–

„Jól látom, hogy te tényleg kétóránként eszel?”

„Az embernek az a benyomása, hogy amióta csak leszálltatok a gépről, zabáltok!”

„Te kizárólag kajálni mentél ki?”

Ilyen és még rengeteg ezekhez hasonló üzenetet kaptam, amikor elkezdtem posztolni a thaiföldi utazásunkról a közösségi oldalaimon. Persze senkit sem hibáztatok, ha az lett a benyomása, legalább olyan gyakorisággal eszem, mint egy újszülött. Valószínűleg a csecsemőkori orális korszakot még nem hagytam teljesen magam mögött, egy országot nagyon szeretek az ételein keresztül (is) megismerni. Thaiföldön pedig szerintem az is azonnal buzgó falatozásba kezd, akinek nem tölt be a gasztronómia olyan központi szerepet az életében, mint nekem. Itt úgy tűnik, mindig mindenki eszik, minden az étkezés körül forog. És van is mit inni! Szemben Olaszországgal, ahol szieszta idején szerencsésnek mondhatod magadat, ha találsz egy megfelelő éttermet nyitva, Bangkokban nem lesz ilyen problémád, sőt tulajdonképpen már reggelire megehetsz egy komplett ebédet, követve a helyiek példáját.

Magamtól például esküszöm, hogy nem jutott volna eszembe délelőtt 10-kor pirított rizst enni tükörtojással, netán pork porridge-ot (azaz rizses kását darált sertéshússal felütve), vagy csilivel gazdagon megküldött zöldségeket rizzsel (mi mással) és rákkal.

De hát Rómában, mint a rómaiak, Thaiföldön meg pláne, hiszen az utcán kétméterenként akad egy-egy ételes kocsi/büfé/kioszk a legészvesztőbb kínálattal, ráadásul többnyire fillérekért. Ezek után tényleg…

…nem csoda, hogy olyan sok errefelé a szívélyes, mosolygós ember.

Szinte nem is találkoztam olyan helyivel, akinek ne szaladt volna azonnal fülig a szája, ha valami kéréssel, kérdéssel hozzá fordultunk. De nem ám olyan kényszeres, amerikai módon, itt bizony nemcsak a szájak, de a szemek is mosolyognak, méghozzá őszintén. Végtelen kedvesség árad szinte mindenkiből, és segítőkészség is, aminek még a nyelvi akadályok sem szabhatnak határt. Igyekeznek kitalálni, mit is magyarázol pontosan angolul, thaiul, kézzel, lábbal, ami aztán olykor vicces helyzeteket szül. Egyik nap például, amikor megálltunk egy kis falu út menti boltjában, észrevettem, hogy a pénztárgép mellett nemcsak rágót, csokit és kézfertőtlenítőt lehet kapni, de fogamzásgátló tablettát is, méghozzá az egy hónapos adagot potom 300 forintért. Sajnos azonban a telefonom a kocsiban maradt, nem tudtam róla képet készíteni, amit utólag nagyon bántam. Sebaj, hátha lesz még alkalmam! Pár nappal később egy másik falu piacának igencsak színes kínálattal büszkélkedő szatócsboltjában aztán a pasim emlékezett az óhajomra, úgyhogy megkérdezte az eladót, tartanak-e fogamzásgátló tablettát is. Magyaráztuk ilyen angol szóval, meg olyannal is, mutogattunk, de mindhiába, a pult mögött üldögélő fickónak a mosolya és a tekintete csak egyre nagyobb zavarodottságot tükrözött. Ekkor a csávóm megpróbálta a legszögegyszerűbbre redukálni az üzenetet és rádörrent a pasasra: „No bébi!” Az eladónak hirtelen felcsillant a szeme, kigyulladt a villanykörte a fejében, és már pattant is ki a pult mögül, hogy diadalmasan odavezessen minket… a cumisüvegekhez. Majd megszakadtam a röhögéstől közben, ahogy elképzeltem, mi játszódhatott le a fejében: micsoda előrelátó férfiú ez, hogy kufircolás után azon melegében beszerzi a babaholmikat is. Így végül nem fotóval vagy fogamzásgátlóval távoztunk, hanem egy speckó thai palacsintasütővel, amiből viszont változatos készletet leltünk fel, és hát enni tényleg muszáj lesz majd otthon is, meg amíg itt vagyunk, Thaiföldön is. És mi ettünk is úton, útfélen mindent –

én még a sült szöcskétől és pirított hernyótól sem tartóztattam meg magam (aminek a rendhagyó mivolta annyira nem zavart, az ízéért azonban nem rajongtam különösebben),

úgyhogy nem csoda, hogy pár nap elteltével többen is rám írtak azt firtatva:

„Mondd, hogy nem fostátok még össze magatokat?”

