortyantál fel az utóbbi időben, amikor egy újabb beteg húzással kellett szembesülnöd, ami már a mindennapi életedet is érinti? Hányszor acsarkodtál a párodnak, barátaidnak, kommentben (vagy csak magadban), és gondoltad teljesen jogosnak és megalapozottnak a dühödet? És hányszor olvastál egynél több hírt a témáról? Csak azért kérdezem ezt, mert én minden vádpontban bűnös vagyok.

Ismétlem, nem azt állítom, hogy a haragunk jogtalan, sőt. Az esetek többségében nyilvánvalóan jogos, de azt hiszem, fontos észrevenni, hogy a szemellenző ránk is felkerülhet, ha nem vigyázunk. A gyanakvás az elnyomás legrafináltabb fegyvere, nem véletlenül működött olyan „jól” pár évtizeddel ezelőtt sem, és működni fog, amíg létezik politika és léteznek emberek. Az 1984 főszereplője, Winston sem azzal követi el a legnagyobb bűnt, ami végül teljesen megtöri, hogy a hatalomnak nem tetsző dolgokat mond vagy tesz, hanem azzal, hogy elárulja az egyetlen embert, akihez a sivár életében köze van. A sorozatos fájdalom és a megaláztatás, legyen fizikai vagy lelki, képes odáig vezetni, hogy az ember már csaknem mindenkit és mindent feláldozna, hogy vége legyen. Ettől – reménykedem benne – még messze vagyunk, de a kollektív gyűlölet, ami nem nézi az egyént, csak a csoportot vagy az eszmét látja, pontosan ebbe az irányba terel.

Egyre gyakrabban látom magam körül, hogy nem szabad tévedni. Nagyon, de nagyon sokan gondolják úgy, hogy a tévedés, a félre- vagy alulinformáltság olyan bűn, amit csak agresszióval lehet álcázni, de szembenézni vele kínos, beismerni pedig öngyilkosság.

Ebben élünk, ez árad felénk a legmagasabb szintekről is: ragaszkodj az igazadhoz bármi áron, akkor is, ha rég tudod, hogy bődületes baromság, mert csak a gyengék tévednek.

Én pedig azt hiszem, tévedni az egyik legnagyobb erőforrás, lehetőség arra, hogy táguljon a világképem, megméressek „mindig és mindenütt” (milyen gyakran idézzük, és milyen ritkán alkalmazzuk), és mialatt tisztába jövök a megértéshez szükséges infókkal, gazdagodom is. Ez talán kevésbé látványos, mint egy gyalázkodó komment vagy haragos bejegyzés, de ezerszer inkább ezt választom. Így próbálok jobb lenni azoknál, akik, Szabó Magdával szólva, „évtizedekre ellopták egy nemzet hitelét”: figyelek, vizsgálom magam, és igyekszem nem a saját egóm rabszolgájává válni. Ki tudja, megeshet, hogy ebben nem tévedek.

Kalapos Éva Veronika

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/KristinaJovanovic