Both Gabi: Csak most látom, mennyi mindent köszönhetek egykori tanáraimnak

–

Hatévesen az ember már roppant elszánt

Emlékszem, álltam a konyhapult előtt, és azt mondtam a hat évvel idősebb bátyámnak igen önérzetesen, amikor beszólt valami miatt, hogy „én márt nagylány vagyok, mert megyek iskolába”. Ő pedig felvilágosított, hogy nem kell té betű a már végére. Azt hittem, ez is olyan, mint a mert szócska. Sokan úgy mondták a településen, hogy mer’, emiatt azt gondoltam, a márt is előkelőbb, mint a már. Igaz, a szódával is így voltam. Valamiért meg voltam győződve róla, hogy a szolda választékosabb… Az ember mindig tanul valamit, ugyebár…

Az első tanító nénim

Szóval számomra 1974-ben kezdődött az iskola, Kiss Szidónia tanítónő osztályába kerültem. Mindenki csak úgy hívta: „KisSzidi”. Szidi néninek nem született saját gyereke, ő még az apácáknál tanult, de a szocializmus alatt nyilván nem taníthatott beöltözve. Valamiért úgy gondolom, mély hitét mindvégig megőrizte, bár erről soha nem beszélgettem vele sajnos. Akkoriban talán még nem nevezték élményalapú tanításnak azt, amit velünk csinált, és ő sem tudta, hogy ennek ez a neve. Arra világosan emlékszem, hogy soha nem éreztem haragot iránta, és ő sem irántunk. Tudta, milyenek a gyerekek, ezért játékosan tanított bennünket. Féktelenül áradt belőle a játék. Egyszer például arról beszélgettünk, hogy milyen az illedelmes viselkedés, ő pedig előadott egy fergeteges paródiát arról, hogyan is néz ki, amikor valaki nem túl illedelmes.

A kis jelenetben becsörtetett a terembe, becsapta maga mögött az ajtót, és azzal a mozdulattal, nagy ívben bevágta a táskáját a sarokba, lerúgta a cipőjét, majd ordítva követelte az ebédet: „Mi a kaja?”

Mi nyilván nyerítve röhögtünk, ő mégsem félt attól, hogy elveszíti a tekintélyét előttünk, nem papolt a kézmosásról, és nem mondta meg, mit kellene csinálnunk, hanem megmutatta, milyen visszatetsző ez a viselkedés. És lám, milyen jól csinálta, hiszen negyvennyolc év elteltével is élénken él bennem ez a kis szkeccs. Szerettem Szidi nénit, hálás vagyok neki, hogy olyannak fogadott el bennünket, amilyenek voltunk. Mindenkit abban támogatott, amiben a legjobb volt. (Bár talán nem is tudta, hogy ezt mostanság differenciálásnak nevezik.)

Év végén mindig kaptam jutalomkönyvet tőle, és gyöngybetűkkel írta a bizonyítványomba, hogy „Az olvasás tantárgyból elért kiemelkedő teljesítményéért dicséretben részítem.”

És én még most is ebből élek. Szó szerint, és átvitt értelemben is.

Jöttek a mesék is…

Ötödiktől végre mehettem a „nagyiskolába”, ami közelebb is volt hozzánk, és nyilván sokkal menőbbnek számított, hogy már felsősnek mondhattam magam. Sajnos csak egyetlen évig tanított irodalmat és nyelvtant az osztályunknak Török Sándorné Klárika néni. Ez az egy év is elég volt azonban ahhoz, hogy pontosan tudjam, milyen óriási emberi és szakmai különbség volt a későbbi magyartanárom és közte. Klárika néni szenvedélyesen szerette a magyar nyelvet, irtó jó könyveket hozott be az órákra, és

magától értetődő volt mindannyiunk számára, hogy az olvasás a mindennapjaink része, nem pedig egy tantárgy.

Tőle kaptam kölcsön az egyik meghatározó olvasmányélményemet: Komjáthy Istvántól a Mondák könyve című kötetet. Minimum harmincszor elolvastam abban a tanévben, nagyon szerettem a legendákat, a történelmi meséket, teljesen belefeledkeztem ebbe a világba. Már itt is megmutatkozott a mesékhez való vonzódásom, de akkor azt persze még nem tudhattam, hogy én leszek az egyik szerkesztője harmincöt évvel később a Bajzáth Mária által életre hívott – rendkívül sikeres és hiánypótló – Népmesekincstár-sorozatnak, ami az életem egyik legnagyobb ajándéka. 

Klárika néni aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt, nagyon sajnálom, hogy azóta sem tudom, mi volt az oka. Amikor elbúcsúzott tőlünk, remegő kézzel, félig bőgve adtam neki vissza a Komjáthy-kötetet, ami már teljesen hozzám nőtt időközben. Tényleg úgy éreztem, hogy a testem része. Nem tudom, mit sajnáltam jobban: azt, hogy elmegy tőlünk, akit ennyire szerettem, és aki ennyire szeretett, vagy azt, hogy meg kell válnom a könyvtől.