Sokak szerint az ázsiai trip kötelező eleme a cifrafosás, és hát tulajdonképpen nem is csodálkozom rajta, ha valakinek a belein kifog a sok csípős étel (ami annyira általános, hogy egy ízben fültanúja voltam, ahogy két brit srác nagy átéléssel azt magyarázza a csinos thai pincérlánynak a kocsmában, hogy annyi csilis dolgot esznek errefelé, amitől konkrétan szétrobban alattuk a budi is. Felszedős szövegnek nekem ez kissé erős volt, de hát ízlések és pofonok.) Az sem kifejezetten megnyugtató, hogy a piacok húsos pultjai teljességgel nélkülözik a hűtést, az asztalon a párás 28 fokban órák óta aszalódó máj, oldalas, vagy csirkecomb felett mindössze egy hevenyészett légkavaró van felapplikálva, gondolom, a legyeket távol tartandó. Így, hogy elkerüljem a hasmarsot, két dologra figyeltem oda: húst szinte alig fogyasztottam (igaz, nem is hiányzott), és csak azt ettem meg, amit előttem sütöttek ki frissiben. Magammal sem akartam kitolni azzal, hogy egy budihoz szögezem napokra az alfelemet, a bimbózó kapcsolatomat sem színesítettem volna egy ilyen produkcióval, ha nem muszáj, no meg az általános vécéhelyzet is olyan volt, amire csak hosszú évek táborozása és fesztiválozása készítheti fel az embert. Úgyhogy beszéljünk pár mondatot…

…a thai budik izgalmas világáról! 

Mivel Thaiföldön kissé más a csatornarendszer, mint idehaza, mindenütt (még a csilivili hotelben is) ki van téve a kérés: a papírt használat után ne a budiba, hanem egy kis papírkosárba dobja a kedves vendég, nehogy eltömődjön a lefolyó. (És nem a kosárból kell válogatni felhasználásra, mint Margot Durrellnek, ha valakinek ismerős a történet…) E téren a legzavarbaejtőbb az a szuperelegáns bangkoki étterem volt, ahol a vécéfülkék előtt ott strázsált a mosolygó személyzet. Nem sok döntést bíztak az emberre: amint beléptem a helyiségbe, már be is tereltek az egyik fülkébe, majd amikor végeztem, nyomban berontott az egyenruhás vécésnéni egy salátafogó csipesszel (esküszöm!), hogy kihalássza az esetlegesen elakadt dolgokat.

Hát aki ilyen körülmények között tud tojni, az előtt emelem a kalapom!

Ennél már csak az a szállodaszoba volt bizarrabb, ahol az ágyból az üvegfalon keresztül rá lehetett látni a vécére. Jó, mint utólag megtudtuk, ezzel a foglalásunkkal sikerült a bangkoki piros lámpás negyedben megszállnunk, de azért én továbbra is kíváncsi lennék, mi volt a tervező alapkoncepciója, amikor megálmodta ezt az… egzotikus elrendezést.

Persze, olyan is van, hogy az ember mégiscsak visszasírja az üvegfalú toalettet, főleg, ha vidéken jár, ahol meg a tappancsos klozetek dívnak. Itt egyik kézzel a szoknyád tarthatod, amíg a másikkal a szúnyogokat hessegeted az alfeledről, cserébe viszont a combod is erősödik. A guggolós technikát viszont a tábla szerint kéretik mellőzni az angolvécéken! Öblítős tartály sincs mindenütt, van viszont egy vizes medence műanyag ibrikkel, amivel nyakon öntheted a végterméket. Viszont minden klotyó elengedhetetlen kiegészítője a seggzuhany (az angolok előszeretettel hívják bum gunnak, azaz farpisztolynak), amivel lecsapathatod az alvázad, mikor végeztél. A használata némi gyakorlatot igényel, állítólag ezért látni néha a vécéről gyanús helyeken hatalmas vízfoltokat viselő nyugati turistákat. De hát egy dolog biztos:

mindenhez hozzá lehet idővel szokni, sajnos hál’ istennek.

A furcsa klotyókhoz ugyanúgy, mint a napi háromszori ebédeléshez, a tuktukok kipufogóbűzéhez ugyanúgy, mint a sokszor csípős, még gyakrabban kissé (vagy nagyon) édes ételekhez. Kész szerencse, hogy a kulináris csodákat az ember akkor is élvezheti, ha már vissza kellett rázódnia újra a dolgos magyar hétköznapokba (és a komfortos angol vécékbe). Úgyhogy én azt szeretném, ha legalább gyomortájékon velem utaznátok továbbra is: a következő hetekben hozok nektek majd eredetiben megkóstolt, majd idehaza kipróbált, tesztelt thai ételeket, recepttel természetesen, amiknek a segítségével azt remélem, csukott szemmel majszolva mindannyian Thaiföldön érezhetjük magunkat.

Fiala Borcsa