Klárika néni először elvette tőlem a könyvet, belelapozott, látta, hogy elég sokat forgattam, aztán határozottan a kezembe nyomta, és azt mondta, szeretné nekem ajándékozni, mert látja, milyen fontos nekem. Nyilván zokogtam… A könyv most is megvan a szülői házban. Amit otthagytam, az biztosan megőrződött, amit elhoztam, idővel elkallódott a sok költözés során.

Klárika néni gesztusa máig bennem él. És most nem a mozdulatról beszélek, amivel a kezembe nyomta a könyvet, ennél sokkal, de többről van szó…

Mi az, hogy honismeret?

Szerintetek milyen tanár az, aki dolgozatírás közben súg a mindent tagadó kamasz tanítványának, aki makacskodik közben, hogy márpedig ő semmit nem tud a KGST tagországairól és a Barátság kőolajvezetékről (esküszöm, tényleg ez volt a dolgozat témája), és ezért inkább üresen hagyja a lapot…

Kiss József, egykori földrajztanárom simán összesúgott egy négyest nekem… Nem csupán kivételesen jó tanár volt, hanem kíváncsi lokálpatrióta is. Honismereti szakkört is tartott az érdeklődő gyerekeknek, ami abból állt, hogy tanítás után néhányan együtt csatangoltunk a településen a tanár úr vezetésével, aki közben mindenről mesélt nekünk, ami csak látszott körülöttünk, például a Csörsz-árokról is, ami a falu határában húzódott. Kiss tanár úr mindenkit ismert, mindent tudott, és még azt is elintézte, hogy idősebb emberek poros padlásain kutathassunk különböző régi tárgyak, emlékek után.

Egyszer egy rokkát találtam, amikor egyedül másztam föl valahova. Lekiáltottam neki, hogy van itt valami, csak nem tudom a nevét, de szerintem nézze meg, mert érdekes lehet.

Csillogó szemmel rohant, és boldogan közölte, hogy ez egy bizony egy ma is működőképes rokka. Nagyon megdicsért, amiért észrevettem. Mint később kiderült, ő már a jövőre gondolva vezetett be bennünket a múltba, mert néhány évvel később az általa gyűjtött tárgyakból és emlékekből megnyílt a Helytörténeti Gyűjtemény – Tájház, ami a tanár úr halála után felvette alapítójának nevét.  

A földrajz ugyan soha nem tartozott a kedvenc tárgyaim közé, de az, hogy gyerekként idős emberekkel beszélgethettem a múltról, erős alapokat adott az emberséghez, és ez nem történhetett volna meg, ha Kiss tanár úr nem cipel magával bennünket azért, hogy a múltunkban kutakodhassunk.

Már megint az olvasás

Hihetetlen izgalomban volt az egész 6. a. osztály, különösen persze a lányok, amikor egy fiatal, rendkívül jóképű, erősen hadaró matek-fizika szakos tanár került az iskolába. Nekünk csak fizikát tanított. Nem írom ide a nevét, mert még ma is ott tanít. Nyilván mindannyian azonnal beleszerettünk egy kicsit, hisz a kislánylelkünk épp akkor öltötte magára hirtelen a nőies formákat, és ez megzavart bennünket valamelyest. Azt hittük, attól máris nővé váltunk, mert megnőtt a mellünk… (Tévedtünk.)

Ez a bizonyos ifjú tanár igen hamar megtapasztalta, hogy nemigen fog velem zöldágra vergődni, mert nem, nem és nem vagyok hajlandó fizikát tanulni. Minden reáltárgytól szenvedtem, de a matematika és a fizika volt a legrémesebb számomra.

Tudjátok, mit talált ki ez a csodálatos pedagógus, hogy engem is bevonjon némiképp a fizikaórákba? Velem olvastatta föl az osztály számára a bemagolandó elméletet.

Tényleg elég szépen olvastam föl, bármilyen szövegről is volt szó, ezért kénytelen voltam értelmezni a hangos felolvasás előtt a leírt mondatokat, így valamennyi tudás átszivárgott eközben a fejembe. Igen, még fizikából is.

Hogy tőle mit tanultam? Azt, hogy mindenki lehet értékes. Az is, aki azt hiszi magáról, hogy semmit nem ér(t).

Azt hiszem, nem lehet ennél fontosabbat tanítani egy gyereknek…

Nem emlékszem, megköszöntem-e nekik valaha azt, amit tettek értem, és azt sem sejtem, hogy ők vajon tisztában voltak-e vele, milyen sokat kaptam tőlük… Úgyhogy most pótolom: mindent nagyon köszönök, drága egykori tanáraim!

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Valeriy_G